Születési helye bizonytalan. Vannak, akik azt mondják, Oláhpatakon született, Betlér mellett, az Andrássy család birtokán. A nemrég megjelent hiteles Andrássy-biográfiában a szerző Kozári Mónika kizárja ezt a lehetőséget és Tőketerebest jelöli meg születési helyként. Sok helyen maga Kassa szerepel, többek között az Andrássyt személyesen ismerő Wertheimer Ede háromkötetes munkájában is. A szülők a magyar felsőarisztokrácia tagjai, anyja Szapáry Etelka, apja Andrássy Károly. A család nemzeti érzelmű, szeretik a szabadságukért küzdő lengyeleket, vállalják a 17–18. században lezajlott nemzeti felkelések következményeit. Andrássyt már gyermekkorában ebben a szellemben nevelik. Úgy érzi, hogy a boldoguláshoz a magyar társadalom különféle rétegei közötti összetartás szükséges. Személyiségében késő gyermekkorában kialakul az, amit talán Mikszáth fogalmazott meg a legszebben: „Andrássy Gyula gróf csúcsa volt a magyar úri nobilitásnak és a magyar szellemnek. […] Andrássy a magyar úr finomsága, charme-ja és szeretetreméltósága desztilált alakban. Nagy úr tudott lenni, a nélkül, hogy gőgös legyen, mindenkit megnyert, sőt megigézett, a nélkül, hogy leereszkedőnek látszanék.“
Alsóbb iskoláit piarista szerzetesek irányításával végzi. 1840-ben jogi tanulmányok Pesten, a negyvenes években fiatal emberként Pozsonyban Zemplén vármegye követe. Ahogy neveltetéséből eredeztethető, Kossuth mellett szónokol. Nagyon jól. A beszéd volt az életeleme egész életében, íráskészsége valahol személyiségének mélyén szunnyadt. Életében nem sok kárt tett a tintában és a papirosban. A reformkor nagyjai előtt feltűnik kiemelkedő tehetsége, köztük Széchenyi is meglátja benne a politikusi talentumot. 1848-ban fordulat: a Jellasics betörésével kezdődő hadműveletekben a Zemplén megyei önkéntesek parancsnoka. A dicsőséges 1849-es év, majd menekülés: Kossuth őt bízza meg azzal, hogy Konstantinápolyban készítse elő a terepet a forradalmi emigráció számára. Feladatának végeztével továbbmenekül Párizsba. A hadbíróság 1851-ben halálra ítéli, és távollétében in effigie fel is akasztják, ami azt jelenti, hogy több emigránsé mellett az ő nevét is felakasztják a bitófára Pesten. Emigrációs évek jólétben: nagy sikerek a társasági életben. Szellemes társalgó, optimista, lendületes. Sután hangzó kifejezés: „férfiszépség”. A párizsi hölgyek tenyerükön hordozzák. Kalandok egyik a másik után, de aztán a „szép akasztott” inkább megnősül, felesége Kendeffy Katinka. Három gyermekük születik, de a házasság messze nem felhőtlen.

Hazatérés és irányítás a legfelsőbb polcról
Nyugodtan átugorhatjuk azt a néhány évet, ami 1856-os hazatérése és az 1866-os Königgrätz-i osztrák vereség között eltelt – mint ahogy sokaknál –, politikai magatartásában Andrássynak is a passzivitás dominált. Az 1861-es országgyűlésen a felirati párt tagjai között találjuk. 1866 után aztán az egész politikai gépezet felgyorsul, és a legszebb férfikorba lépett Andrássyt is elragadja ez a lázállapot. Mivel Deák – alkatából adódóan – nem vállalja a miniszterelnökséget, ki is léphetne a kormány élére, mint Andrássy. Beteljesítve Széchenyi jóslatát: ebből a fiúból akár Magyarország nádora is lehet. Ha nem is nádor, de miniszterelnök.
Magyarország nincs jó helyzetben. Politikailag hatalmasat ugrott a kiegyezéssel, gazdasági fejlettség és a pénzügyek terén ugyanakkor súlyos problémák nehezítik az új kormány helyzetét. A kiegyezés egyik feltétele volt, hogy vállalni kell az évtizedek során összegyűlt államadósság Magyarországra eső részét, részt kell vállalni a kvóta, a közös költségek előteremtésében, dinamizálni kell a vasúthálózat kiépítését, és – nagy összefüggésekben – az elmaradott agrárországból iparral rendelkező országot csinálni. A perifériából centrumot. De a kormány optimista. Horvát Boldizsár igazságügyi miniszter a következőképpen fogalmazta meg a kormány optimizmusát: „Azok közé a szerényebb optimisták közé tartozom, akik úgy vélik, hogyha Ausztria esetleg a felbomlás szélére jutna, akkor Ausztria elveszett hivatását Magyarországra ruházná át. De a valószínűség optimizmusa csak akkor jelenne meg szemeim előtt, ha Magyarország a felbomlás pillanatában egy egységes, helyreállított Magyarország lenne, amit a nagyhatalmak egyike sem tudna ignorálni vagy félretolni.”
Andrássy lázasan dolgozik, valóságos törvényhozási boom tombol az országgyűlésben, de négy év múlva a feladat végrehajtását és a miniszterelnöki pozíciót is át kell ruháznia másokra. Közös külügyminiszter lesz 1871. november 14-én. A porosz győzelemmel végződő 1870-es francia–porosz háború Conrad Ferdinánd Beustot, a korábbi közös külügyminisztert, poroszellenessége miatt – lehetne így is mondani – hiteltelenné tette. Andrássy a legmegfelelőbb ember, az „első számú magyar” akkor, amikor megalakul a porosz vezetésű Második Birodalom. Ausztria még a leghalványabb reményét is elveszti arra, hogy bármikor is mint vezető állam jelenjen meg Németországban. Magyarország súlya és jelentősége ezzel összefüggésben nagyon megnövekszik a dualizmus rendszerében.

Metternich bársonyszékében a bécsi Ballhausplatzon
Andrássy nem mint magyar miniszterelnök, hanem mint a Monarchia közös külügyminisztere vált európai jelentőségűvé és egyúttal jelképpé. Mind a mai napig. 1871 januárjától, amikor kikiáltják a Német Császárságot, az európai hatalmi viszonyok is átrendeződnek. A nagy erőkoncentráció, amely az egységes Németország létrejöttével megjelenik, hatással van az Orosz Birodalom magatartására. Ideig-óráig elfogadják a német kolosszus létrejöttét, de a két állam között konfliktust nem lehet sokáig elnapolni. A két irányban – Skandinávia, a Boszporusz – doktrínává vált orosz törekvés, hogy betörjön és pozíciókat szerezzen Európában, ezúttal egy harmadikkal is kiegészül: ez az irány Németország és a Monarchia. A Monarchiára nézve is felállítják a hadászati tervet, több hadsereggel betörnek Krakkón keresztül Budapestre, ezzel egy időben a Kárpátok hágóin is támadást kezdenek. Egy másik hadseregcsoport Bécset veszi célba. Oroszország már Nagy Péter korától ösztönösen megértette vagy talán csak megsejtette azt a tétel, amit a klasszikus angol és német geopolitika később hirdetett: aki az úgynevezett „Magföldet”, Eurázsiát egészen a „tengeri államok”, Hollandia, Belgium stb. határaiig birtokolja, azé a világhatalom.
És hogy mit érzékelt mindebből Andrássy Gyula, amikor 1871 novemberében átvette a Monarchia külügyeinek vezetését? A tudatos geopolitika valószínűleg távol állt tőle, ez a tudomány akkor még nem is létezett. De létezett egy főleg a magyarok és a lengyelek által képviselt oroszellenes doktrína, ami ennek az évezredes szembenállásnak az ösztönös megérzése lehetett. A hegyeket elvinni nem lehet, a folyók ugyanúgy folynak, mint mindig, a nyersanyagforrásokat sem lehet átvinni egyik országból a másikba. A geopolitikai objektumok érvényessége örök. Egy dolgot lehet tenni, felvenni az ellenféllel a harcot. A gondolat, hogy az oroszokkal fel kell venni a harcot, 1871 novemberében, amikor a Ballhausplatzra került, már nem volt új. Igaz, hogy csupán mint védekező doktrína. Az 1870. július 7-i közös minisztertanácson maga Kuhn báró, közös hadügyminiszter terjesztette elő, hogy meg kell gyorsítani a Munkács-Stryj vasútvonal építését az Oroszország elleni katonai felvonulás elősegítése érdekében.
Tehát fel kell készülni egy esetleges preventív háborúra Oroszország ellen. Visszanyomni őket Ázsiába, olyan messze, amennyire csak lehet. Andrássy az első időben – szövetségest keresve – az angolok felé közeledett, de elutasításra talált. Az1872 februárjában a bécsi Burgban tartott úgynevezett „katonai konferencián”, amelyen a birodalmat vezető katonai és politikai legfelső elit vett részt, kijelentette, hogy Oroszország két éven belül meg fogja támadni a Monarchiát. Egyetlen védekezési módként a preventív háborút jelölte meg: ha mi támadunk, ők nem tudnak támadni. Az ülésen részt vevő katonai lobby a javaslatot leszavazta. A vezetőjük, Kuhn báró hadügyminiszter is.

Andrássy a „disszimuláns”
Ami ez után következett, az teljesen idegen volt Andrássytól, s a politikai disszimuláció fogalomkörébe tartozik. (A tettetés egyébiránt a profi diplomácia fegyvertárának egyik legismertebb darabja.) Mást mondok, amit gondolok, amit csinálok. 1872 őszén, alig egy évvel az Oroszország elleni háború meghirdetése után, a három konzervatív nagyhatalom, a Monarchia, Németország és Oroszország között a Szent Szövetségre emlékeztető kapcsolat jön létre, a „három császár-egyezmény”. Bismarck tanácsára – aki akkor még együtt haladt az oroszokkal – Szentpétervár „intim kapcsolat” kezdeményez a Monarchiával. Andrássy taktikai okokból elfogadja a javaslatot. Az 1863-as lengyel felkelés óta az első olyan aktus, amelyben a három kelet-európai konzervatív nagyhatalom találkozik egymással.
Bárki mondhatná, hogy Andrássy részéről ez a politika a megalkuvás magasiskolája volt. Távolról sem. Csupán a politikai szükségszerűség által diktált disszimuláció kerekedett felül. Jobb híján, mivel nem voltak szövetségesek. Andrássy személyisége az oroszokkal szembeni disszimulációra kiváltképp alkalmas volt: a hölgyek bálványa, a szép szavak mestere, átlagon felüli meggyőző erő. A szentpétervári találkozó alatt nemcsak a hölgyek kerülnek hozzá közel, hanem az orosz politikusokban is, és magában a cárban is amolyan „bizalom féle” alakul ki vele szemben. Olyannyira, hogy ez még az ugyancsak jelen lévő Bismarck irigységét is kiváltja. A darabos Bismarck nem tudja felvenni a harcot Magyarország bonvivánjával, aki Szentpétervárott is táncol, lovagol, vadászaton vesz részt, csárdást táncol, szépeket mond. Felemás helyzet: miközben a szentpétervári találkozón az orosz politikusokban elhinti a bizalom magvait, az 1873. január 8-i közös minisztertanácson azt mondja, hogy a háborús veszély továbbra is fennáll, a megelőző háború az oroszokkal három éven belül bekövetkezik. Tettetés ide vagy oda – a kortársak egyöntetű visszaemlékezése szerint – egyéniségének egyik lényeges vonása mégis az volt, hogy Andrássy „soha sem hazudott”. (Ez a kijelentés nem kevésbé hiteles személyiségtől származik, mit Karl von Werther báró, Poroszország bécsi nagykövete.)
A dinasztikus korra emlékeztető, disszimulatív elemekkel gazdagon tarkított együttműködés az oroszokkal a nagy keleti válság 1875-ös kirobbanása után is korrekt módon tovább folyik. Az 1877. január 15-én megkötött budapesti titkos szerződésben például magát a Balkánt is két részre osztják, egy keleti orosz és egy nyugati osztrák–magyar övezetre. A diplomáciában ez az eljárás az „érdekszférák elhatárolása” hangzatos nevet viseli. A kegyelmi állapot egészen az 1878. márciusi San Stefano-i békéig tart, amelyben az orosz politika kimutatja valódi énjét. Gátlástalanul túllépik a korábbi megállapodások határait. A büntető jellegű oroszellenes európai háború lehetősége közvetlen közelségbe kerül, de azt a katonai lobby megint leszavazza, utat engedve az 1879-es Berlini Kongresszuson elfogadott oroszellenes szankcióknak. Az oroszok a szankciók miatt megsértődnek, az orosz külügyminiszter Gorcsakov dúlva-fúlva hagyja el Berlint, de Andrássy eléri részleges célját: Németország és Oroszország hosszú időre eltávolodik egymástól. Az történik tehát, amire Andrássy és a magyar liberális birtokos osztály nagy része mindig is törekedett, doktrínává vált, állandósult az Oroszországgal való szembenállás. (A legenda szerint a sportos Andrássy valahányszor, amikor a két birodalom eltávolodásának jeleit észlelte, kézen állt Metternich híres íróasztalán.) De a háború elmarad. Andrássy megint egyedül marad abban a harcban, hogy rendezze a számlát az oroszokkal „egyszer s mindenkorra”.
1879. október 2-án véget ér külügyi pályája. De még mielőtt beadja lemondását, Heinrich Reuss bécsi porosz követtel megköti a kettős szövetséget. Ha az oroszok támadnak – így a szerződés – a Monarchia és Németország katonai erővel kölcsönösen segíti egymást. Abban az esetben, ha egy harmadik állam támadja meg a szerződő felek bármelyikét, tilos a támadó fél mellé állni, és jóindulatú semlegességet kell tanúsítani a szövetséges partnerrel szemben. Amennyiben Oroszország támogatja az agresszort, akkor a felek kölcsönösen egymás segítségére sietnek. A képlet egyszerű és hosszú távra meghatározta az európai külpolitikát.
A kettős szövetséggel Andrássy felteszi életművére a koronát. Aztán az évek nyugodtan múlnak egyik a másik után. Terebesen, Kassán, Tiszadobon – bálok, vadászatok. Budán a Duna parti palota és néha Bécs. A külpolitika nála nélkül halad tovább – Bismarck elgondolásai alapján, aki az egyensúlyra törekedve 1881-ben ismét megújítja a három császár szövetségét. A nyolcvanas évek eleje a viszonylagos konfliktusmentesség jegyében telik, miközben disszimuláció jegyében az oroszok egyáltalán nem mondanak le az európai terjeszkedésről, a Balkánon kifejtett befolyásról, a Boszporuszról, a tengeri kijáratról.
A nyugalmat csak az 1888-as újabb bolgár válság zaja veri fel. A bolgárok nemzeti egyesülésükért küzdve szembefordulnak egykori protektorukkal, Oroszországgal. A fenyegető orosz terv Bulgária megszállására felbolydítja az európai diplomáciát, ismét háború fenyeget. Ekkor történik meg az, ami ritkán fordult elő a grafo-fóbiás Andrássy magánéletében: tollat ragad és egy öt oldalas memorandumot ír magának az uralkodónak, Ferenc Józsefnek. Most kell a számlát rendezni az oroszokkal, meg kell indítani a preventív háborút, hiszen várhatóan Oroszország lesz a támadó fél. De a számla rendezése ezúttal is elmarad. Miután az európai hatalmi tényezők közül sokan és a két szövetséges katonai vezetőinek mindegyike beleegyezését adja az oroszellenes háborúhoz, maga Bismarck az, aki ezt megakadályozza. A módszer egyszerű és zseniális: 1888-ban nyilvánosságra hozza a kettős szövetség szövegét: nem Oroszország a támadó fél, a kettős szövetség pedig nem érvényes a preventív háborúra. Jól emlékezik Napóleon borogyinói kudarcára.

Andrássy utóélete és hatása modern világunkra
Az államférfit az különbözteti meg a sima politikustól, hogy az előbbi messzire képes nézni a múltban és hosszú távon képes előre látni a jövőben. Computer-agy szükségeltetik hozzá. Andrássy ebbe az első kategóriába tartozik. Ha futball nyelvére fordítjuk le a jelenséget, azt kell mondanunk, hogy a jövőbe látás az igazi nagyság előfeltétele. Voltak játékosok, akik képesek voltak érzékelni azt, ami a pályán tizenöt másodperccel korábban zajlott, s azt, hogy tizenöt másodperc múltán mi lesz. A computer agy lefényképez valamit és a részletekből a jövőkép is megszületik. Ki hol volt, hova fog futni az elkövetkezendő tizenöt másodpercben, per pillanat hol áll az a játékos, aki öt másodprc múltán megtámadhatja a labdát birtokló ellenfelet? Kevés ilyen labdarúgó született meg a világ számára. Ilyen volt Maradona, Pelé, Bozsik és a gimnazista koromban is már matuzsálem korú szurkolók elmesélése alapján (talán) Orth György, az MTK csatára.
S ilyen volt a ferencvárosi Varga Zoltán. A sors különös kegye folytán mintegy hat évig old boys-ként egy csapatban játszhattam vele. Gyakran átéltem azt, ami egészen kivételes jelenség egy futballistánál, hogy fel sem néz, de a labda odakerül ahhoz, akiről mát tíz másodperccel előtte tudta, hogy hova fur, hol fog tartózkodni. Ezzel a passzal a zseniális játékos a legnagyobb hasznot hajthatja az összjáték számára. Át tudja tekinteni a teret úgy, hogy ösztönösen előre látja, hogy egy nem is annyira rövid idő múlva mi fog bekövetkezni. Voltak esetek, hogy magam is megkövülten álltam, amikor ezek a húzások bekövetkeztek, amelyeket érzékelni sem a lelátón, sem a képernyő előtt nem lehet, csupán akkor, ha valaki része a játék kontextusának. Sportpályafutásomból táplálkozó komparatív megállapítás: ami Varga Zoltán esetében tizenöt másodperc, az Andrássynál másfél évszázad. Előre látni, mi lesz 2022. február 24-én.
Hogy az oroszok visszaszorítására és elszigetelésére szőtt tervei nem sikerültek, az nem az ő hibája. Az I. világháborúban Németország is elveszti erre a sanszot. A német katonai levéltárak számos olyan világuralomra törő terv dokumentumait őrzik, amelyek Oroszország európai részét „sávos”német befolyási övezetre osztják. Lengyelország csatlós állam, azt csinálja, amit a német politika mond, önálló Ukrajna oroszellenes politikával német befolyás alatt, a legkülső sávban lazább német a német befolyás, némi önállóságot adva a nagyorosz nacionalista ideológiának, hogy átmenő területet legyen biztosítva az azeri olajhoz, Szibéria nagy kiterjedésű banánköztársaságokra felosztva – hogy csak az egyik terv-együttest említsük a sok közül. A „Magföld” birtoklása egy ilyen megoldással azonos lett volna a világuralommal.
Az utolsó lehetőséget a számla rendezésére – Andrássy értelmezésében is – a Barbarossa-terv szolgáltatta volna. A probléma csupán abban rejlett, hogy bár a tervben sok minden stimmelt, csupán a torka volt véres. Mert a nemzetiszocialista politikai brutalitás nem hagyott teret a meghódítandó területek lakosságának az érvényesüléshez. Mert ha olyan alternatívákat állít emberek milliói elé, hogy megsemmisítünk téged (zsidók), vagy egész életedben rabszolgamunkára vagy kényszerítve (lengyelek, beloruszok, ukránok, oroszok), akkor lehet-e támogatást várni tőlük a hódító háborúhoz. Clausewitz, aki egy egész fejezetet szentelt a népi háborúnak (a meghódítandó területek lakossága a hódítókat támogatja), bizonyára méltatlankodva csóválná a felét a Barbarossa-terv láttán. Az ukránok 1941-ben a németeket először virágesővel fogadják, aztán amikor kiviláglik, hogy mire megy ki a játék, nagy részük beáll partizánnak. Egy az 1941-eshez hasonló hadjáratot Oroszország ellen már nem lehet indítani belátható időn belül. Nincs több lehetőség. Ha élne, a százötven évre előre látó Andrássy, aki megjósolta a jelenleg kialakult helyzetet, valószínűleg szintén csak a fejét csóválná, és ugyancsak beleütközne napjaink égető problémáiba, amelyeket már nem tudna megoldani ugyanúgy, ahogy 1878-ban és 1888-ban sem tudott azokon úrrá lenni.
Erzsébet
A nagy emberek nemcsak tetteik, politikai előrelátások révén épülnek bele a jelenkor gondolkodásába, hanem magánéletükből is hagynak az utókorra társadalomlélektani muníciót. Az Erzsébettel fennálló kapcsolat barátság volt, nem lehetett testi kapcsolat. Mértékadó történészek írnak erről a problémáról, de kizárják annak lehetőségét. A sok ok között többek között amiatt, hogy Erzsébet élete a nagy nyilvánosság előtt zajlott. De ami még ennél is rosszabb, az udvar nyilvánossága előtt. Alkalmazottak tucatjai vették körül napjainak minden percében. Lakájok, szakácsok, kocsisok, sofőrök, szobalányok, takarítók, kertészek egész garmadája. Előlük egy szexuális találka esetleges öt percéig sem nem lehetett elbújni. A legendákat talán az emberekben rejlő belső perverz igény hozza létre és táplálja. Mármint hogy Erzsébet és Andrássy kapcsolatát „elháltnak” lehessen tekinteni.
Andrássyt és Erzsébetet a nemzeti emlékezet egységes egésznek tekinti. A kettő közül Erzsébet az, akit a társadalmi emlékezet jobban szeret. Budapest gyönyörű hídja, ahogy átíveli a Dunát, visszaad valamit abból a női varázserőből, amely Erzsébetből sugárzott. A szobrokban a művészek egy hajdanvolt manökent álmodnak bronzba, a kemény sziklákból egy finom intellektus tekint le ránk. Éttermek, kozmetikai szalonok, panziók őrzik a nevét a Balatonnál, némelyikre az amerikanizált „Sissy” névváltozat van rápingálva, fiatal lányok a netről százával töltik le a Sisi-filmet, s bámulják Romy Schneidert mint Erzsébetet. Olyanok szeretnének lenni, mint ő. De ugyanakkor egy olyan udvarlót is szeretnének, mint amilyen Andrássy volt. Milyen kár, hogy a szerelem csak plátói volt közöttük.
Amikor a Corvinuson elkezdtem tanítani az „Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikája” című tárgyat, a harminc Neptunba (tantárgyfelvételi számítástechnikai program) beregisztrált hallgató közül sokszor nyolc lány is Szisziből szerette volna írni a szemináriumi dolgozatát. Amikor unni kezdtem a sok „Sziszit”, redukáltam a számukat kettőre. A többi hat megsértődött, a Dékáni Hivatalban befizette a háromezer forint külön-eljárási díjat, kiüttette magát a Neptunból, s utána feléje sem nézett többé az osztrák–magyar külpolitikának. Ezért lett úgy, hogy felhagytam a szemináriumi dolgozatok íratásával.
*
A nagy emberek mindig hagynak maguk után bizonyos hiányérzetet. A társadalom igyekszik ezt a hiányérzetet valamivel kitölteni. A történészek segítenek abban, hogy a társadalmi tudatban ily módon keletkezett lyukakat betömjék. Felelősségük nagy, nem jó, ha fals irányba indulnak el a dolgok. A évfordulók arra is jók, hogy számot vessenek a megrögzött sztereotípiákkal, ugyanakkor megragadják a jövőbe előremutató tendenciákat. A történelmi személyiség nagyságának kidomborítása többféle módon történhet. Az egyik az, hogy összehasonlítjuk másokkal. Hogy hogyan tudta megoldani a problémákat az egyik, hogyan a másik. „Si duo idem faciunt, saepe non est idem.” Ha ketten ugyanazt végzik, az gyakran mégsem ugyanaz. Andrássy útja egyéni út volt. Bismarckhoz fűződő kapcsolata majdnem barátinak volt mondható. Ismeretes, hogy Bismarck idült gyomorbaját a Somló-hegyen termett borfajta, a juhfark gyógyította a leghatékonyabban. Bismarck Berlinben rendszeres kapta a futárpostával érkező Somló-hegyi bort. Ugyanazt akarták, de mi volt, amiben különböztek egymástól? Bismarck esetében az oroszellenességet politika előrelátás diktálta, Andrássynál, csakúgy, mint a lengyeleknél egy valamilyen meghatározatlan ősi eredetű szembenállás azzal, amit az orosz nyugati irányú expanzió jelentett.

Tefner Zoltán
nyugalmazott egyetemi magántanár, Budapesti Corvinus Egyetem