Mezei Adrienn fotói
Országcímerünk a Clark Ádám téren
2022. június 4-én a Budai Polgári Közösség elnöke Fazekas Csilla köszöntötte a Lánchíd budai oldalán az egybegyűlteket, akik a trianoni békediktátum 102. évfordulója alkalmából érkeztek emlékezni.
A himnusz eléneklését követően Szokolay Dongó Balázs Bartók Béla felvidéki gyűjtéséből játszott dudamuzsikát.
Szokolay Dongó Balázs muzsikál
Ezt követően Bauer Eszter megkérte Gecse Gézát, hogy tartsa meg előadását.
A történész bevezetésként azzal kezdte, hogy nem tudatosult igazán a közvéleményben, hogy a trianoni békediktátumban elcsatolt magyar népesség fele közvetlenül az újonnan megrajzolt határok szomszédságában helyezkedett el és ez ma sincs másként. Ez ma sincs másként, pedig a szomszéd országok politikai vezetése komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy ez a helyzet megváltozzon! Mennyivel kevesebb lenne a súrlódási felület a szomszédos államokkal, ha legalább ők Magyarországhoz tartoznának! – jegyezte meg a történész, majd azzal folytatta, hogy egy több mint hetven évvel korábbi beszédből válogat néhány mondatot.
Gecse Géza – Trianonról
„Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit! Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha! És most, amikor végre itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat!
De ugyanekkor őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba!
Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat! Sorsuk felett őrködünk!”
Horthy Miklós kormányzó Kolozsváron 1940. szeptember 15-én elhangzott beszédéből idéztem. E soraival a Dél-Erdélyben maradt magyarokra utalt, akik továbbra is román fennhatóság alatt maradtak.
Ez a beszéd azért is fontos és érdekes, mert 1940 kora őszén túl vagyunk az első és a második bécsi döntésen, sőt, 1939 márciusában a Magyar Királyi honvédség alakulatai Kárpátalját, egy év múlva, 1941 áprilisában pedig a Délvidéket is birtokba vették.
Az 1938 és 1941 között lezajlott – egykori kifejezéssel élve – területgyarapítás eredményeként – a magyar etnikai állomány közel teljes egészében ismét a magyar állam keretei közé került, bár továbbra is maradtak magyarok a szomszédos országok területén! A trianoni békediktátum így oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára!
A kolozsvári ünnepségen Horthy Miklós kormányzó előtt az a Teleki Pál miniszterelnök üdvözölte a magyar államfőt, akinek a nevéhez Kárpátalja 1939-es elfoglalása mellett a második világháború kirobbanása után a lengyelek elleni háborúban való magyar részvétel megtagadása kapcsolható, és aki a Délvidékért indított katonai támadás miatt öngyilkos lett.
Ennek köszönhető, hogy Teleki Pálról mind Varsóban, mind Belgrádban köztér van elnevezve, miközben Budapesten – nem. Elkészült szobrát a magyar fővárosból néhány éve 2004-ben Balatonboglárra kellett szállítani. Hozzáteszem: annak ellenére, hogy mind Göncz Árpád korábbi, mind pedig Mádl Ferenc köztársasági elnök igent mondott rá. A szobor száműzése az SZDSZ és az MSZP 2004-es tiltakozásának „köszönhető”.
Az első és a második bécsi döntés tehát megsemmisítette, vagyis hatályon kívül helyezte a trianoni békediktátumot.
Ami miatt mi ma mégis megemlékezünk róla, annak oka az, hogy a második világháborút követő, 1947-es párizsi békeszerződés – öt helyett – három magyarországi település elcsatolását leszámítva, lényegében visszaállította a trianoni békeparancsot.
A trianonihoz képest a párizsi békeszerződés ugyan Magyarország számára területi vonatkozásban némileg súlyosabb volt, katonai szempontból viszont enyhébb. Viszont ami ennél talán fontosabb, hogy az első világháború utáni rendezésnél annyiban mindenképpen kedvezőbb, hogy szomszédaink közül ekkor nem csak mi számítottunk vesztesnek!
Románia, amely nagyobb területet kapott 1920-ban a Magyar Királyság területéből, mint Magyarország, 1945-öt követően ugyanis ugyanúgy vesztes országnak számított, ahogy mi, ráadásul két és félszer akkora létszámú erőkkel vett részt a Szovjetunió elleni háborúban, mint Magyarország.
Vele szemben ezért Párizsban – jóllehet végül eredménytelenül – de az új magyar kormány területi igényt fogalmazhatott meg és ezt meg is tette! Hogy ebből nem lett semmi, alapvetően a Szovjetuniónak „köszönhetjük”.
Az Állam nemzet a rendszerváltás után című kötetemben megtalálják ennek a részletesebb történetét. Miként azokat az interjúkat és közönségtalálkozókat, amelyeket 1992 és 2002 között szerveztünk. A 2002 és 2017 közötti vitaesteket pedig a Nemzetpolitika – szorítóban. Aspektus – határok nélkül 2002 – 2017 című kötetben gyűjtöttem össze.
De ezek a politológia és a történettudomány határterületén mozgó írások. Az én igazi kutatási területem Ausztria-Magyarország, az Orosz Birodalom és a Szovjetunió, vagyis a klasszikus soknemzetiségű birodalmak története. Az foglalkoztatott és foglalkoztat, hogy miért és miként veszítettük el azt, ami a miénk volt.
Személyes érintettségem is van, hiszen egy olyan államban és egy olyan városban születtem, amelyet ma már nem találnak meg a térképen. Születési helyem: Leningrád, a Szovjetunió. Anyám ugyanis szentpétervári észt, apám pedig kárpátaljai magyar. Apám az ungvári főiskola magyar szakának az elvégzése után – némi kitérő után – Észtországba ment, ahol találkozott anyámmal. Vagyis én Trianonnak talán sokkal inkább a gyermeke vagyok, mint Önök közül itt bárki. Végül szüleim mindketten apám szülőföldjén, Kárpátalján kötöttek ki. Apám még Csehszlovákiában született, de iskolába eredetileg Magyarországon járt, úgy, hogy ki se nagyon mozdult Kárpátaljáról. Főiskolán és egyetemen immár a Szovjetunióban tanult. A kezdeti néhány leningrádi hónapot leszámítva így a családunkkal egészen 9 éves koromig Csapon laktunk. Ekkor átköltöztünk nagyanyám testvéréhez, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kemecsére, abba a házba, amit még az üknagyapám épített 1907-ben. Kemecsén négy évet, majd Nyíregyházán két évet jártam iskolába. Középiskolai és egyetemi éveimet már Budapesten töltöttem.
Amikor megszülettem, anyám még nem tudott magyarul, és miután apám nem tudott elég jól észtül és mindketten nyelvtanárok voltak, ezért egymással oroszul beszéltek. Ezért beszélek gyermekkorom óta oroszul is. Négy éves koromban jártam először Magyarországon. Kárpátalján, Csapon, ahol laktunk az 1960-as, 1970-es években abszolút magyar többség volt, tehát olyan volt, mintha Magyarországon lettünk volna. Viszont ha Ungvárra utaztunk, akkor ott leginkább az ukrán szót lehetett hallani. Ezért amikor először jártam Magyarországon, egyébként Kemecse mellett Borsodnádasdon, Keszthelyen és Budapesten, ahol a rokonaim éltek, aki Magyarországon él folyamatosan, nem valószínű, hogy el tudja képzelni, hogy milyen jó érzés tud lenni, hogy van olyan település, ahol kivétel nélkül mindenki, még az orvos és a rendőr is magyarul beszél!
Így, amikor aztán 1971-ben átköltöztünk Magyarországra, örömmel jöttem!
Nem tudom, hogy tetszenek-e ismerni a szólást, hogy mikor lesz a székelyből román?
Amikor Budapestre költözik!
Ezért tartom jónak, amit nagyon sokan agyrémnek tartanak, hogy a trianoni katasztrófa napját a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította a Magyar Országgyűlés, hiszen a szemlélettorzulás orvoslására egy ilyen nap kiváló tud lenni! Ezért is elképesztően fontos az a misszió, amit a Rákóczi Szövetség végez, amikor középiskolások határon túli kirándulásaihoz nyújt anyagi támogatást!
Ma már nem annyira rossz a helyzet, mint 1971-ben, amikor átköltöztünk Magyarországra! Az osztálytársaim számára, amikor elmondtam, hogy Kárpátaljáról jöttünk, én lettem hirtelen a ruszki! Miközben odaát azért bántottak, egyébként nemcsak engem, hanem a rokonságomat, mert magyarok voltunk! Ugye málenkij robot keretében vitték el – később tudtuk csak meg, hogy Belorussziába – Pista bácsit, a nagyanyám testvérét. Nem is jött onnan vissza, mert ott pusztult. Vagy nagyanyám református pap testvérét Bandi bácsit, 1958 december elején Husztról vitték Ungvárra a KGB munkatársai és öt hétig verték, hogy vallja be, hogy ellenforradalmárként az amerikaiaknak kémkedett és a fiatalokat igyekezett a hatalom ellen lázítani. 1959. január elején halt bele a vallatásokba.
Ezért azt, hogy mi a Szovjetunióhoz tartoztunk, én ugyan adottságként, de ugyanekkor egy nagy kitolásként éltem meg.
Ezért már gyermekkorom óta érdekelt, hogy hol rontottuk el! Ezért mentem a bölcsészkaron történelem szakra és – mivel amikor én jelentkeztem – még kellett hozzá egy másik szak is, felvettem mellé az orosz nyelv- és irodalom szakot is.
Szakdolgozatomat történelemből írtam meg és három évig voltam az MTA TMB munkatársa. Kutatóhelyem a bölcsészkar Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszéke lett. Mindemellett rádiózni kezdtem, így aztán 1989-től 2014-ig a Magyar Rádió munkatársaként kerestem a kenyeremet, miközben hol többet, hol kevesebbet tanítottam azért az egyetemen is.
A harmadik könyv, amit itt látnak, a Bizánctól Bizáncig, az orosz történelemről szól és a kezdetektől Putyin hatalomra jutásáig igyekszik feltárni az orosz birodalmi gondolkodás mozgatórugóit.
Hozzáteszem: elektronikus formátumban várhatóan már a jövő héttől hozzáférhető lesz könyvformában néhány hét múlva kapható, az Orosz nagyhatalmi politika 1905- 2021 című könyvem, amit én már decemberben szerettem volna kinyomtatva látni, de felhasználva a mostani alkalmat, a kötet bemutatójára valamennyiüket meghívom!
Az orosz-ukrán háború különös aktualitást kölcsönöz a kötetnek, tehát a könyv szempontjából „jól jött” Putyin elnök „speciális művelete”, amibe valamennyien bele fogunk rokkanni! Nemcsak mi, európaiak, magyarok, ukránok és oroszok, hanem az amerikaiak is – csak ők kevésbé.
Hozzáteszem: direkt és áttételes magyar nemzetpolitikai következményei is lesznek ennek a háborúnak: bármilyen: akár ukrán, akár orosz győzelemmel fejeződik be a háború.
Máris van egyébként következménye, hiszen Kárpátalja ukrán lakossága felduzzadt és ha Ukrajna egy kisebb, homogénebb és az eddiginél nacionalistább állam lesz, az nemcsak a kárpátaljai magyarságnak nem lesz jó, hanem nekünk, akik itt lakunk az anyaországban, azoknak sem.
Mennyivel jobban jártunk volna mindannyian, ha Kijev elfogadta volna a minszki jegyzőkönyvekben foglaltakat!
A Trianonhoz és a Párizshoz vezető út vizsgálatának pont azért van ma is jelentősége, mert aki nem tanul a történelemből, hajlamos lesz arra, hogy azokat a hibákat, amelyeket elkövetett, ismét elkövesse!
Fontos ezért, hogy tudjuk: hol rontottuk el, mit tanultunk például a második világháborúban az elsőből? És miként lehetett volna elkerülni azokat a buktatókat, amelyeket végül mégsem sikerült?
Mert azért lássuk be: voltak, vannak és lesznek olyan buktatók, amelyek elkerülése lehetetlen! Amelyekre nincs befolyásunk. De a történettudomány feladata, hogy azokat, amelyekre van, megtaláljuk és tudatosítsuk!
Böröcz László – a Nemzeti Összetartozás Napjáról
Ezt követően Bauer Eszter Böröcz Lászlót, a Budavári Fidesz elnökét kérte meg, hogy tartsa meg beszédét, amelyet szintén közreadunk. Íme:
Ma van a trianoni békediktátum aláírásának 102. évfordulója. Gyásznap ez a magyarok számára. 2010-ben Trianon évfordulója, a magyarság részekre szakításának gyásznapjából nemzeti összetartozásunk emléknapjává emelkedett.
A trianoni béke egy erőszakos diktátum volt, amelyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett. Ezt a békediktátumot sajnos nem lehet meg nem történté tenni, de nekünk magyaroknak kötelességünk a hatásait csillapítani.
Nekünk az a feladatunk, hogy bekössük a sebeket, bebizonyítsuk a világnak: nekünk, magyaroknak határoktól függetlenül közös gyökereink vannak, melyekbe a legnagyobb vihar esetén is magabiztosan kapaszkodhatunk. 102 évvel Trianon után mi, magyarok bátran és a legnagyobb büszkeséggel kihúzhatjuk magunkat, hiszen megmaradtunk. Hova tovább, erősebbek vagyunk mi magyarok, mint valaha.
Azt tettük, amit Széchenyi tanácsolt: a ránk dobált kövekből lépcsőt építettünk. Itt vagyunk Európa közepén a szétszakítottság, háború ellenére is. És nemcsak túlélők vagyunk, hanem mi vagyunk a Kárpát-medence legnépesebb, legegységesebb, legerősebb nemzete.
Ezt az óriási erőt viszont jól kell használnunk. Mi az erőnket a közép-európai népek összefogása érdekében használjuk fel. Együtt akarunk működni a szomszédainkkal, és békét akarunk. Megtaláltuk az utakat ahhoz, hogy falak helyett hidakat építsünk, és megragadtuk az esélyeket, amelyek egymáshoz vezettek minket magyarokat. Nehéz út volt ez, tele buktatókkal, de ma már mérföldekre vagyunk attól, ahonnan elindultunk.
Szabad európaiként mélységesen egyetértek azokkal, akik azt vallják: A szomszédos népek ellenségeskedése nem gyógyírt jelent a trianoni sebekre, inkább elgennyesítené azokat.
Büszkék lehetünk és köszönettel tartozunk a polgári kormány áldozatos, a magyarság összetartozásában kompromisszumokat nem ismerő nemzet- és szomszédságpolitikájáért. A Nemzeti Összetartozás tanúságtételéről szóló törvény bennünket is erősítő békejobb a szomszédos országoknak.
2010 óta töretlenül egy új Magyarországot, új Európát és új Közép-Európát építünk. Az állampolgárainkért folytatott közös munka és egymás nemzeteinek kölcsönös tisztelete pedig a trianoni traumára is gyógyírt nyújthat.
A Nemzeti Összetartozás napján emlékeztessük önmagunkat, és figyelmeztessük Európát is arra, hogy mi magyarok mindig harcolunk az igazságért és a szabadságért, bárhol is legyünk a világban és bármilyen idők is járjanak felettünk.
Mi a nemzetek Európáját akarjuk, ahol a határ nem elválaszt, hanem összeköt. Ahol a nemzetek közötti együttműködés felülír mindent: állampolgárságot, országhatárt, politikát, történelmet.
Csoportkép az Országcímer alatt 2022. június 4-én
Ezt követően a Budavári Polgári Közösségen kívül, a Budavári Fidesz és a Budavári Fidelitas és magánemberek is elhelyezték koszorúikat és virágaikat a Clark Ádám tér 1880-ban emelt Országcímerénél.
Összefoglalta: Gecse Géza
