Jeszenszky Géza 2018 nyarán az ÉS-ben megjelent írásának kibővített változatát közöljük, amely bemutatja, mi lett volna, ha nem történik meg a szarajevói merénylet!

„A történelem nem csupán arról szól, mi történt. A ’mi történhetett volna’ összefüggésében vizsgálja meg, hogy mi történt, ezért szükséges elemként magába kell foglalnia az alternatívákat, azt, ami megtörténhetett volna.”

(Hugh Trevor-Roper, History and Imagination. Oxford, 1980.)

Eckartsau

A történetírás hagyományos felfogása elutasítja az olyan kérdéseket, hogy ’mi lett volna, ha…?’ Valóban tudománytalan, jó esetben a szépirodalom műfajába tartozik arról ábrándozni, hogyan lehetett volna elkerülni történelmünk nagy tragédiáit, mint a tartárjárás vagy a mohácsi vész? A múlt azonban nem eleve elrendelt, végzetszerű folyamat; a történelem alakulásában nagy szerepe van a véletlennek, a váratlan fordulatoknak. Ezért jogos és indokolt annak a vizsgálata, hogy egy-egy megtörtént lépésnek, eseménynek milyen alternatívái voltak, hogy miért nem valamelyik másik lehetőség következett be, és hogy ez esetben mennyire másként alakulhatott volna sorsunk. Persze értelmetlen a pusztán vágyainktól vezérelt gondolkodás, fantáziánk szabadon eresztése, de hasznos, elgondolkodtató lehet kellő tárgyismerettel bemutatni egy reális alternatívát és annak valószínű kimenetelét, beleépítve az adott kor megtörtént eseményeibe, a szereplők dokumentálható gondolkodására és tetteire. A külföldi történetírásban ma elfogadott és népszerű műfaj a „counterfactual history”, a virtuális, lehetséges történelem.

Jeszenszky Géza

Az I. világháború és következményei századik évfordulóján szinte kínálja magát a világháborúhoz és további szörnyű tragédiákhoz vezető szarajevói merénylet esetleges eltérő kimeneteléből kiinduló történelmi alternatíva megírása. Indokolt megvizsgálni, hogyan alakult volna a történelem, ha 1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös nem hal meg Szarajevóban. Pár éve a bécsi Diplomáciai Akadémia rendezett egy konferenciát erről, és arra a kézenfekvő következtetésre jutott, hogy ebben az esetben nem tört volna ki az első világháború és négy évvel később nem esett volna szét az Osztrák-Magyar Monarchia. Mivel a merénylet sikere egy balszerencsés véletlenen múlott (a sofőr hibája miatt a főherceget szállító autó pont a pár órával korábbi sikertelen merénylet kudarca miatt egy kocsmában búsan iddogáló szerb terrorista Princip orra előtt állt meg, könnyű célpontot kínálva revolverének), az adott kor, az aktuális nemzetközi viszonyok és a Monarchia belső viszonyai ismeretében reális feltételezés, hogy teljesen másként alakulhatott volna a történelem, ha a trónörökös és felesége épségben tér vissza konopisti kastélyukba. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nem merül fel a leszámolás Szerbiával, nincs júliusi európai diplomáciai válság, Németország nem lát jó alkalmat francia és orosz riválisa megleckéztetésére, nem megy Belgrádba osztrák-magyar ultimátum, és ez nem vezet európai háborúhoz.

Föl szokták vetni, hogy a szarajevói merénylettől függetlenül a következő években a régi francia-német és az újabb angol-német ellentét, Oroszország növekvő balkáni befolyása mégis fegyveres konfliktushoz vezetett volna. Az ismert tények ezt nem támasztják alá. Noha Franciaország 1871 óta készült a revansra, de sem az 1893-ra megszületett orosz szövetség, sem az 1904-es angol entente birtokában még nem mert ujjat húzni Németországgal. Viszont finanszírozta az oroszországi stratégiai vasutak kiépítését, ami háború esetén lehetővé tette a gyors mozgósítást. Ha e vasutak 1917-re – a terveknek megfelelően – elkészültek volna, ez lelohasztotta volna a német katonai vezetők optimizmusát, mert meghiúsította volna annak lehetőségét, hogy egy hadsereggel két háborút – először a franciaországit, majd annak győzelmes befejezése után az Oroszország ellenit – nyerjenek meg. Németország növekvő gazdasági és katonai ereje, ambiciózus flottaépítési programja (Vilmos császár álma, hogy neki is akkora hajóhada legyen, mint nagyanyja, Viktória királynő országának) persze komolyan aggasztotta az angolokat, nem kevésbé pedig a mohamedán világ német részről látható fölkarolása és annak jelképe, a Berlin-Bagdad vasút terve. 1914 körül azonban enyhülés mutatkozott az angol-német viszonyban, megállapodtak, hogy az államcsőd közelében járó Portugália afrikai gyarmatait készek átvenni és egymás között felosztani. A két Balkán-háborúban győztes és területét megkétszerező Szerbiában ugyan tetőfokára hágott a Boszniára és a magyar Délvidékre vágyó nacionalista közhangulat, de a szerb kormány tisztában volt a Monarchia katonai erejével, és tudta, hogy a cári Oroszország nem támogatna egy északi szomszédja ellen indított háborút. Az orosz imperializmust képviselő Szazonov külügyminiszter ugyan sikerrel udvarolt az Erdélyről álmodó Romániának, de ezzel inkább csak figyelmeztetni akarta a német—osztrák-magyar tandemet, amely Bosznia annexiója után 1909-ben meghátrálásra kényszerítette Oroszországot. Egészében véve tehát 1914-ben sok feszültség létezett a kétpólusúvá vált Európában, általános volt a fegyverkezés, de senkinek, még Németországnak sem állt szándékában háborút indítani, a liberális angol kormány pedig kifejezetten a béke megőrzésére törekedett. Az orosz cár, a német császár és az angol király közeli rokonok voltak, egymással angol nyelven barátságosan leveleztek. A mélyen vallásos orosz uralkodó kezdeményezője volt az 1899-es és az 1907-es két hágai konferenciának, ahol a hadviselést szabályozó és korlátozó nemzetközi egyezmények megszülettek. II. Miklós őszintén ellenezte a háborút, már csak azért is, mert az 1904/05-ös, Japánnal szemben elveszített háborút követő forradalom nyomán érezte, hogy egy újabb fegyveres összecsapás elsodorhatja trónját.  Mindezek alapján feltételezhető, hogy az 1914-es nemzetközi válság elmaradása esetén a következő néhány évben nem tört volna ki általános európai háború. Ebből kiindulva, létező tendenciákra és dokumentumokra támaszkodva, megtörtént eseményekre építve képzelem el az alábbiakban, mennyire másként is alakulhatott volna történelmünk 1914 után.

Magyarországon 1915-ben megtartották az esedékes országgyűlési választásokat az 1913-ban elfogadott törvény alapján. Ez az 1905-ös politikai válság alatt már napirendre került (és a Lajtántúlon 1907-ben bevezetett) általános és titkos – de csak a férfiakra kiterjedő – választójog paródiája volt. Noha közel kétszeresére emelte a választók számát, megtartotta a vagyoni és műveltségi cenzust (középiskolai végzettség), egyes kategóriák esetében pedig 30 évben állapította meg a részvétel jogát. Tisza Istvánnak a 67-es kiegyezést fenntartó Munkapártja megőrizte 60 %-os többségét, a Károlyi Mihály vezetése alatt egyesült, perszonáluniót hirdető Függetlenségi Párt a mandátumok egy negyedét (103 hely) szerezte meg, Andrássy 67-es Alkotmánypártjának meg kellett elégednie 11 mandátummal. Giesswein Sándor Keresztényszociális Pártjának tucatnyi képviselője a közjogi harcok helyére a szociális problémákat állította, és még inkább ez jellemezte az Országgyűlésbe először bekerült nyolc szociáldemokratát. Vázsonyi Vilmos Polgári Demokrata Pártja maradt a két mandátumnál. Megerősödött a nemzetiségek képviselete 12 román, 6 szlovák és 2 szerb képviselővel – miközben Tisza Munkapártja színeiben is képviselő lett 6 román és 2-2 szlovák, illetve szerb nemzetiségű, valamint 5 erdélyi szász. A 16 kisgazda a parasztság öntudatra ébredését, a függetlenségi irányzattól való emancipálódását jelezte. A véderőtörvényt 1912-ben a házszabályok megsértésével elfogadtató Tiszával megbékélni nem akaró közjogi ellenzék – Károlyi hatására – új külpolitikai orientációval, a német szövetséggel szemben a francia és az orosz viszony erősítésével próbálkozott, ezt azonban a közvélemény többsége nem helyeselte. Az Amerikába kivándorolt millió magyar viszont lelkesen fogadta az őket 1914-ben felkereső, Kossuthra hivatkozó és egy független Magyarországról szónokoló Károlyit, sőt kevés pénzéből adakozott is mozgalma számára.

A kiegyezést követő látványos gazdasági fejlődés, a szénben és vasban gazdag peremterületek iparosodása érintette a nemzeti kisebbségeket is, ügyvédjeik és papjaik vezetésével erős középosztály jött létre körükben. Az 1904-06-os politikai válság nyomán öntudatuk, önbizalmuk és országgyűlési képviseletük is megnőtt, miközben az 1906 és 1909 között kormányzó, nemzeti retorikát és Bécs-ellenességet hirdető koalíció kiélezte viszonyát a nemzetiségekkel. Tisza tisztában volt azzal, hogy az ország lakosságának csak a felét alkotó magyarok nem állhatnak szemben egyszerre az uralkodóházzal, az ausztriai németekkel és csehekkel, valamint a hazai kisebbségekkel. Miután Horvátországban helyreállította az alkotmányos kormányzást és lecsendesítette az ott erős magyarellenes érzelmeket, a legnagyobb létszámú és Erdélyben a lakosság enyhe többségét alkotó román kisebbség megbékítésére törekedett, annál inkább, mivel a második Balkán-háború Románia jelentős megerősödéséhez vezetett. Engedélyezte a román trikolor használatát, a marosvásárhelyi tábla, majd a Kúria kimondta, hogy nem tilos a nemzeti himnusznak számító „Ébredj, román” című dal nyilvános éneklése. Tisza intencióinak megfelelően 1914 márciusában a kormányzó Munkapárt  egyik legfiatalabb képviselője, a lugosi születésű 33 éves Jakabffy Elemér, az 58 %-os román többségű boksánbányai  (Krassó-Szörény vármegye) választókerület képviselője határozati javaslatot terjesztett be az Országgyűlésben: „a képviselőház a magyar nemzet évezredes tradíciójához híven, tántoríthatatlanul ragaszkodik az állam egységéhez és nemzeti jellegéhez, másrészt kifejezi azon kívánságát, hogy a nemzetiségek nemcsak a jogegyenlőség kedvezményében részesüljenek, hanem a kormány minden lehetőt kövessen el kulturális és gazdasági fejlődésük érdekében.” Az ellenzék (többek között Apponyi Albert és Bethlen István) ellenében a parlamenti többség megszavazta, hogy „a törvényhozás utasítja a kormányt, hogy a nemzetiségeket ne csak jogegyenlőségben részesítse, de tegyen meg mindent kulturális és gazdasági előhaladásuk érdekében.” Ezt követően Tisza kísérletet tett a románokkal történő tartós megegyezésre. Kezdetben elsősorban a két román egyház főpapjai közreműködésével remélte ezt, de később a Román Nemzeti Párt vezetőivel, Maniuval és Vajda-Voevoddal is több tárgyalást folytatott. A román többségű választókerületek, román nemzetiségű főispánok és egy tárca nélküli román miniszter igényét azzal utasította el, hogy „ezt egyelőre a magyar gyomor nem veszi be.” A románok sem törték magukat a megegyezésre, arra számítottak, hogy a 84 éves Ferenc József utódja, Ferenc Ferdinánd támogatni fogja a nemzetiségeket a magyarokkal szemben. A Függetlenségi Párt egyes politikusai és a velük rokonszenvező lapok hazafiatlansággal, az erdélyi magyarság elárulásának nevezték a miniszterelnöknek a románok és a szlovákok irányában tett békülékeny gesztusait.

Ferenc Ferdinánd főherceg az egész Monarchia szlávjainak és románjainak a reménye volt. Elterjedt, hogy magáévá tette a román Aurel Popovici tervét a Monarchia 15 etnorégió föderációjává történő átalakításáról („Nagy-Ausztriai Egyesült Államok”), mások szerint a trializmus (egy autonóm cseh, vagy egy délszláv harmadik államalakulat) híve volt. Az volt csak bizonyos, hogy a bécsi Belvedere palotában működő „műhelyében” konkrét tervek készültek arra, hogy idős nagybátyja halála esetén hogyan állítsa helyre a Monarchia nagyhatalmi állását. Sok jel mutatott arra, hogy a főherceg ellenérzésekkel viseltetik a magyarokkal szemben, mások szerint csak a néptömegeket lenéző, a nemzeti kisebbségeket a dinasztiától is elidegenítő magyar vezető rétegek hatalmát akarta korlátozni. A dualista szerkezet ellentmondott ambíciójának, a nagyhatalmú, centralizált Osztrák Birodalom helyreállításának. A századelő eseményei, az 1904-06-os magyarországi politikai válság nyomán a magyarokat egymással állandóan civakodó, rebellis, a dinasztiát veszélyeztető nációnak tartotta. A Monarchia erős embere, Tisza István személyében pedig, aki a dualizmus keretei között szisztematikusan erősítette a magyarok súlyát és befolyását, a terveinek megvalósulását megakadályozni képes ellenfelet látta. A trónörökös szlávbarátsága praktikus alapú volt, az uralkodóház hagyományos támaszainak tartotta őket. Chotek Zsófia cseh grófnővel kötött morganatikus (rangon aluli, leszármazottait az uralkodásból kizáró) házassága legfeljebb erősítette szimpátiáit. Noha a német szövetség rendíthetetlen híve volt és meghitt viszonyt ápolt II. Vilmos császárral, erősen ellenezte Aehrenthal külügyminiszter Oroszországgal szembeni konfrontatív politikáját, nehogy végül „a cár és a császár egymást trónjáról letaszítva szabad utat engedjen a forradalomnak.”

Ferenc József császár-király 1916. november 21-i halálával eljött Ferenc Ferdinánd órája. Régóta várta, hogy ősei trónját elfoglalva új életet leheljen a sokak által Európa második beteg emberének tekintett Monarchiába. Már 23-án megjelent kiáltványa, amelyben bejelentette: „Mi, II. Ferenc vagyunk Isten kegyelméből minden, a mi Házunk jogara alatt egyesített királyság és ország trónutódlására hivatva. A Monarchia minden népével, minden társadalmi rétegével és mindenkivel szemben, aki a kötelességét komoly munkával végzi – bármelyik néptörzshöz, vagy hitfelekezethez tartozzék is – ugyanazt a szeretetet hirdetjük. Akár magas-, akár alacsony-rangúak, akár gazdagok, akár szegények, a mi trónunk előtt mindnyájan egyformák lesznek. Azokat az alkotmányos berendezkedéseket és az állam jogrendjét, amelynek a törvény szerint minden polgár részese, tisztelni fogjuk és erős kézzel meg is védjük.” Az új uralkodó kijelentette, hogy népeit „egy nagy egészben” egyesíti. Még a koronázás előtt ki kívánja küszöbölni „a Monarchia közös ügyeinek intézésére vonatkozólag az osztrák és a magyar törvények között” fennálló ellentmondásokat. „Kérlelhetetlenül gondoskodni fogunk arról, hogy a fegyveres erő szilárd szerkezetét egyoldalú politikai irányzatok meg ne zavarják. A mi hűséges hadseregünkben látjuk mi éppúgy a belső biztonságnak és rendnek megbízható eszközét, mint annak a békepolitikának a folytatását is, amelyet Istenben megboldogult Nagybátyánk tűzött maga elé.” A jogara alatt egyesített népek egyenjogúsága megkívánja, hogy „minden néptörzs nemzeti fejlődését a Monarchia egységes érdekeinek keretén belül biztosítva lássa,” ez „igazságos választói törvények által” biztosítandó. Noha a kiáltvány magyar nyelvű szövege azzal kezdődött, hogy „Magyar szent koronám népeihez!” az uralkodói Manifesztum nyílt hadüzenet volt a magyar szupremáciának. A még koronázatlan új magyar uralkodó a tiltakozni Bécsbe siető Tiszát lemondásra szólította fel, sőt figyelmeztette, hogy amennyiben a magyar kormány ellenállást tanúsít, nem fog habozni a hadsereget bevetni, az 1905-ben már elkészült „Kriegsfall U” szerint. A miniszterelnök pontosan tudta, hogy ez az uralkodónak alárendelt hadsereg akcióba lépését jelentené, s hogy a magyar kormányhoz húzó egységek ereje jelentősen elmarad a császárt támogatókétól. Megnyugtatásként az új uralkodó biztosította Tiszát, hogy ilyen lépésre csak végső esetben kerül sor, mert ő bízik abban, hogy a magyar Országgyűlés el fogja fogadni az általa kinevezendő új magyar kormány által vele egyetértésben benyújtott programot. „Ez az általános és titkos választójogot jelenti?” – kérdezte Tisza. „Úgy van,” volt a válasz, és a nagyhatalmú miniszterelnök elé tette az előkészített lemondási okmányt. Tisza szótlanul aláírta, felállt és fejbiccentéssel kisietett a teremből.

A Ferenc király által dezignált miniszterelnök Kristóffy József volt. 15 éve még Tisza elkötelezett híve, 1905-ben a Fejérváry-kormány belügyminisztere, majd Ferenc Ferdinánd magyar szakértője és műhelyének tagja, az utolsó évtizedben az általános és titkos választójog mellett pártot szervező és parcellázási javaslatai okán a parasztság körében is népszerű politikus. Kormányát főként régi, Tiszából kiábrándult 67-esekből állította össze, de az igazságügyi tárca vezetésére Vázsonyi Vilmost, a városi polgárságot az Országgyűlésben 1901 óta képviselő, zsidó vallású ügyvédet kérte fel. A vallás- és közoktatásügyi minisztériumot a Keresztényszocialista Párti katolikus pap Giesswein Sándorra bízta. Kristóffy nem megvásárolt hazaáruló volt, hanem meggyőződéses monarchista, aki úgy vélte, hogy Magyarország csak úgy őrizheti meg területi integritását, ha kiegyez a nemzetiségekkel és végrehajtja az 1868: 44. törvénycikket, amely széleskörű nyelvi és adminisztratív jogokat biztosított a nem-magyarok számára, továbbá bevonja őket a megyei és az országos közigazgatásba. 1914. februárban a trónörököshöz benyújtott tervezetében kifejtette, hogy „Magyarországon minden fajt és nemzetiséget egyenjogúvá kell tenni, […] a nemzetiségi irredentizmust csak az esetben lehet végkép leküzdeni, ha az egyes népfajok a monarchia keretén belül megfelelő jólétet találnak.” Ennek első feltétele „az általános, egyenlő, titkos választójog behozatala.” Kristóffy elfogadta, hogy a hadsereg legyen egységes, közös (német) vezényleti nyelvvel, s hogy a közös ügyek felügyeletét ellátó delegációkból együttesen ülésező birodalmi tanácsot hozzanak létre. Dalmáciát és Boszniát egyesíteni tervezte Horvátországgal, formálisan a magyar korona égisze alatt, de teljes autonómiát biztosítva ennek a délszláv alakulatnak. Úgy vélte, hogy a „módosított dualizmus” megőrizné Magyarország területi épségét, de a közjogi viták kikapcsolásával az erős hadsereggel rendelkező, szilárd közös államszövetség biztosítaná a Monarchia tizenegy népének, közte a magyarnak a biztonságát, békéjét és jólétét. Bízott abban, hogy ez a konstrukció ki fogja húzni a talajt a kifelé gravitáló nemzetiségi politikusok és az irredenta szomszédok lába alól.

A Kristóffy-kormány programjának gerince az általános választójog volt, de fontos eleme volt a földéhes parasztság földhöz juttatása is kisajátítás útján szerzett területek parcellázása révén. Alkotmánymódosító törvényjavaslatot nyújtott be, ennek három eleme volt: a közös birodalmi tanács létrehozása, az általános és titkos választójog, valamint a földbirtokviszonyok igazságosabb elosztása.  A kormánnyal szemben felsorakozott Tisza Munkapártja és Károlyi Függetlenségi Pártja (benne Apponyi Alberttel), valamint Andrássy Alkotmánypártja. Kristóffynak így nem volt esélye az alkotmánymódosításnak az Országgyűlés által történő elfogadására, noha az 1917. márciusi bizalmi szavazáskor arra a 40 horvát és a többi nemzetiségi képviselő, a kisgazdák és a szociáldemokraták mellett a Munkapárt több valóban szabadelvű képviselője is igennel szavazott. A kormány ekkor lemondott, de az uralkodónak és híveinek megvolt a terve erre az esetre. A még koronázatlan király a népfelség elvére hivatkozva népszavazást rendelt el („oktrojált”) a parlament által elutasított alkotmánymódosításról. A kormány vállalta a népszavazás lebonyolítását. Hangos tiltakozás fogadta a kétségtelenül alkotmánysértő lépést, ismét meghirdetésre került a „nemzeti ellenállás,” ezúttal Tisza vezetésével, de annak korábbi parlamenti ellenfelei, köztük Károlyi támogatásával. A megyékben, a törvényhatóságokban tiltakozó határozatok születtek, a városokban és az iparvidékeken azonban egymást érték a kormány- és királypárti tüntetések és gyűlések.

Szarajevó

A Monarchia Lajtán túli felében bizalom fogadta az új uralkodót. Még a nagynémet gondolattól fertőzöttek is örültek, azt várva, hogy Ausztria újra nagyhatalom lesz, szövetségben Németországgal, a szlávok pedig valódi autonómiára számítottak. A közös külügyminiszter a cseh Ottokar Czernin lett. 1917. áprilisban egy szép tavaszi napon Bécsben nagy pompával megtörtént a koronázás. A német császár, az angol király és az orosz cár mellett majdnem az összes európai uralkodó jelen volt, köztük a balkániak, csak az olasz király elmaradása keltett feltűnést. Európa a korábbi évek feszültségei után a békét ünnepelte, erről szóltak a világlapok vezércikkei is. Júniusban II. Ferenc Prágában cseh királlyá koronáztatta magát, szándékosan jóval szerényebb külsőségek közepette, jelezve, hogy a császárkoronázás Prágára is vonatkozott.

Magyarország nem osztozott az általános örömben, éles viták, gyakran erőszakba torkoló gyűlések közepette folyt a népszavazási kampány. A régi rend csapott össze a társadalmi igazságosságot és a nép valódi emancipációját hirdetőkkel. Tisza és Apponyi retorikája nem maradt hatástalan a „történelmi osztályok” körében, azonban üresen csengett a munkások és a parasztok által tömegesen látogatott népgyűléseken. Ady Endre magával ragadó vezércikkekben támogatta az általános választójogot és a földreformot, azt, amit békés forradalomnak látott. A szeptemberben megtartott népszavazás Kristóffy és az udvar nagy sikerét hozta. Minden 21. életévét betöltött állampolgár, mintegy öt és fél millió ember községenként titkosan szavazhatott. Az életükben először szavazó munkások és nemzeti kisebbségiek mellett a magyar földművesek és a mezőgazdasági cselédek nagy többsége is – érthetően – saját választójogának megadására szavazott, így született meg a 71 százalékos „igen”. Az ügyvezető kormány a nép által megszavazott új választójog alapján novemberre írta ki az új választásokat, arra számítva, hogy addig az indulatok lecsillapodnak. A szavazás mintegy legalizálta az alkotmánnyal ellentétes lépéseket és kiegyenlített arányt hozott a Ferenc császár (egyelőre koronázatlan magyar király) támogatását élvező Kristóffy-vezette Nemzeti Radikális és Földműves Párt, a Munkapárt, a Függetlenségi Párt, valamint a nemzetiségi képviselők blokkja között. A belpolitikai küzdelmekben sok sebet kapott Kristóffy a továbbiakban nem tartott igényt a vezetői szerepre, általános meglepetésre a Munkapárt 37 éves, addig Tisza hívének számító, román többségű vidéken élő és azt képviselő politikusát, Jakabffy Elemért javasolta az uralkodónak miniszterelnöknek. A nemzetiségi kérdésről figyelemre méltó publicisztikai cikkeket író, 1917 nyarán pedig „A románok hazánkban és a Román Királyságban” címen könyvet publikáló, 67-es alapon álló politikus magával hozta a Munkapártból egy tucat párttársát, bírta Kristóffy új pártja mellett nemcsak a román, de a szerb és a szlovák nemzeti pártiak bizalmát is, az utóbbiak készek voltak kívülről támogatni a Jakabffy-kormányt. Kapóra jött Jakabffynak, hogy 1917 őszén a radikális polgári demokrata Jászi Oszkár, a Huszadik Század folyóirat főszerkesztője egy vékony kötetben megjelentette az Osztrák-Magyar Monarchia alapvető átalakításának, Közép-Európa föderációvá alakításának a tervezetét. Az előszó igenlő választ adott arra a kérdésre, hogy „lehetséges-e Magyarország észszerű életigényeit az európai kultúra és az egész emberiség fejlődési törekvéseivel összeegyeztetni.” Az előkép Kossuth Lajos 1862-ben nyilvánosságra hozott Duna-konföderációs javaslata volt. Jászi egy nagyszabású, a Monarchia területén túlmutató közép-európai föderáció tervét mutatta be könyvében, kitérve a lehetséges ellenvéleményekre, és logikusan hangzó érvekkel bizonyítva, miért érdemes abban részt vennie a csehektől a lengyeleken és a románokon át a délszláv népekig. Magyarországot nem föderalizálva, hanem decentralizálva és minden nemzetiségnek a legszélesebb nyelvi és kulturális jogokat biztosítva, a magyar hegemóniát ezzel föladva, de a történelmi terület gazdasági és földrajzi egységét megőrizve vitte volna be az államalakulatba. Az egyesek által kitörő örömmel, mások által fölháborodással fogadott javaslat gyakorlati megvalósítására a fiatal miniszterelnök meghívta kormányába a tekintélyes társadalomtudóst, a kolozsvári egyetem magántanárát. Jászi Oszkár a „a nemzeti kisebbségek egyenjogúsításának tárca nélküli minisztere” lett. Ugyanakkor a kedélyek megnyugtatását szolgálta, hogy „a Felség személye körüli miniszter” posztját, ami egyfajta külügyminiszter-helyettes volt, a sokoldalú tehetségét már bizonyító erdélyi gróf Bánffy Miklós vállalta el. Jakabffy átvette Kristóffytól Vázsonyit és Giessweint, belügyminiszternek pedig az ifj. Andrássy Gyulához közel álló, ugyancsak 37 éves Esterházy Móricot nyerte meg, Az 1918. januári bizalmi szavazáson Károlyi Függetlenségi Pártjából az 1917. októberben elhunyt Justh Gyula hívei is a kormány mellé álltak. Általános meglepetésre az 1914-ben alakult, pártok feletti Erdélyi Szövetség elnöke, a kolozsvári egyetem zoológia-professzora, Apáthy István is nyilatkozatban támogatta Jakabffyt, aki ezt rövidesen Erdély tudományos életének föllendítéséért felelős kormánybiztosi kinevezéssel honorálta.

Hátra volt még a koronázás. Ennek az új uralkodó trónralépése után hat hónapon belül meg kellett volna történnie, de a határidőt törvénnyel egy további évvel meghosszabbították  Ferenc király ezt szerény keretek között, külföldi jelenlét nélkül képzelte el, hogy jobban kidomborodjék a bécsi császárkoronázás elsőbbsége. A rendezést irányító Bánffy a főurak és vezető politikusok mellett gondoskodott a népet megjelenítő munkások és földművelő gazdák képviseletéről is, így a június 28-ára kitűzött ünnepség elütött a szokásos és hagyományos formáktól. A magyar kormány korábban nyilatkozatot tett közé, hogy a magyar jog nem ismeri a morganatikus házasság fogalmát és ezért természetesen a király hitvesét, Chotek Zsófiát, Hohenberg hercegnőt királynévá fogják koronázni. Az ellenzékbe szorult Tisza, Andrássy, Apponyi és Károlyi nem ismerte el a népszavazás törvényességét, és ezért magát a koronázást is alkotmánysértőnek tekintette, bojkottálta az eseményt, de az újonnan megválasztott Országgyűlés minden tagja meghívást kapott a ceremóniára. A megjelentek között volt Désy Zoltán, a marosvásárhelyi választókerület függetlenségi párti képviselője, aki arról volt nevezetes, hogy korrupciós vádjaival 1912-ben megbuktatta Lukács László miniszterelnököt. Amikor Csernoch János, a szlovák származású esztergomi érsek és a nádori tisztet helyettesítő miniszterelnök Szent István koronájával az új uralkodóhoz lépett, a meghívottak sorából előugrott Désy és „Trónbitorló nem lesz király!” kiáltással revolverével rálőtt a magyar királynak készülő császárra. II. Ferenc az oltár előtt holtan esett össze. Az ünneplő közönség dermedtségéből felocsúdva rávetette magát a képviselőre, nem törődve az érsek hangos figyelmeztetésével, hogy a templom szent hely, ne gyalázzák meg. Désyt ütlegelve kivonszolták a templomból, a kint várakozó tömeg pedig „Vesszen a királygyilkos” kiáltások közepette addig ütötte, rugdosta a már eszméletlen merénylőt, amíg még volt benne élet.

Ferenc Ferdinánd tehát nem lett magyar király. A merénylet másnapján az Országgyűlés minden pártja, élén Tiszával, a legerősebb kifejezésekkel ítélte el a történteket, de az özvegynek pártja részvétét tolmácsoló Károlyi Mihály Isten akaratának mondta, hogy az alkotmányosság és a magyar törvények útjáról letérő uralkodó fejét nem érinthette meg Szent István koronája. Ezzel egy sajtónyilatkozatban Tisza István is egyetértett.

Bécsben és az osztrák örökös tartományokban egymást érték a heves magyarellenes tüntetések, a csehek és a horvátok Magyarország különállásának megszűntetését, az egész Monarchia föderatív átalakítását követelték. Noha a merénylő Károlyi Függetlenségi Pártjához tartozott, az osztrák és a külföldi lapok Tiszát és a felelőtlennek tekintett magyar politikát, konkréten pedig a biztonsági rendszer bűnös elégtelenségét hibáztatták az uralkodó haláláért. Az örökébe lépő Károly főherceg „Népeimhez!” címzett kiáltványa nyugalomra, a törvényes rend betartására intette országai lakóit és ígéretet tett, hogy elődje politikáját fogja folytatni. A magyar parlamenti ellenzék viszont, élén Tiszával, megújult erővel követelte a népszavazással elfogadott általános választójog visszavonását és új választásokat, az 1913-as választójogi törvény alapján. Egy Lékai János nevű fiatalember október 16-án rálőtt a volt miniszterelnökre, de lövése célt tévesztett. A Jakabffy-kormány a tüntetésekkel nem törődve földreformot készített elő és jelentős személycseréket hajtott végre a közigazgatásban. Román, szlovák és szerb nemzetiségű főispánokat nevezett ki a nemzetiségi többségű vármegyékben. Tisza, Andrássy és Apponyi ezt hazaárulásnak, a történelmi magyar állam felszámolásának nevezte, az utóbbiak beléptek Tisza Munkapártjába, de Károlyi – meglepetésre – Kossuth szellemével összhangban állónak nyilvánította a nemzetiségeknek tett jelentős gesztusokat. A radikális polgárság és a munkásság a kormány mellett foglalt állást és éjjel-nappal tüntetett Tisza Hermina-úti villája előtt. Október 31-re a Munkapárt nagygyűlést hirdetett az Országház elé, tiltakozva a szerintük alkotmányellenesen ülésező parlament működése ellen, és Tiszát hirdette meg fő szónoknak. Ahogy a volt miniszterelnök két rendőr kíséretében kilépett háza ajtaján, a tüntetők sorából lövés dördült el, és ezúttal nem tévesztett célt. A predestinációban hívő kálvinista politikus utolsó szavaival mintegy beismerte politikája kudarcát: „Ennek így kellett történnie.”

Még a helyszínen letartóztatták a tettét büszkén vállaló merénylőt, a történelmi családból származó radikális szocialista Duczynska Ilonát. Az ország megrendülése jóval nagyobb volt, mint Ferenc király halálát követően. Tisza temetésén a kormány nevében beszélő miniszterelnök, Tisza egykori odaadó híve, őszinte szavakkal méltatta a meggyilkolt államférfit, akit hazaszeretete vitt tévútra: azt hitte, hogy az ország területi épsége csak a magyar elem szupremáciájával őrizhető meg, holott ennek egyetlen útja – 1848 szellemében – az érdekegyesítés, a magyar és a nem-magyar lakosság jogegyenlősége, és így a történelmi állam fenntartása a közös gazdasági és politikai érdekek alapján. Másnap a parlamentben Jakabffy Tisza érdemeit fölidézte, de rámutatott arra is, hogy 1848-ban egész Európában Magyarországon volt a legdemokratikusabb a választójog, azóta viszont bővülés helyett csak szűkült, szembeszállva a korszellemmel, a demokrácia terjedésével. Emlékeztette a T. Házat Kossuth emigrációban született konföderációs elképzelésére, Deák és Eötvös nemzetiségi törvényének szellemére, és arra is, hogy az a szép törvény lehetett volna jobb is, ha elfogadják Alexandru Mocsonyi temes megyei román képviselő javaslatát. E szerint „az állam politikai és területi egységének határain belül” a magyar mellett a „románok, szerbek, tótok, rutének és németek egyenrangú országos nemzeteknek ismertetnek el”, akiknek joga van „a magyar korona lobogója mellett a középületeken saját nemzeti zászlóját kitűzni.” „A vármegyéket, járásokat és választói kerületeket úgy kell kikerekíteni, hogy azokban az egyes nemzetiségek lehetően abszolút, de legalább is relatív többséget alkossanak.” Az egyes közigazgatási egységekben „a többséget alkotó nemzet nyelve lesz a hivatalos nyelv”, de a vegyes lakosságú területeken „a számba jöhető tekintélyesebb kisebbségnek is meglesz a joga, hogy nyelve második hivatalos nyelv legyen.” Ha az Országgyűlés akkor elfogadta volna ezeket a pontokat, akkor a Magyar Királyság, Hungária népei között már ötven éve létre jött volna az a kiegyezés, ami felé mutatott az 1849. júliusában Szegeden elfogadott törvény, és ami mellett Kossuth és Teleki László az emigrációban is letette a voksot.

Tisza drámai halálával a szenvedélyek erősödés helyett lecsillapodtak. Andrássy, Tisza ifjúkori barátja, majd politikai riválisa, hirtelen fordulattal nemzeti megbékélésre szólította föl az ország magyar és nem-magyar lakosságát, és bizalmáról biztosította az ifjú IV. Károlyt, javasolva annak mielőbbi megkoronázását. Csatlakozott ehhez Károlyi és pártja. A koronázásra 1918. december 30-án került sor, immár komoly biztonsági intézkedések közepette, de méltóságteljes pompával, ismét Bánffy Miklós miniszter rendezésében. Az általános megbékélés jegyében az új uralkodó ifj. Andrássy Gyulát nevezte ki közös külügyminiszternek, apja székébe ültetve a külpolitikával magát már a szülői házban eljegyző politikust.

1919. március 15-én a kormány nevében Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter beterjesztette a ruszin, a tót és a német autonómia törvényjavaslatát. A modell a svájci kantonális rendszer volt, ahol minden kanton a saját nyelvét használja. Az erdélyi megyehatárokat kis mértékben megváltoztatva magyar, román és szász többségű egységeket hoztak létre. Ezeket a javaslatokat és intézkedéseket a Ház – heves viták után –  nagy többséggel elfogadta, IV. Károly király pedig április 11-én (az 1848-as törvények uralkodói jóváhagyásának a napján) szentesítette. Az Osztrák-Magyar Monarchia elnevezést fenntartva a sajtóban és a közbeszédben egyre inkább teret nyert a közép-európai monarchia elnevezés.  IV. Károly király koronázásnak 5. évfordulóján az Országgyűlés – kis többséggel – elfogadta, hogy az ország hivatalos neve Magyarországi Királyság (németül Königreich Ungarn, franciául Royaume de Hongrie, angolul Kingdom of Hungary) legyen, de a mindennapi használatban egyre jobban elterjedt a Hungária elnevezés.

Jeszenszky Géza

(Az Élet és Irodalom, LXII. 27. sz. 2018. július 6-i számában megjelent esszé átdolgozott változata.)

Summary

An Alternative to Hungary’s History in 1914-1919

History is not merely what happened. It is what happened in the context of what might have happened. Therefore it must incorporate, as a necessary element, the alternatives, the might-have-beens.

(Hugh Trevor-Roper, History and Imagination. Oxford, 1980.)

This essay is not wishful thinking about how Hungary could have averted the First World War and its subsequent partition. As it is well-known, the fatal shooting of the Heir to the Thrones of Austria and Hungary, Archduke Francis Ferdinand in Sarajevo on 28 June 1914 was the outcome of a wrong turn by his driver. If he had returned safely from the military maneuvers in Bosnia the European conflagration would surely have not started a month later. Based on authentic events and documents as well as the recorded thoughts of major political figures the author presents what course events might have taken in Hungary until 1919. The Archduke would have succeeded Emperor-King Francis Joseph in November 1916. Before the coronation in Hungary he replaces Prime Minister István Tisza with József Kristóffy, Minister of the Interior in 1905-06. By an unconstitutional royal decree universal suffrage is introduced by a referendum followed by new elections. The new prime minister is Elemér Jakabffy, a Transylvanian Hungarian who knows and understands his Romanian compatriots and is determined to give full equality to the non-Hungarian half of the population. (In actual history he became one of the leaders of the Hungarians in Romania advocating equal rights for the citizens.) At the coronation of the new king a Hungarian nationalist MP shots him.  The traditional Hungarian political elite does not recognize the new electoral law and the Parliament elected on it. The supporters and the opponents of the Government clash in demonstrations. The leader of the traditionalists, Tisza, is murdered at a rally on the very day when it happened in actual history. The two shocks are followed by reconciliation, Oszkár Jászi, the Minister for the Emancipation of the National Minorities introduces a cantonal system on the Swiss model, and Hungary becomes a federal monarchy under King Charles IV.