Száz év tükrében a nagy háború 1917-2017 című klip-vetélkedőnk talán hozzájárul ahhoz, hogy az első világháborút jellemző emlékezetkiesést némileg pótoljuk. Klip-indító rendezvényünkön 2017. május 29-én, az ELTE Bölcsészettudományi Karának a tanácstermében elmondtuk, hogy bár a rendelkezésünkre álló fórumokon meghirdettük, mégsem volt, aki meg tudta volna mondani, hogy kik azok az Aspektus plakátján szereplők közül, akik – bár éltek az I. világháború idején – de nem vettek részt benne. Ezért szükségét éreztük annak, hogy ismertessük rendezvény-népszerűsítő kisfilmünkben, hogy kik szerepelnek a plakáton.

Tisza István miniszterelnök, akit az őszirózsás forradalom idején gyilkoltak meg; a magyar szabadságharc győztes tábornoka: Görgei Artúr, aki az I. világháború idején 98 évesen halt meg; Horthy Miklós, az otrantói győző; Kratochvil Károly, aki az olasz fronton tudott diadalt aratni; Szurmay Sándor, akinek 1915-ben az Uzsoki-hágót sikerült az oroszoktól visszafoglalnia; Kövess Hermann, aki 1915-ben Belgrádba vonult be és 1917-ben Bukovinát foglalta vissza az oroszoktól; Szombathelyi Ferenc, aki Werth Henrikkel együtt harcolta végig az első világháborút és lett a honvéd vezérkar főnöke; végül gr. Esterházy János mártír politikus, akit ugyanannak a paragrafusnak az alapján ítélnek halálra Csehszlovákiában, mint politikai ellenfelét, az első világháborúban tábori lelkészként szolgáló Jozef Tisot, akit viszont ki is végeztek 1947-ben, bár az önálló Szlovákiát ő teremtette meg. Klip-indító nyitó-rendezvény a továbbgondolás jegyében – 2017. május 29-n, délután 5-kor az ELTE BTK kari tanácstermében!

Május 29-én aztán mielőtt Gecse Géza téma-felelős átadta volna a szót meghívott vendégeinknek, Ősz Gábort kértük meg, hogy foglalja össze, mire jutott a középiskolás kollégákkal nemcsak két eddigi kisfilmvetélkedőnk tapasztalatait, hanem a műfaj jövőjét illetően?

Ősz Gábor:
Nagy előnyünk, hogy van két kitaposott év a kisfilm-vetélkedőnk mögött, így valamennyire már bent van a köztudatban. Rendkívül örülünk, hogy a Rákóczi Szövetség vállalta, hogy hátteret biztosít a vetélkedőnek, mivel egy jól ismert, nagy múltú, jó háttérrel rendelkező szervezet, és a legtöbb diák, valamint a tanáraik számára ez fontos kérdés. Fontos az is, hogy nyilvánosságot kapjanak ezek az események, hiszen minél korábbi időszakot tanulnak a történelem órán, a diákok annál kevésbé érdeklődnek, viszont egy ilyen vetélkedő alkalmas rá, hogy érdeklődést generáljunk. Kétségtelen, ha a gyerekeknek 5-öst ajánlunk a klip elkészítéséért, akkor nagyobb lelkesedéssel vágnak bele.

Gecse Géza:
Ez a része azért is rendkívül fontos, mert a tavalyi klipvetélkedő nyertese – saját elmondása szerint – például azért fogott a klip elkészítésébe, mert javítási lehetőségre volt szüksége történelemből. A múlt félévben végigjártuk a gimnáziumi osztályokat, mivel rájöttünk, hogy feltétlenül szükséges, hogy a klip-vetélkedőt személyesen is ismertessük Aztán az említett diák tanárával pont egy fél órája beszéltem, aki azt mondta, hogy szerinte valójában nem így van, de az kétségtelen, hogy a pedagógus kollégák segítsége szükséges ahhoz, hogy sikerrel járjunk, így az is, hogy ötöst adjanak pusztán a részvételért is. Azt sem szabad letagadnunk, hogy történelem szakos tanár kollégáink harmada elzavart bennünket a túlterheltségükre való hivatkozással. Vagyis az érettségi rendszer átalakítása a klipvetélkedő szempontjából nem volt szerencsés. Mindettől függetlenül a kezdeményezés jól működtethető és nagyon sokat tanultunk például a tavalyi, a 2016-os esztendőben.
Arra kérem Nyelipovics urat, miután azt lehet mondani, hogy ő nemzetközi „áldozatszám-szakértőnek” is számít, hiszen például azt, hogy mennyien haltak meg a Bruszilov-offenzívában, a Wikipédia is rá hivatkozva adja meg. Mondja el nekünk, legyen szíves, hogy az 1917-es esztendő, ami a februári forradalommal kezdődik, mennyiben volt a világháború természetes, direkt, szükségszerű következménye, és ezen keresztül mennyire befolyásolta Európa sorsát, hiszen azt látjuk, hogy a keleti frontsokkal jobban el van hanyagolva, hogyha a nemzetközi történész szakmát vizsgáljuk, mint a nyugati front. Majdhogynem olyan, mintha csak a nyugati fronton történtek volna hadműveletek, miközben a keleti fronton sokkal nagyobb erőket mozgósítottak, mint nyugaton, és többen is haltak meg. Az oroszoknál ez ugyan nem probléma, mert a II. világháborúban, biztosan mindenki emlékszik rá, az úgynevezett „stratégiai emberáldozat” nem arról szólt, hogy az emberélet egyébként drága, hanem csupán arról, hogy milyen nagy értéket képvisel a meghalt embertömeg, vagyis a szovjet vezetők ezzel igyekeztek bizonyítani háborús teljesítményük nagyságát, de nem volt ez másképpen korábban, a cárizmus idején sem.
Még annyit elárulok, hogy Nyelipovics úr magyar hangja Gruber Mihály, aki szintén hadtörténész, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa. Az ő segítségével fogjuk tudni megfejteni mindazt, amit Nyelipovics úr mond, kivéve persze azokat, akik oroszul beszélnek.

Szergej Nyelipovics:
A keleti front szempontjából az 1917-es esztendő a nagy változások kora lett: az év elején még az Orosz Birodalom és annak hadserege áll fegyverben. Ugyanezt az évet viszont immár Szovjet-Oroszország és annak a nem túl hosszú ideig, de ekkor még valóban demokratikus hadserege búcsúztatja.
Amikor 1917 kezdetén az Orosz Birodalom hadserege a Baltikumban azért lendül támadásba, hogy csapást mérjen a német vonalakra vagy legalább elvonja központi hatalmak erőit az ekkor Foksaninál válságos helyzetbe került román hadsereg megmentésére, az oroszok a keleti fronton körülbelül kétszeres számbeli túlerővel rendelkeznek a központi hatalmakkal szemben. Ez a túlsúly géppuskák tekintetében is érvényesült, viszont lángszórók és nehézlövegek tekintetében a központi hatalmak fölénye érvényesült. Főleg ez volt sikerük magyarázata a Bruszilov-offenzívát követően a keleti fronton, így Romániában is. Ehhez párosult, hogy Pétervár lakóinak elégedetlenségét az orosz főváros helyőrsége februárban támogatta és a frontparancsnokság is a cár menesztése mellett foglalt állást. Az orosz hadseregben legénységi és tiszti katonai bizottságok alakultak, amelyek elsődleges feladata az volt, hogy javítsanak a helyzetükön. Egy sikertelen orosz offenzívát követően az új hadügyminiszter: Gucskov 500 tisztet április elején nyugdíjazott, illetve leváltott. Ugyanebben a hónapban érkezik Oroszországba Vlagyimir Iljics Uljanov és hozza nyilvánosságra áprilisi téziseit, amelyekben a minden hatalmat a szovjeteknek jelszó mellett az annexiók nélküli békét hirdeti. Ez utóbbi jelszavával az Ideiglenes Kormány is egyetért, és ennek kierőszakolására indít hadműveletet 1917 júliusában és augusztusában.

Gecse Géza:
Az amerikaiaknak az elképzelésével mennyire volt ez direkt összefüggésben, mert tulajdonképpen Wilson is ugyanezt mondta? A másik közbevetésem pedig, hogy vannak olyan művek, amelyekben – némileg élesebben fogalmazva az áll, hogy Lenin gyakorlatilag német kém volt. Be tudom hozni bárkinek azt a könyvet, ahol ezt olvastam, meg azt is például, hogy a lett lövészek, akik Moszkvában rendet csináltak, állítólag 70 százalékban német egységek voltak.

Szergej Nyelipovics:
Ami a lett lövész egységek nemzetiségi összetételét illeti, ezzel a megállapítással azért nem tudok egyetérteni, mivel a lett lövészek között a németek számaránya rendkívül alacsony volt. Már 1915-ben az Oroszországban élő balti németeket a cári kormányzat szétszórta a harcoló orosz egységek között, méghozzá úgy, hogy 5-10 németnél több ne legyen több egy-egy egységnél, így ez az állítás – hamis. Ami a lenini elképzeléseket illeti, kétségtelen, hogy van kapcsolat a wilsoni elképzelések és a leniniek között, ilyen például a nemzeti önrendelkezés, amelyet elsőként a bolsevikok és baloldali szociáldemokrata vezetők fogalmaztak meg, amelyeket Wilson átvett. Ami az 1917 júliusi offenzívát illeti, az oroszok számára végül ez Tarnopol térségében vereséggel zárult és a hadműveletek Galícia és Bukovina elvesztése után orosz államterületre tevődtek át, de a román és a balti fronton sem jártak sikerrel.

Gecse Géza:
Nézzük meg, hogy a Monarchia részéről miként alakult az 1917-es esztendő, mert a plakátunkon három olyan ember van, aki az 1917-es teljesítményéért kapott Mária Terézia Rendet. Nagyon kevesen tudják, hogy mi a Mária Terézia Rend.

Balla Tibor:
Mai szakkifejezéssel hivatalosan: Mária Terézia Katonai Rend. A hadtörténészek körében már körülbelül tíz éve ez a korábbi Katonai Mária Terézia Renddel szemben az elfogadott hivatalos megnevezése. Egy németből átvett tükörfordítás eredménye volt a korábbi elnevezése. 1757. június 18-án a kolini csatát követően, amikor Mára Terézia hadserege először győzte le Nagy Frigyes porosz uralkodó csapatait, aminek az örömére a kiemelkedő katonai teljesítményekért, hőstettekért alapította és kezdte el adományozni ezt az érdemrendet. Európában ez egy hosszú múltra visszatekintő érdemrend. 1917-ben, Kövess tábornok 1917 augusztusában a tábornagyi előléptetéssel egy időben kapja meg és a Monarchia kilenc tábornagya közül ő lesz így az egyik. Kevesen tudják róla, hogy annak ellenére, hogy Kövessházi Kövess Hermann a neve, és bár 1854-ben Temesváron született, de az apja is már császári és királyi vezérőrnagy volt, tehát a család teljesen szász, de mivel a történelmi Magyarország területén született és a neve magyar, előszeretettel tartjuk magyarnak, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint sem tudott jól magyarul. Sőt 1918 őszén, amikor felajánlották neki, hogy vegye át a magyar hadseregben a fővezérletet, akkor azzal utasította vissza, hogy, hogy bocsánat uraim, én nem tudok ehhez jól magyarul. 1917-ben IV. Károly mint új magyar király, császárként mint I. Károly, úgy gondolta, hogy a háború ideje alatt nagyon kevésszer osztották ki ezt a legmagasabb érdemrendet, és most a 30. születésnapját ünnepelve, (augusztus 17-én született, ez is jelképes, mert elődje, Ferenc József augusztus 18-án, bár ez véletlen egybeesés) – Reichenauban egy nagy ünnepség keretében, 24 osztrák–magyar tisztnek ítélték oda, illetve adományozták e rend különböző fokozatait. Húszan kapták meg a lovagkeresztet, ez a rend legalacsonyabb fokozata, négyen pedig a parancsnoki keresztet. Ezen kívül volt persze a nagykereszt, de ezt általában csak hadseregparancsnokok vagy olyan beosztású tábornokok kapták, akik valami nagyon nagy dolgot hajtottak végre, illetve ritkábban külföldi uralkodók, ami viszonossági alapon működhetett.
Kövess szerepét kiemelhetjük, 1917-ben említettük, hogy a Kerenszkij-offenzívának az ellencsapásaként  indította meg hadműveletét és 1917 júliusában ennek eredményeként a Monarchia visszafoglalta Bukovinát, ami jelentős fegyvertény volt, és augusztus elején bevonulnak Csernovicba, ami a tartományközponti- vagy fővárosának tekinthető. Kövess korábban a harmadik hadsereget vezeti 1915 őszén a Szerbia elleni hadjáratban, aztán a Montenegró elleni, 1916 januári hadjáratot, sőt, Észak-Albánia  megszállása is az ő nevéhez köthető. A háború során több hadsereget magába foglaló hadsereg frontparancsnok, az orosz, illetve a román fronton is. Azért ne feledjük el azt, hogy 1918. november 3-án, a padovai fegyverszünet napján, (amikor a birodalom valójában már nem létezik), az uralkodó őt nevezi ki az utolsó hadsereg főparancsnokká, így a folyó ügyeket 1918. december közepéig ő viszi, amíg nem nyugdíjazzák az összes többi monarchiás tábornokkal együtt.
Említettük Kratochvil Károlyt, akinek 1818–19-es szerepe alapvetően a Székely Hadosztállyal függ össze a köztudatban. Ő az Isonzó menti frontszakaszon vitézkedett 1917. szeptember közepétől, és a 11. isonzói csata után a caporettói áttörésig ő védte dandárparancsnokként a Monte San Gabriele-t, ami akkor az isonzói front kulcspontja volt. Dandárparancsnokként harcol tovább, a 39-es honvéd dandárt vezeti haza gyakorlatilag, majd 1918. november végén kinevezik Erdély katonai parancsnokává. Aztán átveszi a székely 38-as honvéd hadosztály vezetését, majd 1919. április végén leteszi a fegyvert a románok előtt. Az Isonzó mentén, a Monte San Gabriele védelméért kapja meg aztán 1929-ben a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét.

Gecse Géza:
A Monarchia csapatai az orosz fronton két-háromszoros túlerővel, az olasz fronton kétszeres túlerővel szemben tartották a frontot, és sikeresek voltak az 1917-es esztendőben. Jól mondom?

Balla Tibor:
Az 1917-es esztendő egy nagy reményekre jogosító esztendő volt a központi hatalmak életében, de az Osztrák-Magyar Monarchiára koncentrálva: nyáron sikerült megállítani a Kerenszkij-offenzívát az orosz fronton, ősszel viszont az egyetlen olyan nagyobb sikeres támadást hajtottuk végre, amihez nyilván a német segítség is hozzájárult. A caporettói áttöréssel majdnem sikerült kiütni a háborúból az olasz ellenfelet. Kicsin múlott! És ha 1917 novemberében a brit és a francia hadosztályok nem érkeznek meg időben nyugaton, akkor nagyobb bajba kerültek volna az olasz fronton az olaszok, akik a Piave mögé szorultak vissza, a frontot 160 kilométerrel tudta lerövidíteni az osztrák-magyar és a német hadvezetés.
Visszatérve még Kratochvilhoz, kevesen tudják, hogy Kratochvil, amikor 1920-ban visszajött a román internálásból, illetve a román fogságból, akkor ennek folyományaként őt Horthy vezérőrnaggyá, sőt 1923-ban altábornaggyá lépteti elő. Az utolsó éveit gyakorlatilag az akkor még csak csírájában létező Hadtörténeti Múzeum élén, parancsnokként töltötte – ez az utolsó beosztása –majd 1924 végével nyugdíjazzák. Neki volt azért egy ilyen kevésbé ismert szerepe is. Sőt Kratochvilről azt is érdemes megjegyezni, hogy ő, mint a magyar királyi IV. nagyváradi honvéd gyalogezred parancsnoka az olasz fronton, már a háború során elkezdte a relikviákat, a dokumentumokat gyűjteni, és berendezett egy saját kis ezredtörténeti gyűjteményt, ami a világháború után bekerült a Hadtörténeti Múzeumba, és alapját képezte egy komolyabb gyűjteménynek. Horthy Miklósról mindenki tudja, hogy őt antant oldalon is komolyan elfogadták, mint tehetséges hadvezért. 1918. február 1-jétől ő volt az Osztrák–Magyar Hadiflotta utolsó főparancsnoka. Ő adta át a flottát 1918. október 31-én a délszlávoknak, hogy ne az olaszok kezébe kerüljön. A legnagyobb győzelme az 1917. május 15-ei otrantói győzelem, és az egykori antant országok szakirodalma is elismeri, hogy ez volt a legnagyobb olyan jellegű összecsapás az antant és a császári és királyi haditengerészet között az Adrián, ami meghatározó volt. Itt arról volt szó, hogy három gyorscirkálóval, két rombolóval az 1914 végétől, 1915 elejétől fennálló otrantói tengerzárat próbálták feltörni, és ennek keretében több mint húsz őrhajót elsüllyesztettek, egy csomó ellenséges tengerész a hullámsírban lelte a halálát. Aztán a visszafelé vezető úton Cattaróba tartva belefutottak olasz és angol flottaegységekbe. A tűzharc során Horthy erélyesen vezette a manővert egészen addig, ameddig a Novarát, a parancsnoki hajót nem érte egy találat, és Horthy maga is komolyan megsebesült, sőt, eszméletét is elvesztette. Túlélte, de utána, amint eszméletére tért, tovább folytatta a csatát, és gyakorlatilag arról volt szó, hogy a Cattaróból kifutó nagyobb flottakötelék mentette meg őket, mert olyan erősebb, túlerőben lévő antant hajóegységekkel álltak szemben, amelyek végeztek volna ezzel a három cirkálóval, ha nem érkezik időben a segítség. De hál’ Istennek, beérkezett, és az otrantói győzelem Horthy nevéhez köthető. Az 1919 utáni tevékenységét nem tárgyalnám, nem kívánom értékelni sem.

Gecse Géza:
Ha ez az ország fennmaradt volna, amit a Monarchiának nevezünk, ha lett volna egy hősök csarnoka – gondolom, hogy Gerő tanár úr is egyetért velem –, akkor ezek az emberek, akik itt fent vannak a plakáton, azoknak mindegyiknek helye lett volna benne. Ha nem lett volna a két világháború közötti tevékenységük – és nagyon fontos nekünk az emlékezetpolitika is –, akkor ma nem lennének ilyen viták, hogy ki minek számít. Sőt, én mondtam is egyébként, hogy még Sztójay Dömét, de Szálasi Ferencet is be lehetne oda tenni, hiszen nem lett volna 1944-es időszak a Sztójay miniszterelnökségével, vagy Szálasi Ferenc ország-vezetésével. Egyébként ő nemcsak az olasz fronton nyújtott igen szép teljesítményt, hanem még Verdunnél is harcolt. Mennyivel jobban jártunk volna, ha mondjuk, nem omlik össze a Monarchia. Tanár úr hogy látja ezt?

Gerő András:
Hogy jobb lenne-e, ha Monarchia lenne? Már 2009-ben megírtam, hogy én még a monarchikus államformát sem ellenezném, csak találni kellene hozzá egy királyt. Jelentkező persze van már rá, de azért magunktól is kellene találni egy alkalmasat. Én azt gondolom, hogy a Monarchia nem azért ment tönkre, mert gazdaságilag életképtelen volt. Még csak azért sem, mert kulturálisan volt életképtelen, hanem azért ment tönkre, mert politikailag önkorrekció-képtelen volt. Szinte biztos vagyok abban, hogyha akár az 1870-es évek elején, akár a századforduló után, egyébként részben a magyar nacionalizmust leküzdve, sikerült volna trialista alapon átalakítani, tehát a szláv elemet beemelni a Monarchiába, akkor bizonyos mértékben nagyobb konzisztenciája lett volna ennek az államalakulatnak. De döntően a magyar nacionalizmus nem akarta azt, hogy trialista legyen. S most a trializmus alatt történetileg az önálló cseh vagy délszláv entitás meglétét értem. A magyar nacionalizmus ezzel nem nagyon tudott mit kezdeni. Megakadályozni megtudta, de utána nem tudott mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy amikor megszűnt a Monarchia, akkor az a történelmi Magyarország is megszűnt, ami egyedül és kizárólag a kiegyezésnek köszönhette a létét. A magyarok mindig kárhoztatták a Habsburgokat, de nekik köszönhették a történelmi Magyarország helyreállítását. Utána kárhoztatták a trialista megoldás lehetőségét, és elvesztették Nagy- Magyarországot. A magyar nacionalizmusnak ebben komoly felelőssége van. Gondoltam, tegyük kerekké a képet.

Gecse Géza:
Nem tudom, hogy a magyar nacionalizmusnak vagy a háborús vereségnek van-e egyébként komoly felelőssége ebben?

Gerő András:
A trializmust még azelőtt lehetett volna létrehozni, hogy a világháború kitört volna. 1871-ben a Hohenwart-kormány akarta a trializmust, tehát Csehországot beemelni. Az emigráns Kossuth mérhetetlenül támogatta egyébként ezt az elképzelést, mert azt mondta, hogy a cseheknek pont olyan történelmi létjogaik vannak az államiságra, mint a magyaroknak. Jó, de Kossuth emigrációban volt, mindegy, hogy mit mondott. Az 1900-as évek elején Aurel Popovici vetette fel a nagy Ausztriai Egyesült Államok-elképzelést, amit Ferenc Ferdinánd aztán részben magáénak vallott. Ennek a keretében jöhetett volna létre egy önálló délszláv egység. . Ez meg is alakult egyébként a háború után a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság formájában, de a magyaroknak ez már akkor sem tetszett, amikor felmerült.

Gecse Géza:
Ez azért nem annyira egyszerű, azért számít örök vitának vagy strukturális nehézségnek, mert ha az embernek van egy felesége, akkor azzal többé-kevésbé közös nevezőre tud jutni, viszont ha megjelenik az anyós, akkor ez gyakorlatilag lehetetlen. Valójában nem tudjuk azt, hogy amennyiben a Monarchia trialisztikussá alakult volna, akkor tényleg működőképes lett volna-e. Egyébként például ez is lehet a klipvetélkedő egyik témája!

Gerő András:
A Monarchia megszűnt ugyan politikai értelemben, de azért „fű alatt” továbbra is fennáll, mert a magyarok a horvát tengerpartot beltengerként használják, ami azt jelenti, hogy évente két-háromszázezer magyar megy oda nyaralni. Az Európai Unión belül pedig rengeteg magyar jár Ausztriába dolgozni, tehát a nyugati határvidék részben azért ürül ki. Múltkor Sopronba kellett mennem az egyetemre, ahol elmondták, hogy a legnagyobb forgalom Sopronban hajnali 4 és 6 között van, mert Sopronból ekkor mennek Ausztriába az emberek, ezért van ilyenkor csúcsforgalom a városban. Vagyis a Monarchia „fű alatt” tovább létezik, csak nincs közös uralkodó és nincsenek közös ügyek. Bár lehet, hogy közös ügyek is vannak, csak nem úgy, ahogy egykoron.

Gecse Géza:
Mindenesetre az biztos, hogy az osztrákokkal utáljuk a legkevésbé egymást, ami azért sokat jelent, ha a környezetünkről beszélünk.

Gerő András:
De a horvátokat sem utálják a magyarok. A románok esetében másként érzékelem a dolgot, de a horvátokkal sincs különösebb problémája a magyaroknak.

Gecse Géza:
A szlovénekkel pláne nincs!

Gerő András:
Úgy van! A cseheket pedig kifejezetten szeretik, bár ez alighanem a sörrel függhet össze.

Gecse Géza:
Na meg ott gyakorlatilag nincsenek magyarok. Még annyit szeretnék megkérdezni, hogy 660 ezer halottról lehet beszélni a királyi Magyarország területén, és a hadkiegészítési rendszer érdekessége az az első világháborúban, hogy máig nem tudja senki sem megmondani pontosan, hogy hány magyart, szlovákot, németet hívtak be, mert nem nemzetiség szerint mozgósították a katonákat. Igaz? Az én nagyapám mesélte, hogy volt a mondás ugyan, hogy gyáva csehnek nincs hazája, viszont neki nem ilyen tapasztalata volt a csehekről az I. világháborúban! Ő például nagyon meg volt elégedve a cseh tüzérek munkájával a keleti fronton, amikor ott harcolt. Mi a helyzet a szlovákoknál? Különösen, ha Jozef Tisoról beszélünk, hiszen itt ül köztünk G. Kovács László, aki valószínű, hogy szintén tanulmányozta, hogy milyen cikkeket, milyen tudósításokat küldött Tiso a frontról, hiszen a történész szakmában ez viszonylag közismert.

G. Kovács László:
Jozef Tiso 1887. október 13-án született, tehát a világháború kitörésekor 27 éves volt, és egy nagyon szép reményű, tehetségesnek tartott és a magyar állam iránt messzemenően lojális fiatal pap volt, akit 1914 nyarán, mint tábori lelkészt, vagy ahogy a Svejkből is eléggé ismert szóval éljek, feldkurátként behívták frontszolgálatra. Egyaránt járt Galíciában, illetve Szlovéniában, többek között Mariborban. Meglehetősen közelről ismerte meg a háború valóságát, mert fő feladata tábori lelkészként a sebesült, illetve a haldokló katonák lelki gondozása volt. Ő maga azonban nem a háború közelében nem töltött túl hosszú időt, mert végén megbetegedett, és 1915 elejétől Nyitrán tevékenykedett a világháború végéig. Nem részletezem, hogy mi mindent csinált ott, viszont egy valamire kitérnék, hogy Gézának a választ megadjam, illetve ne felejtsem, amit kérdezett. Volt akkoriban egy fontos lap azon a vidéken, a Nyitra Megyei Szemle, és ebbe a lapba Jozef Tiso is rendszeresen írt, és anélkül, hogy utólag echte magyart szeretnék belőle faragni, ami ugye nem volt, miután ő tényleg teljes mértékben szlovák származású volt, és akkor is szlovák volt, amikor ezt különösebben mint érdemrendet nem hordozta a kebelén, de a lényeg az, hogy valóban ő akkor egy nagyon érdekes cikksorozatot publikált, ami egy viszonylag érdekes kortörténeti dokumentum is. Ez a „Napló az északi harctérről” címet viseli. Ezek természetesen magyarul íródtak, és azt kell még megjegyezni, hogy Jozef Tisot ebben az időben mindenfajta erőszakoltság vagy mesterkéltség nélkül nyugodtan nevezhetjük is Tiszo Józsefnek, hiszen hivatalosan ez volt a neve.

Gecse Géza:
Tiszo József vagy Tisza József?

G. Kovács László:
Tiszo József, hiszen a Tisza név már túlzás lenne. Tiszo József volt a magyar névváltozata, és ezekben a cikkekben: a nevét a magyar helyesírás szerint írta. És magyarhoni vagy magyarországi papként, viszonylag sokra vitte. Ahogy mondtam, a világháború éveiben nagyon szépreményű egyházi pálya állt előtte. Magának a nyitrai püspöknek, Batthyány Vilmosnak volt nagyon fontos munkatársa, sőt a titkára is volt, és egyéb funkciói is voltak. Tehát ő Tiszo József néven publikált egészen 1918 végéig. Lényeg az, hogy ezek a cikkek viszonylag érdekes és olyan szempontból is figyelemre méltó képet közölnek vagy mutatnak a háborúról, hogy Tiso a háborús szenvedéseket, a háborús borzalmakat sem hallgatta el, miközben ezek a cikkek egyfajta hazafiúi lojalitás szellemében íródtak. Ha valaki Tisonak a tevékenységét az 1914 nyara és 1918 vége, november-decembere közötti időszakban vizsgálja, akkor azt látja, hogy ez a később nagyon híressé és mi tagadás, bizonyos szempontból hírhedtté vált szlovák politikus – egyébként a 20. századi szlovák politika egyik legjelentősebb alakja – még egy szlovák nemzetiségű, szlovák anyanyelvű, de Magyarország iránt lojális, Magyarországhoz hű, magyarországi katolikus pap volt.

Gecse Géza:
Az 1917-es győzelmek hozzájárultak-e ahhoz az emlékállítási boom-hoz, ami Magyarországon 1917 óta divat, vagy legalábbis az egykori Magyar Királyság területén, hogy összekovácsolják a nemzetet? Vagy ennek más lelki összetevői vannak, vagy más okai vannak?

Gerő András:
Nyilván ez egy többtényezős folyamat. Kétségtelenül igaz az, hogy a modern magyar történelemben először 1917-ben hoztak törvényt arról, hogy a hősi halottak emlékét meg kell örökíteni. Egyáltalán meghatározták, hogy mi az a hősi halott, ki tekinthető annak. Van kedvük megmondani, hogy kit tekinthetünk hősi halottnak? Kire mondhatják azt, hogy hősi halott? A hősi halott az, aki az ellenség fegyvere által esett el. Vagyis ha valaki fegyvertisztogatás közben lövi le magát, akkor nem hősi halott. Kell hozzá, hogy az ellenség fegyvere által, harci cselekményben haljon meg. Már 1915-ben javasolta egy vezérkari őrnagy, de aztán 1917-ben hozták meg végül a törvényt, amely intézkedik arról,, hogy állítsanak emlékműveket a különböző településeken.  Kétségtelen, hogy 1917-ben döcögve indult el ennek a végrehajtása, és valójában a Horthy-korszakban teljesedett ki az emlékműállítás. Aztán jött a II. világháború. Az 1942-ben meghozott miniszteri rendelet a II. világháborús halottakra való megemlékezésről is rendelkezett. Eszerint az ő nevüket is föl kell írni az emléktáblákra. Csakhogy a helyi szervek ekkor már szinte semmit sem csináltak, mert a háborúnak még nem volt vége, és arra gondoltak, hogy ezt kivárják, hiszen egyre több halott lesz. Miért írogassanak fel neveket addig, amíg nincs vége a háborúnak? De kétségtelen tény az, hogy a Horthy-korszakban állították a legtöbb hősi halotti emlékművet. A folyamat már ezelőtt is elindult, hiszen 1903-ban hozták létre a hősök temetőjét Rákoskeresztúron, ahova volt 48-as honvédeket temettek. Végül az első háborús katonákat is oda temették, sőt, a második háborúsokat is. 1955-ben a kommunista éra számolta ezt fel. 1924-től viszont megerősítették az 1917-es törvényt, lényegében kialakították azt, amit ők nemzeti ünnepnek hívtak, hogy május utolsó vasárnapja legyen a nemzeti hősök emléknapja. Miután a millenniumi emlékmű elhúzódó beruházás lett, ennek az lett a következménye, hogy az emlékmű előtt létrehozták a Nemzeti Hősök Országos Emlékkövét, majd 1932-ben a Hősök terét. Szegeden kialakították a Porta Heroumot a honvédszobrokkal. A Horthy-korszakban tehát annyira hőskultuszban gondolkoztak, hogy a Dohány utcai zsinagógánál pont az 1930-as évek elején kialakították a Hősök templomát a zsinagóga kertjén belül: egy oszlopos épületet, ami az első világháborúban elesett zsidó katonáknak állít emléket.
A probléma 1945 után keletkezett, mert 1945-ben már nem ünnepelték meg a Hősök emléknapját. Az új rezsim, amely még nem volt igazán kommunista, nem tudott azzal mit kezdeni, hogy a magyar katonák konkrétan a szovjetellenes háborúban estek el. Itt voltak a szovjet katonák, a szovjet hadsereg, és ha hősi halottnak tekintették volna az ellenük harcolókat,, akkor annak olyan üzenete lett volna, ami sértette volna az országot megszálló szovjet hadsereget. A kommunizmus ezért nem tudott mit kezdeni a hősök napjával, amihez éppen ezért a rendszerváltás után nyúltak csak hozzá megint. 2001-ben, visszautalva az 1924-es törvényre, ismét visszaállították ezt az emléknapot, ismét május utolsó vasárnapján. Ráadásul, a hősi halott fogalmat kitágították. Mind az 1917-es, mind az 1924-es törvény, mind az 1942-es rendeletek azt mondták, hogy hősi halott csak férfi lehet. Ráadásul, mindegyik törvény előírta, hogy hű szolgálat közben kellett elesni. A 2001-es törvény azt, hogy hűen kell szolgálni, már nem mondja. Ezen kívül a haza fiairól és lányairól beszél, és nem köti ki kritériumként, hogy kizárólag fegyveres szolgálatban lehet meghalni a hazáért. Vagyis a 2001-es törvény ebben a hősi halotti sorban a legjobb törvény, mert a legnyitottabb. Mert azt én is abszurdumnak tartom, hogy a XX. század tízes éveiben, hogyha egy ápolónőt lelőnek, az nem hősi halott. Pedig azért akkor is voltak ápolónők. Ezt a Horthy-korszak végig megőrizte. Most, 2001-től nők is lehetnek hősi halottak, nem szükséges kritérium a fegyveres szolgálat.  A mai magyar hadsereg is természetesen fönntartja a hősi halott fogalmat, már nem csak férfiak számára. Gondoljunk arra, hogy Afganisztánban katonanőt is szolgálat közben öltek meg. De különbséget tesz most is a törvény aközött, – ami egyébként ceremonialitásban is megnyilvánul –, hogy a hősi halottnak milyen temetés jár, továbbá milyen szertartás jár annak, aki ugyan szolgálat közben halt meg, de mondjuk – autóbalesetben. Utóbbinak alacsonyabb szintű temetés jár., A hősi halott fogalom tehát 1917 óta van jelen a törvények szintjén, s az idők során – legalább is 2001-től – kitágított értelmezésben él tovább.

Gecse Géza:
Van itt a plakáton két olyan ember, akik később a Honvéd Vezérkar főnöke lett, végigharcolták az egész első világháborút, igaz, hogy alacsonyabb beosztásban, mint az imént említettek. Az egyik Szombathelyi Ferenc, a másik pedig Werth Henrik. Werth Henriket azért váltotta le Horthy a Honvéd Vezérkar éléről, mert túlságosan németbarátnak tartotta. Ha a II. világháború utáni sorsukat tanulmányozzuk, akkor Szombathelyi Ferencről azt lehet mondani, hogy igaz ugyan, hogy a szerbek nem húzták karóba, mint ahogy eddig tudtuk, de rendkívül kegyetlen módon megkínozták és úgy ölték meg. (Egyébként Magyarország jogellenesen adta ki a II. világháború végén Titóéknak Szombathelyi Ferencet.) Ha Werth Henrikre gondolunk, ez azért érdekes, mert ő a Szovjetunió elleni háború egyik népszerűsítője volt. Kivitték Moszkvába, és míg a bukaresti katonai attasét hat hét alatt verik agyon Moszkvában a szovjet elvtársak, Werth Henriket 1952. áprilisában kezdik el vallatni és valószínű, hogy a vallatásokba a Lubjankán hal bele. Nem is olyan régen jelent meg dokumentum gyűjteményben erre utaló dokumentum. Ha azt nézzük, hogy ezek közül a figurák közül, akár Horthy, akár Tiso, akár Werth Henrik, akár a Szombathelyi, de ide tettük Esterházy Jánosnak az alakját is, hiszen ő tulajdonképpen Jozef Tisonak volt a politikai ellenfele, és ugyanannak a paragrafusnak az alapján ítélték el, mint Jozef Tisot, akit 1947-ben ki is végeztek. Ehhez képest Esterházyt, aki tulajdonképpen inkább csak Horthy-szimpatizáns volt, tulajdonképpen azért kapja ezt a rendkívül drasztikus és kegyetlen sorsot akár a szovjet Gulágon, akár odahaza, azért az ő halálos ítéletét – kerek 60 esztendeje volt most márciusban egyébként, hogy meghalt, , de annak ellenére azért kapja ezt a rendkívül kegyetlen bánásmódot, mert a Horthy Miklós bábjának tartják gyakorlatilag. Horthy Miklós meg közben ágyban és párnák közt halt meg – Portugáliában. Fogalmazódott meg olyan kritika, hogy miért erre hívtam fel a figyelmet, úgy gondolom-e, hogy Horthy Miklóst is börtönbe kellett volna zárni? Én nem úgy gondolom, de abban biztos vagyok, ha a szlovákok meg a szerbek, ha a kezükbe került volna, akkor nem börtönbe zárták volna, hanem agyonverik vagy felakasztják. Körülbelül ugyanaz a sors érte volna, mint Szombathelyi Ferencet, ha az ő kezük közé kerül.
Ha ezeknek a figuráknak a háború utáni sorsát tanulmányozom, akkor vannak benne megmagyarázhatatlan dolgok meg igazságtalanságok is. Nem értem, hogy egy Esterházynak miért nincsen nagy emlékműve valahol? Ezzel egyetértenek-e?

G. Kovács László:
Ehhez annyit mondhatnék, hogy való igaz, amit te is fogalmaztál, illetve kimondtad, hogy 1945 után Esterházy János, aki egyébként 1901-es születésű volt, effektív az első világháború őt nem nagyon érintette, hiszen serdülő korát élte, tanulmányait folytatta, és aktív politikussá az 1930-as évektől volt. A legaktívabb politikusi éveit, bizonyos értelemben a fénykorát 1938 és 1944 vége között élte meg. 1945 Esterházy számára ez részben már a bujdosás, illetve egyfajta tétova helykeresési kísérlet és az üldöztetés időszaka, mert őt rögtön 1945 tavaszán letartóztatta a restaurálódó csehszlovák államhatalom. Ő ugyanazt a büntetést kapta, mint Jozef Tiso, akit egyszerűen nincs erre szebb szó, és nincs is mit szépíteni rajta, Jozef Tisot háborús bűnösként szállították haza. 1945-ben nyugaton esett amerikai fogságba, és kiadták a csehszlovák államnak, mint ezen állam szétverőjét és mint háborús bűnök elkövetőjét. Itt elsősorban a zsidók deportálása, a szlovákiai holokauszt, a Szovjetunió elleni háború, illetve a szlovák nemzeti felkelés leverése játszott ebben szerepet. Valóban, most április 18-án volt hetven éve, hogy Jozef Tiso-t kivégezték, ami mindig alkalmat ad arra, hogy néhány, a szó szoros értelmében maroknyi híve Pozsony egyik temetőjében a feltételezett sírjánál összegyűljön, de ennél több nem nagyon szokott történni. Esterházy Jánost is ugyanúgy háborús bűnösként ítélték halálra, egy koncepciós pereket tökéletesen idéző perben, főként két vádpont alapján. Esterházy ellen az egyik fő vádpont az volt, hogy a magyar irredentizmus képviselőjeként a csehszlovák állam szétveréséhez nyújtott segítséget, és ilyen minőségben együttműködött a szudétanémetekkel, pontosabban Konrad Henlein, akkor már abszolút a Harmadik Birodalom ötödik hadoszlopaként tevékenykedő Szudétanémet Pártjával, illetve az Andrej Hlinka szlovák néppártjával, a HSLS-szel, amelyik valóban autonomista párt volt, és amelyik párt aztán később a szlovák állam állampártja lett egy diktatórikus, fasisztoid rezsimet megvalósító, működtető állampárt. Esterházy esetében annyi volt a különbség, hogy őt távollétében ítélték halálra, és itt ismét kapcsolódhatok a Géza által említettekhez, hogy a távollétének az volt a nagyon szomorú és drámai oka, hogy őt a csehszlovákok kiadták a Szovjetuniónak, és különböző szovjet Gulágokon hányódott, illetve ő is megjárta a Lubjankát, amiről Werth Henrik kapcsán hallhattunk. Esterházy esetében a világháború után 1949-ben, amikor már az ottani ötvenes évek szintén ugyanúgy tartottak, mint Magyarországon, tehát amikor 1948 februárja óta kommunista rezsim került hatalomra, akkor – úgymond ez a szlovák történetírásnak egy elég gyakori szóhasználata – megkegyelmeztek nekik. A megkegyelmezés azt jelentette, hogy a kötél általi halált életfogytiglani börtönre változtatták. 1949-ben a Szovjetunió kiadta őt Csehszlovákiának, és még nyolc éven át különböző csehszlovák börtönök foglya volt, és az egyik legrosszabb nevű, legkeményebbnek, legszigorúbbnak tartott börtönben, a mírovi – Morvaországi – börtönben halt meg 1957-ben. Tehát Esterházy számára vagy az ő életében ez volt a kegyelem, hogy a Szovjetunióból hazakerülve, idézőjelben haza, mert ez a haza számára már különböző börtönöket jelentett csupán. Az ő élete még ennyivel meghosszabbodott, hogy 56 éves korában – most volt hatvan éve – a mírovi börtönben elhunyt.

Gecse Géza:
Most felsoroltunk néhányat az I. világháborúval kezdődő időszak politikai-katonai személyiségei közül.  Mekkora vitát váltott ki, amikor a Demokrata címlapján néhány éve megjelent Budapest 1944-1945-ös ostromával összefüggésben, hogy a védői hősök voltak, hogy Európát védtük a szovjetek ellen, ami kétségtelenül provokatív megfogalmazás, de az elvitathatatlan, hogy akik Budapest védelmébe belehaltak, azok akkor is hősök, ha történetesen éppen a Werhmacht katonái voltak. A hősiességhez ugyanis nem kell, hogy valaki a „jó ügy” érdekében haljon meg. Elég, ha bátran harcolt. Viszont a közvélemény a hős kategóriát egy pozitív cél érdekében való cselekményként, vagyis értékítéletként értelmezi. Tulajdonképpen a Waffen SS elesett katonái rokonainak is meg kell adni a lehetőséget, hogy az unokái elmehessenek megkoszorúzni a sírját, hiszen ez egy normális dolog. Ugyanígy a második magyar hadsereg vagy a szovjet hadsereg katonái, akik itt haltak meg, akkor ők is hősöknek tekinthetők. Bár nem biztos, hogy mindenki szereti a szovjet vagy a német hadsereg katonáit ebben az országban. Mit kezdjünk egy Werth Henrikkel, egy Szombathelyi Ferenccel, akit egyébként Titoéknak nem illett volna megölniük, hiszen a délvidéki vérengzést például ő vizsgáltatta ki. Még az is lehet, hogy emlékművet érdemelni. Jól mondom, tanár úr?

Gerő András:
Lehet, de az, hogy emlékművet érdemelhet, az a te véleményed.

Gecse Géza:
Nem annyira ez az érdekes, hanem sokkal inkább az, hogy a bukaresti magyar katonai attasét hat hét alatt kivégezték Moszkvában, aki tulajdonképpen egy senki volt Werth Henrikhez képest, míg az egykori magyar vezérkari főnök 1952-ig azért mégis csak életben tudott maradni a Szovjetunióban. Ha főbűnöst keresnek, akkor miért nem őt ölték meg előbb? Nekem nem az a kívánságom, hogy ki kellett volna végezni hamarabb, de van, akinek egészen tűrhető lett a sorsa, míg másokat logikátlanul és kegyetlenül, vagyis nem érdemeik arányában büntettek. Esterházy, Horthy esete például elég jó példa. Mit kezdjünk ezzel a helyzettel ma?

Gerő András:
Én a saját véleményemet tudom mondani. A te mondandódban két dolog összekeveredett, amit én szét szeretnék választani. Az egyik a hősi halott, aki az adott szituációban az ellenséggel vívott harcban fegyveres erőszak által hal meg katonaként. Ez a hősi halott. Egy másik kérdés az, hogy egy ország vagy egy hadsereg úgymond rossz vagy jó ügyért harcol-e? Általában a győztesek szokták megmondani, hogy mi a jó ügy, a vesztesek szoktak siránkozni azon, hogy nekik is jó ügyük volt, de az elbukott. Én azt gondolom, hogy a világ legegyenlőbb státusza a halotti állapot.  Amikor a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszót kitalálták, akkor komolyan hittek az egyenlőség táguló fogalmában, de azóta kiderült, hogy a teljes egyenlőség az emberek világában nem létezik, még a temetési ceremonialitásban sem, de a halottakra maradéktalanul érvényes. Ott valóban teljes egyenlőség van. Éppen ezért az emberi kegyelet és tisztelet, miként az emberi méltóság is oszthatatlan. Teljesen mindegy, hogy valaki melyik oldalon esett el, melyik fél oldalán, mindannyian megérdemlik a tiszteletet, különösen akkor, amikor harcban estek el. Ebben benne van a jézusi intelem érvényessége is: „aki fegyvert fog, fegyver által vész el”. Ez bizonyos értelemben örök igazság. Én e tekintetben semmifajta ideologikus különbséget nem tennék halott katona és halott katona között.
A másik, a politikus sorsok esete, akik nem fegyveres harcban estek el. Erre azt tudom mondani, egyébként nem elítélően, hanem tényszerűen, aki egy hatalmi játékba belemegy, az számoljon azzal, hogy kockáztat, és veszthet is. Lehet, hogy én személy szerint tudom sajnálni ezt vagy azt a politikust. Mondjuk, itt van Horthy, aki mégiscsak huszonnégy évig ott lakott a várban, minden földi jót megkapott. Igen, volt egy pillanat, amikor ez kellemetlenné vált. Tetszett volna az előző huszonöt évben is erre gondolni, hogy ez is előfordulhat! Tehát aki ezt a pályát választja, annak tudnia kell, hogy lehet nyerni és lehet veszteni. Az pedig, hogy itt úgymond mi az igazságos és mi nem, abszolút egyéni vélemény kérdése, nem is akarok ebbe belemenni. Én azt mondom, hogy bennem hatalmon lévő politikai erőkkel vagy emberekkel szemben olyanfajta együttérzéses általános megértés nincs, mint benned. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni – mondta a költő. Ebben még az is benne van, hogy nem kötelező pokolra menni, de van ilyen kockázata.

Balla Tibor:
Gerő Andráshoz kapcsolódóan egyetlen egy érzékletes példa. 1916. augusztusában, amikor az olaszok elfoglalják az isonzói frontszakaszon az egész Doberdót, melynek a legmagasabb pontja az a bizonyos Monte San Michele, és azon máig látható egy felirat. A következő szerepel ezen a kis táblán, amit az olaszok állítottak: „A vitéz magyar és olasz harcosok emlékére, akik egyesültek a halálban.” Szerintem ennél szebb megfogalmazása a hős fogalmának nincsen, s a halott ellenség már többé nem ellenség és ugyanúgy tisztelni kell továbbra is. És hogy visszautaljak itt a hősi emlékművek történetére, illetve a hősök fogalmának a kiterjesztésére a két világháború között: nagyon sok emlékművet emeltek a magyarországi hadifogolytáborokban elhunyt idegen katonák, például szerbek, oroszok, olaszok, románok emlékére, és ezek közül néhány még ma is áll.

G. Kovács László:
Valóban a legszebb, hogy az egykori ellenségek, de a harcban elesett, életüket áldozó, életüket vesztett ellenségek kapcsán, hogy a halott katona többé nem ellenség, ezt én sok évvel ezelőtt egy szlovák–magyar hadisír gondozói tanácskozáson hallottam, és rögtön megragadt a fülemben. Messzemenően egyetértek vele, mint az egyetlen valóban emberséges és humánus hozzáállással. És itt ugye, fölvetetted, hogy a hős fogalmát a közvélemény vagy a hősiesség fogalmát gyakran egy pozitív céllal kapcsolja össze, tehát hogy hős csak az lehet, aki az egri várat védi a törökök ellen, vagy aki az 1849-es tavaszi hadjáratban harcol az osztrák katonákkal. De valójában a hősiesség az egy olyan magatartás, amikor az ember felülmúlja magát, és ez a magatartás nem függ attól, hogy az adott hadsereg jó vagy rossz célért küzd. Ez egy magatartás a harctéren, tehát akik például 1942 szeptemberétől 1943. február 2-ig Sztálingrádnál harcoltak szovjet és német katonák, azok az első órától az utolsó óráig hősökként harcoltak. Először a szovjet hadsereg volt olyan helyzetben, amely egyre reménytelenebbnek tűnt, szorultak ki a városból a Volga felé, tudták, hogy a Volgán túlra már nem mehetnek, tehát egyszerűen nincs más számukra, mint az önfeláldozás. És tényleg, a szovjet csapatok, a Csujkov tábornok 62. hadserege ennek a jegyében harcolt, és az 1942. novemberében körbezárt német csapatok ugyanúgy, számunkra azt hiszem szinte már felfoghatatlan emberfeletti hősiesség jegyében álltak ellen 1943 januárjának legvégéig, illetve február 2-ig, a teljes kapitulációig. Tehát a hősiesség fogalma nem köthető ahhoz, hogy az adott ember, adott hadtest, adott hadsereg pozitív vagy negatív célokért küzd.

Gecse Géza:
Adjuk meg a közönségnek a lehetőséget arra, hogy kérdezzenek. Még annyit tennék hozzá, hogy az I. világháborúban az oroszok megkülönböztették a jó ellenséget meg a rossz ellenséget. Jó ellenség voltak például a csehek, bár a cseh légióról most nem nagyon esett szó. De ilyenek voltak a horvátok, a szerbek. A lengyelek nem ilyenek voltak. Pedig Oroszországnak voltak saját lengyel nemzetiségű állampolgárai, mégsem számítottak annak. A magyarok és a németek se, hiszen ők „rossz ellenségek” voltak. Ezt is feldolgozták most már az orosz történészek, én olvastam olyan munkát, hogy ki milyen szerepet játszott annak idején. Az volt a legrosszabb, amikor a rossz ellenség elcsábította a fronton harcoló katonának a feleségét, a szeretőjét és ebből konfliktusok is voltak.

Mészáros András:
Tisztelt szakértők, tisztelt tudósok és tisztelt közönség, itt nagyon tekintélyes tanárok, képzett emberek vannak jelen. Hogy látják önök a tudásuk, tapasztalataik alapján, hogyan lehetne leküzdeni a háborúrémségeit, a háborúveszélyét a mai világban az I. világháború tapasztalatai meg az önök tudása a II. világháború és az azóta eltelt idő kapcsán? Hogy végleg megszabadulhassunk a háborútól, vagy legalább az európai térségben, beleértve nyilván Oroszországnak a területét is, hogy megszabaduljunk a háborútól? Köszönöm szépen!

Gerő András:
Szeretném a figyelmébe ajánlani, hogy az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság megbízásából a XX. Század Intézet által a Várkert Bazárban létrehozott kiállításnak most már a második üteme is elkészült. A második ütem személyekkel foglalkozik, tehát személy-centrikus. Gyerekeket lehet oda vinni, részben ezért is készült, hogy lássák. Az első kiállítás üzenete, hogy rohadt dolog a háború. Ez az érzelmi üzenet jön át. Van olyan része, ahol szagokat engednek be, azaz lövészárok szagokat. Azt kívánják érzékeltetni, hogy az emberek, amikor lövészárokban voltak, milyen szagvilágban éltek. A húgy, a nedves öltözet, a mosdatlan testszag egyvelege elevenedik így meg. Az ember egy pillanatra elgondolkodik, hogy milyen életviszonyokat teremtett egy ilyen lövészárok-világ. Tanárként vigyék el a diákjaikat erre a kiállításra!

Balla Tibor:
Annyit tennék még hozzá, hogy sajnos ezt nem mi találtuk ki, de az osztrák Hadtörténeti Múzeumnak Bécsben van egy olyan jelmondata, hogy a háborúknak a múzeumokban a helyük! Én úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jól eltalált mondat. Hiszen bármiféle háború tartozzon inkább a múlthoz és ne legyen köze a jövőhöz. A magánvéleményem szerint pedig az emberiségnek tulajdonképpen a sajátja, hogy feleméssze önmagát és ebben szerintem elég mély filozófiai töltet van, de erre most nem térnék ki. Úgy gondolom, a Gerő András által javasolt múzeumlátogatást ejtsék meg, és ha már a vár közelében járnak, akkor jöjjenek el hozzánk, a Hadtörténeti Múzeumba, mert nekünk is van egy hét teremből álló komoly első világháborús kiállításunk, amit érdemes végignézni.

Gecse Géza:
Hadd kérdezzem meg az Oroszországból érkezett vendégünktől, hogy van-e valami hozzáfűzni valója ehhez a témához?

Szergej Nyelipovics:
A keleti front 1917 végén jó példát mutatott katonabékéjével, amikor Oroszország és a központi hatalmak fegyverszünetet kötöttek. Ekkorra tudatosodott a front két oldalán harcoló hadviselő felek fejében, hogy a háborút a háború eszközeivel nem fogják tudni lezárni. Az annexiók és jóvátétel nélküli megoldás, különösen a breszt-litovszki békeszerződés fényében értékelhető igazán!

Gecse Géza:
Köszönöm szépen! 2017 végéig várjuk tehát a klipeket!

A vitaest hangos változata – kattintással:

https://www.youtube.com/watch?v=eunG0EKdMNQ(külső hivatkozás)

Szöveg:       Aspektus
Fotók: Thaler Tamás