Hegedűs Zsolt a 2018/19/1. félévének hallgatója alapvetően Carr munkájára támaszkodik, amikor a történetírás, a történettudomány és a történeti tény viszonyát járja körül.

Az 1889-ben született angol történész – Arnold Toynbee – szerint, „minden ember Janus: előre nézünk és hátra.”. [1](külső hivatkozás)

/Ianus (erasmind átírásban Janus) a (külső hivatkozás)római mitológiában(külső hivatkozás) az átjárások (iani) és kapuk (ianuae), így a be- és kijárás, a kezdet és vég védőszelleme. Hozzá imádkoztak a rómaiak minden fontos tettük előtt. Az ősidőkben az istenek apjának is őt tartották. Róla kapta nevét a január(külső hivatkozás) hónap. A Janus arcú megnevezést gyakran használják a kettősségre, a kétszínűségre/ [2](külső hivatkozás)

Ha tehát előre s hátra tudunk tekintetni, megállapíthatjuk, hogy múltja, történetisége csak az embernek van. E tulajdonság kizárólag az emberre jellemző, mind az egyes személyek, mind pedig az emberiség szempontjából folyamatosan jelenlévő elem.  Eredete, fejlődéstörténete persze az állatnak is van, de csak az ember tud élni azzal a tudatos képességgel, hogy vissza tud tekinteni, néha tapasztalatokat is le tud szűrni, s talán ezzel segítheti önmaga jövőjének alakulását, építését is. Aki ezzel hivatásszerűen foglalkozik (például, a történetíró) eseményeket, megtörtént (vagy meg nem történt?) tényeket tud értékelni, vizsgálni.

Szemináriumi dolgozatom célja, hogy megpróbáljak választ keresni arra az összefüggésre, hogy mi a kapcsolat a múlt és a történelem, a jelenben dolgozó/kutató történetíró és a múlt tényei között.

Válaszkeresés: 

Apáti Miklós mondta: „Hogy a múltra emlékeznünk kell, az mára már a történelemoktatás egyik bizalomgerjesztő közhelye – de hogy a jövőnket ugyanúgy sejtenünk, jó esetben terveznünk kell, ez még csak a futurológia rövid életrajzú tudományában parancs.”. A szükségszerűségre vonatkozó reflektálás („kell”) némiképp alá is húzza a bevezetőben tett kijelentést, ezért nézzük hát az elejéről! – Mi tehát a történelem? A válasz első pillanatban könnyűnek látszik: a történelem a múlttal foglalkozó diszciplína, a múlt ismerete, amely a múlt valóságán alapul.

Több kérdés merül fel azonnal. Valóban csak múlttal foglalkozó tudomány a történelem, illetve az valóban a múlt valóságán alapul?

Edward Hallet Carr (a továbbiakban: Carr) az 1892-ben született angol történész írja, hogy amikor azt a kérdést firtatjuk, hogy „Mi a történelem?„, akkor „válaszunk akarva-akaratlanul saját, időben elfoglalt helyzetünket tükrözi vissza, és részben arra a még átfogóbb kérdésre felel, hogyan tekintünk a társadalomra, amelyben élünk.”[3](külső hivatkozás)

Célratörő és teoretikus megközelítésében az alapvető elem a tény. A tény, a történész munkájának legkisebb egysége, amely kihat minden fázisára a kutató munkának (az elemzésre, az összefüggések megállapítására, a magyarázatra).

Ugyanakkor – s ez lényeges pozitívum – kiemelt hangsúlyt fektet azon dolog fontosságára is, hogy a múlt eseményei közül nem minden tény válik történelemmé, vagyis elutasítja a tény abszolút voltának eszméjét.

Ez, természetesen még nem jelenti azt számára, hogy nem létezik a történelemben semmiféle objektivitás. – Carr, egy tökéletes hasonlattal szemlélteti ezt: „Abból, hogy egy hegyet különböző szemszögből különböző formájúnak látunk, még nem következik, hogy a hegynek ne lenne objektíven létező formája, vagy hogy formáinak száma végtelen volna.”  [4](külső hivatkozás)

A 90 évesen elhunyt, így tulajdonképpen a teljes XIX. századon átívelő életúttal rendelkező Leopold von Ranke (1795-1886) – a modern, forrásalapú történettudomány megalkotója – szerint a történésznek az a feladata, hogy egyszerűen megmutassa, hogyan is volt. Ettől függetlenül, a tények csak akkor szólalnak meg, ha a történész megszólaltatja őket, vagyis ahogy Carr írja, „valamely ténynek (…) a történész csak akkor tudja hasznát venni, ha előzőleg feldolgozta.” [5](külső hivatkozás).

(Fontos a XIX. század említése, hiszen a modern történettudomány indulását datálhatjuk ekkorra. Úgy szokták említeni, ez a „tények virágkora”, a „felhalmozódó ismeretek” időszaka, ahol a „táguló világban” már szinte „mindenütt van valamilyen hatalom.”).

Miben ragadható meg tehát az összefüggés konkrétan a tények és a történetíró között? A történész, amikor a múlt eseményeivel, esetleg magukkal a „történeti tényekkel” foglalkozik, azt természetesen a jelenben teszi. Feldolgozza, értékeli, szelektálja, azokat egyértelműen a jelen szemüvegén át, a jelen problémáinak fényében látja, s láttatja.

Az előzőekben érintetteket – vagyis a feldolgozás, mint szaktevékenység fontosságát és a jelen lényegét hangsúlyozza Benedetto Croce (1866–1952), Olaszország, sőt Európa kultúrájának egyik legszínesebb és páratlanul sokoldalú egyénisége is, amikor azt mondja, hogy a történész fő feladata nem a feljegyzés, hanem az értékelés.  Ő maga éppen ezért úgy is fogalmazott, hogy az egész történelem „kortárs történelem”. [6](külső hivatkozás)

Így persze annak a veszélye is fennállhat, hogy a túlhangsúlyozzuk e szerepet, s arra juthatunk, hogy a történelmet a történész alkotja. De hogy mégse legyen ez így, utaljunk még egyszer az előbbiekben már említett „hegy-hasonlat”-ra: ha különböző szemszögből is nézzük azt a hegyet, azért van objektíve létező formája. Mert mindenki, aki egy bizonyos szemszögből néz egy kérdést/problémát – esetleg témánk lényegét, a múltbéli tényt, amely esetleg válhat történelmi ténnyé is – különböző véleményeket fogalmazhat meg. Igazakat, hamisakat, hasznosakat és károsakat.  Az 1844(külső hivatkozás)-től 1900(külső hivatkozás)-ig élő német egyetemi tanár, filozófus(külső hivatkozás), költő, zeneszerző Friedrich Nietzsche is úgy értékelte, hogy egy hamis vélemény is lehet hasznos, ha az kellően fajfenntartó, esetleg fajteremtő. (Néhány évtized múlva e nézet a német nyelvterületeken jó termőtalajba hullik majd.).

/Nietzsche-től függetlenül, illetve a zárójelben feltüntetettek mellett, azért feltennék egy kérdést: melyik nézet a helyes nézet, és miért pont az? A történelem jelenkori szemszögéből nem vitathatjuk például az ókori világ esetén Athén elsőbbségét. De hogyan festhetett a kép a leigázott városállamok lakói szempontjából? A görög-perzsa harcokat az iskolákban eddig mindig görög oldalról láttatták. Milyen tartalmakkal bírt a másik oldal? Perzsa oldalról, a másik szemszögéből nem vagyunk kíváncsiak semmire?/

Múlt és történelem, történészi munka és a tény – miben nyilvánul meg tehát a köztük lévő kapcsolat? 

Szót ejtettünk a történész munkájáról, arról, hogy a jelen szemüvegén keresztül értékel, feldolgoz, szelektál… Hangsúlyoztuk, hogy miként válik (válhat) történelmi ténnyé egy régmúltbéli tény.

De mit gondol a Kossuth-(külső hivatkozás) és Baumgarten-díjas(külső hivatkozás) magyar költő, író, műfordító, irodalomtudós, Weöres Sándor? „A múlt és a jövő csak két táska az emberiség hóna alatt: egyik az emlékeket, a másik a jóslatokat tartalmazza.  Nyilvánvalóan mindkettő valótlan.”. (Fentiek tükrében hangsúlyoznám az utolsó három szót.).

Témánk szempontjából fontos említeni Marc Leopold Benjamin Bloch (a továbbiakban. Bloch) munkásságát. Az 1886-ban született történész a modern történetírás egyik legnagyobb alakja, az Annales-iskola (külső hivatkozás) társalapítója, haláláig tulajdonképpen pályatársa Carrnak.

Bár vannak nézetbeli különbségek a két tudós között, több gondolatuk egyezik. Bloch a történelmet annak praktikus oldaláról próbálja megközelíteni, hisz a hasznosságában. Számára a történelem egy kísérlet. Kísérlet arra, hogy megértse, egészen pontosan megpróbálja megérteni az örökösen mozgásban és változásban lévő emberi valóságot. (Ez látszik már a témához való hozzáállásán is: Ő úgy kezdi a kérdést, hogy „mire jó a történelem? Carrnál ez úgy hangzik: „mi a történelem?”.

Bloch számára is nagyon fontos az értékelés, hiszen azt mondja: „(…) csak úgy hozhatunk ítéletet vagy menthetünk fel valakit, ha elkötelezzük magunkat valamilyen értékrendszer mellett (…)”.[7](külső hivatkozás) Ugyanakkor, kijelenti, hogy az emberi természet olyan, hogy inkább megérteni, mint tudni akar. Bár, s annak is hangot ad: „a megértés sosem elég mély.” [8](külső hivatkozás)

Bloch megítélése szerint a történettudomány a kreatív, rendkívüli szorgalmú, nagy olvasottságú, a problémameglátó és megoldó gondolkodás magas szintjén álló ember tevékenységét igényli. (Nem beszél sokkal másabb dolgokról Carr sem.). Nála „a történelem az emberi változatosság óriási tapasztalata, emberi találkozások hosszú története.”. [9](külső hivatkozás)

Amikor Carr arról beszél, hogy a múltbéli történések, tények hogyan válnak történelmi ténnyé, Bloch úgy fogalmaz: (…) a történész is rostál és válogat. Egyszóval elemez. Mindenekelőtt pedig hasonlóságokat fedez fel, hogy azokat egymás mellé állítsa.”. [10](külső hivatkozás)

A két tudós hasonló gondolatelemei mellett pillantsunk vissza egy kissé még egyszer a múltba. Mi a legfontosabb feladata a történésznek?

Hérodotosz az első ismert történész, aki rendszerszerűen gyűjtötte az anyagait, lehetőség szerint ellenőrizte forrásait és jól felépített, élénk szövegben fogalmazta meg kutatásának eredményeit, úgy fogalmazott, a feladat az, hogy „elbeszélni, ami volt.”.  Vagy utaljunk ismét a már fentebb idézett Ranke-ra, Ő úgy fogalmazott: „úgy, ahogy azok megtörténtek.”.

Ezzel szemben a dolgozatban említett két szerző felvázolja számunkra a főcímben megjelölt kérdésre a választ. Az egyszerű reprodukálás kevés.  A tények szakszerű feldolgozása után, azok megítélése és megértése teszi (teheti) lehetővé, hogy előremutatást is kapjunk.

Összegzés:

A múlt számunkra feltáruló tényei, csak komoly értékelő, elemző, összehasonlító munka árán válnak, válhatnak történelmi ténnyé. A régmúlt eseményei, adatai, tényei ugyanakkor nem feltétlenül csak a régmúlt tudományává válnak. Mindaz, ami vizsgálódásunk tárgya, a jelen szemüvegén válik teljessé, szakadatlan kölcsönhatás ez a történész és a tények, soha véget nem érő párbeszéd a múlt és a jelen között.  

A dolgozat címe múlt és történelem volt. De „a történelem anyagát, (…) végső soron éppen az emberi tudatok alkotják.”. [11](külső hivatkozás) Amikor ott és akkor (a múltban) történik valami, az ember ott és akkor az emberi vitalitás különböző megnyilvánulásaiban van. Döntéseinek legnagyobb részét érzelmei motiválják, nem pedig az értelme. Visszatükröződhet ugyan a valóság (egy írásos emléken, egy tárgyon, egy síremléken, stb.), de az egyén saját érzéseinek, gondolatainak, problémáinak jellemzői, és persze a napjainkban ezt feldolgozó történész munkájának, értékelésének hatására válik (válhat) az történelemmé.

Hegedűs Zsolt

Jegyzetek: 

[1](külső hivatkozás) Toynbee, Arnold J.: Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1971. 5. o.

[2](külső hivatkozás) Ianus – szócikk a Wikipédiából

[3](külső hivatkozás) Carr, E. H.: Mi a történelem? Századvég K., Budapest, 1993. 8. o.

[4](külső hivatkozás) Carr, E. H.: Mi a történelem? Századvég K., Budapest, 1993. 25. o.

[5](külső hivatkozás) Carr, E. H.: Mi a történelem? Századvég K., Budapest, 1993. 15. o.

[6](külső hivatkozás) Carr, E. H.: Mi a történelem? Századvég K., Budapest, 1993. 20. o.

[7](külső hivatkozás) Bloch, M. L.: A történész mestersége Osiris K., Budapest, 1996. 98. o.

[8](külső hivatkozás) Bloch, M. L.: A történész mestersége Osiris K., Budapest, 1996. 101. o.

[9](külső hivatkozás) Bloch, M. L.: A történész mestersége Osiris K., Budapest, 1996. 102. o.

[10](külső hivatkozás) Bloch, M. L.: A történész mestersége Osiris K., Budapest, 1996. 102. o.

[11](külső hivatkozás) Bloch, M. L.: A történész mestersége Osiris K., Budapest, 1996. 106. o.