Gecse Géza[1]
Az imperializmus
A viták aktualitása és tanulságai
Abstract
By the end of 19th century the world began to be globalized, meaning that by this time there was hardly any territory, which was not dominated by a colonial Great Power, most of which, with the exception of Japan and the United States, were European. While the British Empire appeared to be the largest colonial Power primarily as a result of the Industrial Revolution in the 19th century, vast territories fell within the jurisdiction of France, Germany, Russia and others as well.
The first thinkers to describe the role of this expansion of capitalism were Hobson, Lenin and the Austrian social-democrats, who evaluated the role of nationalities in these empires. The study is not only about these theories on imperialism, but on other thinkers’ views in the second part of 20th century, too. The changed methods and practice of control by the Great Powers at the end of 20th century are also briefly addressed.
Keywords: imperialism; superpower; great power; USSR, Russia, United States of America; cold war; Hobson; Lenin; anticolonialism; nationalism; financial influence; military strength; globalization;
A latin eredetű „imperializmus” birodalmi gondolkodást, birodalomépítést, az e gyakorlatot szolgáló ideológiát vagy olyan „állampolitikai gyakorlatot” jelent, amely „más országok és népek felett a politikai, gazdasági hatalom, illetve uralom megszerzését és megtartását, a politikai, gazdasági befolyás biztosítását szolgálja”.[2] Ez a lexikon szerinti, kifejezetten apolitikus és ugyanakkor rendkívül tág meghatározás. A Magyarországon a szélesebb közönség számára hozzáférhető, kifejezetten erről a témáról szóló Stephen Howe-féle összefoglaló némileg másként fogalmaz:
„A birodalom (impérium) olyan nagy kiterjedésű, több népet vagy nemzetet magában tömörítő, összetett politikai egység, amely rendszerint hódítás révén jön létre, és egy domináns központból, valamint alárendelt, gyakran igen távoli perifériákból áll. Az imperializmus azon tevékenységek és magatartásformák összessége, amelyekkel ezeket a nagy kiterjedésű politikai egységeket létrehozzák és fenntartják, de magában foglalja az emberek és országok mások felett gyakorolt uralmának kevésbé nyilvánvaló, közvetettebb formáit is.”[3]
Kereshetnénk további meghatározásokat is, egy biztos, egyikből sem fog hiányozni a „hatalom” vagy az „uralom”, mint központi kategória, amely politológiai megközelítésből „az a képesség, hogy szándékaidat és célkitűzéseidet megvalósítsd, lehetőség arra, hogy megtégy dolgokat és képes légy ellenőrizni másokat”.[4]
Amennyiben a hatalomról, mint „hatalmi források jelenlétéről” beszélünk, a hatalom konverziója – alapprobléma. Nemcsak azt kell tudni, hogy mennyi forrással rendelkezik valaki, hanem azt is, hogy mennyire tud élni vele, továbbá mennyire képes a hatalmi konverzióra és hogy milyen forrás szolgál a hatalom alapjául az adott környezetben. A nagyhatalmiság hagyományos ismérve annak háborús képessége.[5] A kérdést a szuperhatalmak viszonylatában vizsgáló Joseph Nye könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy a hatalom forrásai a 20. század második felében lényegesen megváltoztak – amiből következik, hogy a hatalom gyakorlása és érvényesítésének a lehetősége is lényegesen módosult. Bár a katonai erőnek továbbra is fontos politikai szerepe van, alkalmazása sokkal költségesebb és szűkebb körű, mint korábban volt. Megnőtt a szerepük az ún. „ki nem tapintható” hatalmi forrásoknak: a kultúrának, az ideológiának és az intézményeknek (soft power – puha vagy lágy hatalom), amelyek segítenek a preferenciák kialakításában.[6] Nye meghatározása szerint egyenlőtlen hatalomelosztás esetén szokás hegemóniáról vagy birodalomról beszélni.[7] Az imperializmus pedig az ennek megvalósítását szolgáló politika, illetve gyakorlat.
Vannak más megközelítésmódok is, de egyet lehet érteni azzal, amit Szilágyi Ákos állít, miszerint „magának a birodalom szónak nincs világosan körvonalazott jelentése, tisztázott és egyezményesen elfogadott szellemi tartalma”[8]. Van, aki szerint ez alapvetően egy a modernségtől alapvetően idegen kategória, hiszen már az emberi civilizáció megjelenésekor elterjedt. Samuel Eisenstadt például megalkotta a „hagyományos birodalmak” fogalmát, amely nagy kiterjedésű és viszonylag erősen centralizált területeket foglal magában, amelyben az imperátor személyében és a központi politikai intézményekben megtestesülő centrum önálló politikai egységet képez.[9] Kitüntetett szerepe van itt a Római Birodalomnak, amelynek szimbólumait azok az államok is átvették, amelyek a középkorban örököseinek tartották magukat. A Habsburgok például a Nyugat-Római Birodalom örököseként, a Romanovok pedig a Kelet-római Birodalom utódjaként határozták meg magukat.[10] Ha történetileg tág értelemben használjuk az állam fogalmát, akkor a birodalmak államképződmények, vagyis a birodalom egy különleges állam, amely birodalomközpontjának állampolitikai intézményrendszere nem azonos a birodalom intézményeivel.[11]
Jegor Gajdar szerint a birodalom egy nagy kiterjedésű, soknemzetiségű államképződmény, amelyben a hatalmi jogosultságokat a birodalomközpont gyakorolja, a demokratikus intézmények pedig – amennyiben léteznek –, valamint a választójog nem terjed ki a központ által ellenőrzött teljes területre.[12] Jean-Baptiste Duroselle szerint a birodalmiság és az imperializmus klasszikus megtestesítője a Római Birodalom volt, amelyhez hasonlót csak egyet találunk az újkorban: az Orosz- illetve a Szovjet Birodalmat.[13] Duroselle egyébként megjegyzi, hogy átmenetileg Napóleonnak is sikerült birodalmat alakítania, amelyben a császár elképzelései szerint – Nagy-Britanniával ellentétben – Oroszország annak az egyetemes világbirodalomnak is része lett volna, amely általa az egész kontinenst, vagyis Európát Portugáliától keletre egyesítette volna – méghozzá – nemzeti alapon.[14]
Napóleon vagy a hagyományos orosz imperializmust modernizáló I. Miklós orosz cár[15] idején azonban földgolyónknak voltak még továbbra is olyan részei, amelyek a nagyhatalmak számára megközelíthetetlenek és ismeretlenek voltak. Ilyen szempontból a helyzet a 19. század utolsó negyedében változott meg, amikor az expanzió a történelem során először terjedt ki a Föld utolsó szegletére.[16] A monopolkapitalizmus támogatásával zajló terjeszkedésben az államnak immár kitüntetett szerep jutott és a helyzet különlegessége, hogy a nagyhatalmiság ettől kezdve Európában birodalmiságot jelentett, maga a birodalomépítés pedig ennek a logikus következménye lett.
Hagyományos birodalmakat a hadviselés iránt elkötelezett társadalmak teremtettek, vagy mert uralkodó osztályuk a háború mesterségének elkötelezettje volt, vagy valamely más hasonló okból. Az európai gyarmatosítást viszont az ipart és kereskedelmet űző nemzetek kezdeményezték, nem pedig egy katonai gépezet. Ráadásul a folyamat anélkül ment végbe, hogy kizárólag e célnak szentelték volna minden erejüket. A hódítást a spanyolok és britek esetében például – legalábbis kezdetben – nem tervezték meg előre, az a gazdasági és technikai fölény gyümölcse volt. Ennek nem mond ellent, hogy a későbbiek során állami, katonai erő is párosult e területfoglalásokhoz.[17]
Ráadásul a 19. század utolsó harmadában-negyedében kibontakozó, az egész földgolyót uralma alá hajtó gyarmatosítás kapitalista viszonyok között az állam jelentős szerepvállalásával zajlott a franciák, az oroszok, a németek, de még az amerikaiak esetében is![18]
Elsőként 1902-ben egy angol tudós, John Hobson elemezte e jelenséget. Ő különböztette meg „az ókorba és a középkorba visszanyúló” birodalmakat a 19. század utolsó harmadában keletkezettektől.[19]
Hobson a brit gyakorlatból vette példáinak többségét, de megállapította, hogy a másik eredményes gyarmatosító: Franciaország esetében sem lehet tagadni, hogy az imperializmus alapvetően „nacionalizmus-pótlék”.[20] Foglalkozik a modern imperializmusok gazdaságtanával, kereskedelmi hasznosságával, sőt, potenciális népesség levezető funkciójával is.[21] Ami a nacionalizmus és imperializmus viszonyát illeti, úgy látja, hogy amennyiben a nacionalizmus az imperializmussal összeütközik, várhatóan a nacionalizmus győz.[22] Elemzi az imperializmus politikai jelentőségét, morális és érzelmi összetevőit és térbeli szóródását is. Mivel az imperializmus a tömegekhez a „patriotizmus érzelmileg vonzó alakjában jut el”, ezért ma „fals antagonizmus van a nemzetek között” – állapítja meg, hiszen „látszólag imperializmusok feszülnek egymásnak”.[23] Leninnek annyira megtetszett Hobson könyve, hogy két év múlva lefordította oroszra.[24]
Mégsem ő, hanem egy könyvét Bécsben 1910-ben megjelentető fiatal osztrák politikus jelenti ki majd először erről az új típusú imperializmusról, hogy rendszer meghatározottságú, a kapitalizmus legújabb szakaszának „sajátossága” – velejárója. Az illetőt Rudolf Hilferdingnek hívták. Könyvének címe: A finánctőke. Részletesen elemzi a bankok, az ipari és a kereskedelmi tőke kapcsolatát a részvénytársaságokkal, illetve az értéktőzsdék szerepét követően szól a válságok természetének a megváltozásáról. Hilferding kifejti: a finánctőke lényege, hogy az ipari, a kereskedelmi és a banktőke régebbi, elkülönült területei most közös vezetés alá kerültek. Ennek következtében megteremtődött az alapja annak, hogy az egyéni tőkések szabad versenye megszűnjön.[25] Hilferding szerint a tőkeexport előfeltétele is a kapitalizmus gyors terjeszkedésének, és ennek során a tőkés osztályok letérnek a szabadkereskedelem politikájáról. A terjeszkedési politika – szerinte – a finánctőke szolgálatában egyesíti a vagyonnal rendelkezők összes rétegét, amelynek során a védővám és a terjeszkedés az uralkodó osztályok közös követelésévé lett. Meggyőződése, hogy ennek a politikának „háborús bonyodalmakra és ezzel forradalmi viharokra kell vezetnie”, amelyben a munkásosztály nem támogathatja a tőke terjeszkedési politikáját.[26]
Hilferding megállapítja, hogy a „tőke csak imperialista politikát folytathat”, amiből szükségszerűen következik, hogy a „proletárpolitika célja nem lehet a szabadverseny visszaállításának reakcióssá vált eszménye”, hanem csak a konkurencia teljes megszüntetése a kapitalizmus legyőzésével.[27] Hilferding tehát az első, aki az imperializmust kifejezetten az új típusú, a monopóliumok és a finánctőke uralta újfajta kapitalizmus velejárójaként tárgyalta, rendszer specifikusnak állítva be azt.
Az első világháború kitörését követően jelenik meg a szintén osztrák szociáldemokrata politikus Karl Kautsky könyve, amelyben hivatkozva Hilferding művére Kautsky a nemzetállamok és az imperializmus összefüggéseit taglalta, illetve próbált vonzó jövőképet, célt adni a világháború viszonyai között.[28] Kautsky osztotta Hilferding elképzeléseit a finánctőkés kapitalista imperializmusról, kifejtve, hogy miért van szükség imperialista államra.[29] Vitatkozott viszont azzal a nemzetközi szociáldemokráciában elterjedt nézettel, hogy a „nemzeti elv idejét múlta”, majd ki is fejtette, hogy a demokrácia miért önérték. „Olyan régi, mint az emberiség” és valójában a proletárság számára életszükséglet, míg a burzsoázia számára nem az.[30] Kautsky már 1915-ben meggyűlölte a világháborús öldöklést és azt gondolta jó megoldásnak, ha a status quo-t nem változtatják meg az érintett népek hozzájárulása nélkül.[31] Az imperializmusok fajtáit vizsgálva foglalkozott a kelet-indiai brit uralommal, Afrikával és Kínával is. Milyen impériumokra van a kapitalizmusnak szüksége? – tette fel a kérdést. Nem a nemzetiségi államra, nem a gyarmatbirodalomra, hanem államszövetségre, egy olyanfajta közösségre, mint amilyen az Egyesült Államok.[32] Kautsky már 1914-ben elképzelhetőnek tartotta, hogy a kapitalista államok között együttműködés alakulhat ki a világ piacai felosztásának a kérdésében. Ez volt az ún. ultraimperializmus elmélete.[33]
Arról, hogy az orosz szociáldemokraták mit gondoltak erről a kérdésről, 1916 legelején lehetett értesülni. Ekkor jelent meg Nyikolaj Buharin Világgazdaság és imperializmus c. műve Oroszországban.[34] Buharin nem tett mást, minthogy Hobson, Hilferding és Kautsky nyomán összefoglalta az imperializmussal kapcsolatos rendszerspecifikusnak látszó vonásokat. Ami a kötet érdekessége, hogy bevezetőjét Lenin írta, aki – Buharinhoz hasonlóan – már itt radikálisan bírálta Kautskyt[35], főként ultraimperializmus elmélete miatt , és hitet tett amellett, hogy az igazi megoldás az, ha a finánctőke diktatúráját a forradalmi proletariátus diktatúrája váltja fel.[36] Tekintve, hogy írásának célja a küzdelemre, vagyis a forradalomra való mozgósítás volt, nem lehet az adott miliőtől elvonatkoztatva értékelni. Az igazi szintézis egyébként „Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka” című munkája, amelyet Lenin 1916 tavaszán Zürichben írt és Petrográdon 1917. április 26-án jelentett meg.[37] Eredeti címében – amint azt Eric Hobsbawm is kiemelte – Lenin az imperializmust a kapitalizmus legújabb fokának, illetve szakaszának nevezte,[38] és ez ténylegesen sokkal pontosabb fogalom meghatározás lenne, hiszen a legfelsőbb fok szintén azt volt hivatott szugerálni, hogy a következő feladat a szocialista forradalom kivívása. Lenin Hobson és Hilferding nyomán megállapította, hogy az 1873-as válság után a kapitalizmus imperializmussá változott, amelyet a termelés koncentrációja és a monopóliumok, valamint a finánctőke uralma jellemez. A bankoknak itt egészen új szerep jut. Néhány országban óriási tőkefelesleg halmozódott fel, de a tőkekivitel igazán nagy méreteket csak a 20. század elején öltött.[39]
Lenin szerint a világháború e rendszer egyenes következménye volt, hisz most „van a világ először teljesen felosztva, s így ezentúl csak újrafelosztásról lehet szó”.[40] Az imperializmust vagy monopolkapitalizmust, amelyet tőkekoncentráció, a fináncoligarchia uralma és jelentős tőkekivitel jellemez, a szabadverseny korlátozójaként ábrázolta.[41] Erőteljesen bírálta Kautskyt, aki szerint elképzelhető, hogy „a nemzetközi méretekben egyesült finánctőke közösen fogja kizsákmányolni a világot”.[42] A kapitalizmus „élősdiségét és rothadását” Lenin abban vélte felfedezni, hogy lehetőség nyílt a technikai haladás mesterséges feltartóztatására, ugyanakkor elismerte azt is, hogy a „monopólium a kapitalizmusban sem tudja teljesen és igen hosszú időre kiküszöbölni a konkurenciát a világpiacról”.[43] Az imperializmus Lenin szerint „élősdi” vagy „rothadó” monopolkapitalizmus, amely átmeneti jelenség, hiszen át kell, hogy adja helyét a szocialista forradalomnak.[44]
Viszont több mint száz év múltán az új típusú imperializmus jellemzőit összefoglaló szintézisek egyik legnagyobb érdeme, hogy rávilágítottak a nacionalizmusok és az új típusú imperializmusok összefüggéseire, többek között felhívva a figyelmet arra, hogy a nacionalizmus erősebb történelemformáló erő, mint az imperializmus, bár van köze az imperializmushoz is. Fontos további erényük, hogy kiemelik: az imperializmus esetében strukturálisan új jelenségről van szó, amely a kapitalizmus fejlődésének velejárója, s ez gazdasági szereplői miatt alapvetően más jellegű, mint a hagyományos birodalmak keretei között kifejlődött korábbi imperializmusok voltak. Ugyanakkor lehet átfedés is, hiszen a modernizálódó hagyományos birodalmak államapparátusa láthat el olyan feladatot, amely megfelel az e birodalmak keretei közötti új rétegek érdekeinek, mintegy kiszolgálva őket.
Hobson nyomán Lenin mutat rá arra, hogy az imperializmus az államon belül csupán bizonyos csoportok érdeke, egyébként a többség számára költséges vállalkozás. Az imperializmusok szükségszerű világháborús végzetéről, illetve a szabad verseny kiküszöböléséről szóló lenini elképzelés propaganda- vagy publicisztikai fordulatnak bizonyult.
Nem bizonyult időtállónak, hogy Hilferding nyomán Lenin is aránytalanul nagy szerepet tulajdonított a tőkekivitelnek, és ebből következően az imperializmust élősdiséggel ruházta fel, bár igaz, hogy az a tárgyalt korszakban extraprofittal járt, de ha a beruházások tekintetében egyensúlyvesztés következett be, akkor a gyarmattartó állam számára az ilyen beruházási politika járhatott végzetes következményekkel.[45] Másrészt pedig a tőkekivitel és tőkebeáramlás aránya egy-egy állam esetében időben is változhat és nem feltétlenül van direkt összefüggés a tőkekiáramlás, az extraprofit és az „élősdiség” között.[46]
Alec Nove, aki egyike volt azoknak, akik Lenin e művét először tették Nyugaton bírálat tárgyává, helyesen vette észre, hogy Lenin „alábecsülte a tőkerendszer technikai megújulási képességét”,[47] vagyis az imperializmus nem „rothadt”, és nem volt a kapitalizmus „legfelsőbb foka” sem.
Nemcsak Lenin, hanem Hilferding és Hobson, sőt, Kautsky is helyesen vették észre, hogy egy újfajta gazdaságpolitikai és társadalmi jelenséggel van dolguk, amely abban a formában, ahogyan érzékelték, alapvetően 1945-ig változatlanul érvényesült.[48] A kapitalista államok egymáshoz való viszonya és befolyásgyakorlási módszereik is alapvetően csak 1945 után módosultak, tehát az imperializmus doktrínáját kidolgozó teoretikusoknak alapvetően jó megfigyelőképességük és persze szerencséjük is volt. A két világháború közötti kapitalista államokra is érvényesnek bizonyuló doktrína megfogalmazásakor ugyanakkor ők sem gondoltak arra, hogy e rendszer része lesz a Szovjetunió is, amelynek nagyhatalmi törekvéseit viszont nem a finánctőke jelenlétére lehet visszavezetni.
Fontos hangsúlyozni továbbá azt is, hogy ezeknek az elméleteknek az alapján csak és kizárólag a kapitalista államokat lehet imperialistának nevezni – szocialista vagy kommunista államokat nem. Ha tehát ebből a hilferdingi, lenini megközelítésből vizsgáljuk a világot, egészen biztos, hogy soha sem fog eszünkbe jutni, hogy a Szovjetuniót imperialistának tekintsük. Egyébként a már ekkor a „nyitott kapuk” elvét hirdető, amerikai „szabad kereskedelmi imperializmust” sem könnyű leírni például a lenini fogalomrendszerrel, bár az amerikai Gus Hallnak – a hetvenes években – még az sem okozott gondot, hogy ne csak imperializmussal, hanem fasizmussal is vádolja például a Nixon-kormányzatot.[49]
Egyébként az első, a kapitalista világot nemcsak társadalmi rendszerével, hanem elnevezésével is kihívó Szovjetuniót legföljebb szándékai szerint lehetett megalakulásakor imperialistának nevezni, mivel, bár célkitűzései alapján a világforradalmat szerette volna megvalósítani, ám ereje erre kezdetben nem volt. Ennek ellenére az orosz kutatók között is van olyan, aki megalakulásától fogva imperialistának tekinti a Szovjetuniót.[50]
De akad olyan is közöttük, aki kifejezetten az expanzió sikeres megvalósításához kötötte a „szovjet imperializmust”,[51] míg megint más, aki ennek ellenére sem tartotta imperialistának a Szovjetuniót.[52]
Ennek kritériumait viszont elvi szinten meghatározni nem könnyű feladat. A főként emigrációban publikáló Abdurahman Avtorhanov bírálta például azokat a nyugati politológusokat, akik úgy gondolták, hogy „a Kreml külpolitikájának alapja a nemzetállami érdek”. Szerinte ugyanis „a szovjet globális stratégia több faktorú”, amelyek közül néhány állandó és néhány változó. A csecsen származású politológus-történész szerint „A szovjet imperializmus nem klasszikus imperializmus. Nem nemzetre alapozott”, ezért tud „forradalmi és dinamikus” lenni. Nem annyira gazdasági, sokkal inkább „ideologikus” törekvés. A hagyományos, kapitalista birodalmi törekvésektől eltérően, amelyeket a nyersanyag, a piacszerzés, a munkaerő, illetve a kedvező tőkebefektetési lehetőség vonz, „a szovjet imperializmust az emberek érdeklik, akiket egy meghatározott politikai és ideológiai rendszernek lehet alávetni. Ettől új típusú imperializmus” – fogalmazott Avtorhanov.[53] Avtorhanov szerint a szovjet külpolitika csupán kivételes esetekben, pontosabban „csak külső agresszió idején felelt meg Oroszország nemzetállami érdekeinek”.[54]
A Szovjetunió esetében tehát nem vagyunk könnyű helyzetben, ha nagyhatalmi törekvéseit, expanzióját, ha úgy tetszik imperializmusát mozgatórugói alapján kell jellemeznünk, hiszen katonai költségvetésével még maga a legfelsőbb vezetés sem volt többnyire pontosan tisztában.[55]
***
A brit, a francia, a német, vagyis a vezető nyugat-európai imperializmusok mellett az első világháborút megelőzően az Orosz Birodalom mellett „hagyományos birodalom” volt még az Oszmán Birodalom[56] és az Osztrák-Magyar Monarchia.[57]
Igaz, a Habsburg Monarchia 1867-es átalakulásának következtében – mint ahogy Alexander Motyl fogalmaz – „területének jelentős részén megszűnt teljes mértékben birodalminak lenni”, hiszen például a „kiegyezés hozott minőségi változást, amennyiben Budapest bizonyos paritást kapott”, tehát történtek lépések a nemzetállamiság irányába,[58] ám sem az Oszmán, sem a Habsburg Birodalom nem érte meg a második világháborút, mivel a Párizs környéki békékben területüket a többi győztes nagyhatalom felosztotta. Az orosz példa ettől eltérő, hiszen a Romanovok birodalmának területén – egy sajátos rendszerváltás után – mégiscsak létrejött egy szerkezetében más, de méreteiben hasonló állam, amelynek sikere jelentős részben a világháborús kudarchoz és a klasszikus orosz nacionalizmus, illetve birodalmiság vereségéhez kapcsolódik.
***
Az első modern orosz birodalmi doktrínáról,[59] az orosz „pánszlávizmusról” és a többi orosz birodalmi paradigmáról:[60] a „pánorosz izolacionizmusról”, az „eurázsiai imperializmusról” vagy magáról a „szovjet birodalmi gondolatról” a peresztrojka előtt viszonylag keveset olvashattunk.[61]
Ezek az irányzatok az 1905-ös japánokkal vívott háború kudarca és az 1905-ös orosz forradalom után a részleges politikai reform útjára lépett cári orosz államban nemcsak kiválóan figyelemmel kísérhetők, hanem abban is segítenek, hogy vizsgálni tudjuk mind a nacionalista, mind a birodalmi politikát; érzékeltetni tudjuk ezek korlátait; továbbá be tudjuk mutatni a bel-, különösen a nemzeti és nemzetiségi politika, illetve a külpolitikai aktivitás összefüggéseit.
Oroszország mellett a másik soknemzetiségű európai birodalomban, a Habsburg Monarchiában az állam továbbélésének szempontjából volt kulcsjelentősége a nemzetiségi kérdésnek.[62] A munkásmozgalom eredetileg tagadta a nemzeti elv fontosságát, viszont az osztrák szociáldemokraták nem tehették meg, hogy a Monarchiában a megerősödő nemzeti-nemzetiségi mozgalmakat a századforduló után ne vegyék észre és mivel a Habsburgok államát nem kívánták lerombolni, ezért annak keretei között kívántak megoldást találni a kérdés rendezésére.[63] Elképzeléseiknek orosz szempontból is volt jelentősége, hisz különösen az Orosz Birodalom területén élő népek közül számos élénk érdeklődéssel figyelte ezeket a megoldási javaslatokat.[64]
Karl Kautsky a marxisták közül elsőként írta le a nemzetet objektív, kulturális realitásként, amelynek fő ismertetőjegye a nyelv. Kautsky Marxtól és Engelstől eltérően arra a következtetésre jutott, hogy a munkásmozgalom nem tud meglenni nemzeti, nemzetiségi program nélkül. A jogász Karl Renner szintén kiemelkedő szerepet szánt a nemzetnek: a nemzeti élet szervezőjének a szerepét szánta.[65] Otto Bauer pedig a Nemzeti kérdés és a szociáldemokrácia c. könyvében (1907) legitimnek ismerte el a nemzeti követeléseket.[66] Bauernak köszönhetjük a következő definíciót: „a nemzet olyan emberek közössége, amelyet természetük hasonló jellege köt össze”. A nemzet sorsa főként a nemzetet alkotó emberek közös történelmétől függ, közös természete pedig főként a nyelvi közösségtől. Otto Bauer – Marxszal és Engelsszel ellentétben – úgy látta, hogy a nemzet nem „átmeneti kategória”, hanem állandó realitás. A szocializmusnak így minden dolgozó számára „nem a nemzet meghaladásának”, hanem „a nemzet megszerzésének a lehetőségét kell biztosítania”. Bauer szerint a „proletár internacionalizmus a nemzetek harmonikus együttműködése”. Mivel a kultúra és a történelmi tudat a nemzet alapvető ismérvei, a megoldás a kulturális autonómia, amely a területi elvet tagadja. A proletárkultúrát és a nemzeti kultúrákat egy közösségben kell elhelyezni, amelyekben a nemzeti lesz a külső, a látható rész.[67]
Sztálin 1913-ban A marxizmus és a nemzetiségi kérdés című művében, Otto Bauerral és az ausztromarxistákkal vitatkozva – bár a kapitalizmus viszonyai között, tehát „átmeneti kategóriaként” írja le a nemzetet –, mégis olyan elemeket emel ki, amelyek annak állandó jellegét bizonyítják. Érdemes idézni: „a nemzet olyan történelmileg kialakult, tartós emberi közösség, amely a nyelv, a terület, a gazdasági élet és lelki alkat kultúrában megtestesülő közösségén alapszik”. A kutatók közül van, aki feltételezi, hogy Lenint pont e munka sarkallta A nemzetek joga az önrendelkezéshez (1914) című munkájának megírására, amelyet aztán számos további tanulmány és cikk követett. Lenin kifejtette, amennyiben nem veszik figyelembe a nemzetiségi kérdést, az alkalmas a munkásmozgalom feldarabolására. Átmeneti időre ezért Lenin hajlandónak bizonyult taktikai együttműködésre a nemzetiségi mozgalmakkal, amelyek erejét elképzelhetőnek tartotta bekapcsolni a munkásosztály küzdelmébe. Annak érdekében, hogy ezt a taktikát megerősítse, szükségét látta elismerni a népek önrendelkezési jogát, az elszakadást és az önálló állam alakítását is beleértve. Az önrendelkezés felajánlásának nemcsak a gyanakvó népek megnyugtatása volt a célja, hanem az uralkodó államnemzet sovinizmusának a megfékezése is.[68]
Vannak történészek, akik szerint az orosz társadalomra nehezen alkalmazhatók a nacionalizmuskutatás eredményei közül azok, amelyek abból indulnak ki, hogy a nemzet a társadalom modernizációjának az eredménye,[69] mivel a modernizáció sokkal inkább lassította, mintsem gyorsította az orosz nemzetté válást.[70] Van igazság Geoffrey Hosking fejtegetésében, aki szerint a szovjet állam képtelen volt politikai közösséget teremteni, sokkal inkább a kommunista párt bírt ilyen közösségteremtő pótlék-funkcióval, a modernizáció szovjet változata pedig – Hosking szerint – akadályozta az orosz nemzetté formálódást. Igaz ugyan, hogy az orosz volt a közvetítő nyelv, a „cement”, de ezt nem az orosz, hanem a szovjet nép megteremtése érdekében használták, amelyben „az oroszok a szovjet államiság hordozói voltak, ám észrevétleneknek kellett maradniuk”. Az orosz messianizmus számára kiváló érvényesülési lehetőségeket biztosított, hogy „terjessze az igazságot”, azonban ez „Oroszország egyfajta sajátos terhe”volt.[71] Azért kell csínján bánnunk ezzel a megfogalmazással, mivel – amint majd látni fogjuk – a Szovjetunión belül az oroszok aránya nem is annyira a párttagságon belül (persze ott is), hanem sokkal inkább a párt- és kormányapparátus berkeiben a húszas évektől kezdve folyamatosan emelkedett, a szovjet ideológiát pedig a harmincas évektől mind nagyobb súllyal alapvetően az orosz nemzeti tradíciók mentén fejlesztették tovább.[72]
A nemzeti integráció, a nemzeti gondolat, a nacionalizmus[73] minden birodalmon belül a birodalmakkal szemben ható centrifugális erővé fejlődött a 19. – 20. század folyamán.[74] Ezért fontos a birodalmakon belül nemcsak a nemzetiségi kérdést, hanem az uralkodó nemzet nacionalizmusát is tanulmányozni.[75]
Az első, az egész földkerekségre kiterjedő, minden korábbinál nagyobb pusztítási hatékonyságú öldökléssorozat az első világháború volt, amelyben imperializmusok és nacionalizmusok csaptak össze. Eric Hobsbawm szerint nem annyira az imperializmusok, sokkal inkább a nacionalizmusok hatékonyságáról árulkodik e világégés különleges „eredményessége”.[76] A világháború utáni rendezés – ha ellentmondásoktól hemzsegve is, viszont végül is – általánosan elfogadottá tette a nemzeti önrendelkezést, az etnikai elvet.[77]
Amennyiben az alávetett, a gyarmati népek nemzettudatát vizsgáljuk, azokban központi, integráló szerepe volt az idegen uralomnak, viszont az Európán kívüli régiókban más az etnikumnak, a vallásnak és a nyelvnek a jelentősége, mint az európai, illetve az észak-amerikai nemzetek életében. Ráadásul a folyamat korántsem tekinthető napjainkban sem lezártnak.[78]
A 19. század utolsó harmadában-negyedében születő imperializmusok tehát mintegy „kiegészítették” a gyarmattartó országok nacionalizmusát. Nem könnyű mérleget vonni, hiszen a kutatók közül van, aki szerint ezek az imperializmusok a nacionalizmusoknak alárendelt szerepet játszottak.[79]
Összegzésképpen megállapítható, hogy a 20. század végén a Szovjetunió felbomlásával földgolyónk formális szempontból is komoly lépést tett a hagyományos birodalmak és birodalmi gyakorlat megszűnésének az irányába és a második világháború végét követően a szuperhatalmak közül az Amerikai Egyesült Államok által meghonosított módszerek bizonyultak életképesnek és váltak meghatározóvá. Kérdés, hogy ezeket a módszereket mennyiben lehet imperialistának tekinteni, illetve mekkora szerepe van továbbra is a befolyásgyakorlásban az államok vezetése által kézben tartott külpolitikának?
Megjelent:
Öt Kontinens, az Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék Tudományos Közleményei No.2017/1. ELTE, BTK, Budapest, 2020.: 69.- 88. old.
[1] Historian, PhD, Károli Gáspár University of the Reformed Church in Hungary, gecsege@gmail.com(link sends e-mail)
[2] Használatos a politikai dominancia és a gazdasági kizsákmányolás világrendszerére, vagy akár konkrét erőszakos érdekérvényesítésre is. (A továbbiakban a Magyar Nagylexikon. 1-19. k. Főszerk. ÉLESZTŐS László, BERÉNYI Gábor, BÁRÁNY Lászlóné. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993-2006 között kiadott, különböző köteteire fogok hivatkozni, megadva a kötet sorszámát, a kiadás évét és az oldalszámát. Jelen esetben: Magyar Nagylexikon 9. 1999. 807.
[3]Angliában 2002-ben, nálunk 2004-ben jelent meg Stephen HOWE: Birodalmak, angolul: Empire. A Very Short Introduction c. könyve. Howe (2004): 40. Gombár Csaba meghatározása is hasonló: olyan politikai entitásként írja le a birodalmat, „amely sajátosan centralizált, hatalmilag strukturált, területileg szegmentált, kulturálisan pedig differenciált, de a világpolitikában egy egységként hat, s maga akarja meghatározni az adott világot.” GOMBÁR Csaba: A birodalom kérdéséről: IN: Nem élhetek birodalom nélkül Korridor Politikai Kutatások Központja – Helikon Kiadó, (Szerk. ) Gombár Csaba, Volosin Hédi, Budapest, 2002. 12.
[4] Robert Dahl megfogalmazása szerint: „annak a képessége, hogy rávegyél embereket megtenni azt, amit máskülönben nem tennének meg.” A másik ellenőrzésének a lehetősége többnyire bizonyos források birtoklásával függ össze, ezért a politikusok a hatalmat ezzel, vagyis források birtoklásával jellemzik. Ilyen források a népesség, a terület, a természeti források, a gazdaság mérete, a katonai erő és – sok más mellett – a politikai stabilitás. Ld. Joseph S. NYE, JR.: Bound to Lead. The Changing Nature of American Power, Basic Books, New York, 1990. (NYE 1990), 26.
[5] Nye azt is megállapítja, hogy a régebbi korokban könnyebb volt a hatalom forrásait felmérni. A 18. századi Európában például a népesség volt a fő hatalomforrás, amelyet megadóztattak és elvitték katonának. NYE (1990): 27.
[6] Másként fogalmazva: a hatalom forrásai egyre távolodnak a katonai erőtől és hódítástól. NYE (1990): 29, 32.
[7] Nincs általános megegyezés arról, hogy mekkora egyenlőtlenség vagy milyen típusú hatalom hoz létre hegemóniát. Robert Gilpin szerint hegemónnak vagy birodalminak nevezhető az az erős állam, amely a nemzetközi rendszerben képes dominálni és ellenőrizni kisebb államokat. Joshua Goldstein szerint viszont az, amely képes diktálni vagy legalább dominálni. NYE (1990): 39.
[8] SZILÁGYI Ákos: Állam és birodalom. IN: Nem élhetek birodalom nélkül, Helikon-Korridor, Budapest, 2002. (Nem élhetek birodalom nélkül 2002), 135.
[9] Szilágyi Ákos idézi Eisenstadt 1968-as szócikkét. Nem élhetek birodalom nélkül (2002): 139–140.
[10] Eric Hobsbawm szerint a Romanovok a Római Birodalom keleti, a Habsburgok a Római Birodalom nyugati barbár őseitől származtatták magukat. A brit történész megfogalmazása szerint mindketten – mint birodalmak és mint európai hatalmak egyaránt „újsütetűek” voltak. Eric HOBSBAWM: A birodalmak kora. Pannonica Kiadó, Budapest, 2004. (HOBSBAWM 2004), 283.
[11] Bár a mai értelemben vett állam csak az európai újkor óta létezik. GOMBÁR IN: Nem élhetek birodalom nélkül (2002): 13.
[12] Jegor GAJDAR: Gibel imperiji. Uroki dlja szovremennoj Rossziji. Rosszpen, Moszkva, 2007. (GAJDAR 2007), 8.
[13] Duroselle kiemeli, hogy ugyanúgy hódítás útján jött létre, óriási terület felett, hosszú időn keresztül gyakorolt ellenőrzést, biztosítva határai között a békét: a Pax Romana-hoz hasonló Pax Rusica-t. Idézi Hélène Carrère D’Encausse. Ld. Hélene CARRERE D’ENCAUSSE: Jevrazijszkaja imperija. Isztorija Rosszijszkoj imperiji sz 1552 g. do nasih dnyej, Rosszpen, Moszkva, 2007. (D’ENCAUSSE 2007), 7–8.
[14] Napóleon elképzelése szerint a széttagolt német és olasz államok az európai birodalomban egységes nemzeti államokként vettek volna részt. Ennek az elképzelésének szerepe volt az oroszországi hadjárat megindításában is. Jean-Baptiste DUROSELLE: Európa népeinek története. Officina Nova, Budapest, 1990. (DUROSELLE 1990), 275–276.
[15] A bolgár Tyina Georgijeva egy egész kötetet szentelt az I. Miklós idején meghonosított „hivatalos népiség tanának” és foglalkozott annak az orosz külpolitikára kifejtett hatásával is. Tyina GEORGIJEVA: Szlavjanszkata igyeja v Ruszija 30-te – 50-te gogyini na XIX vek. Izdatyelsztvo Faber, Tirnovo, 2009. (GEORGIJEVA 2009).
[16] Zbigniew Brzezinski az Atlanti-óceán északi partjainál „felhalmozott tudásból” keletkező birodalmi versengésből eredezteti az egész földgolyóra kiterjedő gyarmatosítást, amelyben a „hajtóerőt a tengerészeti műszaki ismeretek fejlődése, a hittérítői buzgalom, az uralkodói és személyes dicsőség vágya, a kendőzetlen kapzsiság elegye szolgáltatta”. Zbigniew BRZEZINSKI: Stratégiai vízió. Amerika és a globális hatalom válsága. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2013. (BRZEZINSKI 2013), 25. Ez főként a spanyol és a brit gyarmatosítás korai, 19. század előtti korszakára igaz. Brzezinski nem különbözteti meg az 1875 utáni imperializmus(oka)t a korábbiaktól, így az állam szerepe e folyamatban nála elsikkad.
[17] Ernest Gellner alapján érdemes még hozzátenni, hogy a technikai és gazdasági hatalom elterjedésével a 19. század végén megváltozott a hatalmi erőegyensúly, majd 1905 és 1960 között odaveszett a „többfejű európai impérium”, illetve önként feladták azt. Ernest GELLNER: A nemzetek és a nacionalizmus –Napvilág Kiadó, Budapest, 2009. John BREULLY utószavával. (GELLNER 2009), 60.
[18] Ez akkor következett be, amikor az Egyesült Államok Kuba megszállása után a Fülöp-szigeteket megszerezte. Urbán Aladár közli Beveridge szenátor 1900. január 9-i szavait az Egyesült Államok külpolitikájáról: „A Fülöp-szigetek örökre a miénk. ..És közvetlenül a Fülöp-szigetek küszöbén ott kezdődnek Kína korlátlan piacai. Egyikről sem mondunk le. …A Csendes-óceán a mi óceánunk. …Az a hatalom tehát, amely uralkodik a Csendes-óceán felett, …az egész világ felett uralkodni fog. Isten választott népe az amerikai nép”. URBÁN Aladár (szerk.): Nyugat-Európa és Amerika 1789-1918. Új- és legújabbkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény 1/2. kötet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1970. (URBÁN 1970), 657–658.
[19] Az ókori birodalmak olyan államok szövetségét jelentette, amelyet egy hegemón kormányoz, amely kiterjedt az egész ismert világra, amilyen például Róma hatalma volt a Pax Romana idején. Hobson foglalkozik az imperializmus és a nacionalizmus viszonyával. Felsorolja az imperializmus válfajait, így például a kolonializmust is, amely szerinte „a nacionalizmus túlcsordulása, amikor a nemzet egy része útrakél és államának teljes jogú állampolgáraként, teljes jogú önkormányzatot alapít”. Szerinte ez a „nemzet expanziója”, ami ritkán marad meg az anyaország hatalma alatt. John A. HOBSON: Imperialism. A Study. George Allen and Unwin Ltd, London, 1968. First published in 1902. (HOBSON 1902), 6–8.
[20] Majoros István megállapítja, hogy a 19. század elején „Franciaország …szinte a nulláról kezdte kiépíteni második gyarmatbirodalmát.” 1818-ban összesen 7 ezer négyzetkilométernyi gyarmata volt, félmillió lakóval. 1830-ban foglalta el Algériát, majd 1870 és 1914 között megtízszerezte gyarmati területét. Nagyhatalmi rangját kifejezetten ennek, vagyis gyarmatbirodalmának köszönhette! MAJOROS István: Vereségtől a győzelemig. Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében (1871–1920), Eötvös Kiadó, Budapest, 2004. (MAJOROS 2004), 47–49.
[21] Azt is megállapítja, hogy miközben az a nemzet számára rossz üzlet, a nemzeten belül bizonyos csoportok ugyanakkor jól járnak vele. HOBSON (1902) 15–46.
[22] Hobson egyébként a „nacionalizmus perverziójának” tartja az agresszív imperializmust. HOBSON (1902): 11.
[23] Hobson tart attól, hogy mindez a nemzeti élet lezüllésével fog járni. HOBSON (1902): 363, 368.
[24] Lenin rámutat, hogy míg 1852-ben Disraeli külügyminiszter azt mondta, hogy a „gyarmatok malomkövek a nyakunkban”, addig a század végére Cecil Rhodes és Joseph Chamberlain voltak Nagy-Britanniában a kor hősei. Ezekben az években Anglia 3,7 millió négyzetmérfölddel és 57 millió lakóval, Franciaország 3,6 millió négyzetmérfölddel és 36,5 millió lakóval, míg Németország 1 millió négyzetmérföld területtel és 14,7 millió lakóval gyarapodott. Vlagyimir Iljics LENIN: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1973. (LENIN 1916), 105, 184.
[25] A folyamat lényegi vonása, hogy a finánctőke a tőke egységesítését jelenti – fejti ki részletesen Hilferding. Rudolf HILFERDING: A finánctőke. A kapitalizmus legújabb fejlődési szakaszának vizsgálata. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1959. (HILFERDING 1910), 399.
[26] Mindezt „A proletariátus és az imperializmus” c. fejezetben írja meg, amelyben ugyanakkor megkülönbözteti a vállalkozók és a munkások kereskedelmi politikáját, amelynek során a vállalkozók a külső piacot, míg a munkások a belső piacot tartják szem előtt. HILFERDING (1910): 484.
[27] Mivel a finánctőke megteremtette a szocializmus végső feltételeit lehetővé vált a szocializmus és a „tőkemágnások diktatúrája végül is átcsap a proletariátus diktatúrájába”. HILFERDING (1910): 486–490.
[28] A kötetet szinte azonnal magyarra fordította Weltner Jakab. KAUTSKY Károly: Nemzeti állam, imperialista állam és államszövetség. Fordította WELTNER Jakab. Népszava Könyvkereskedés Kiadása, Budapest, 1915, (KAUTSKY 1915), 5.
[29] Még Marxra is hivatkozik, amikor a finánctőke és az ipari tőke kapcsolatát veszi elő. KAUTSKY (1915): 33.
[30] KAUTSKY (1915): 17.
[31] KAUTSKY (1915): 21.
[32] KAUTSKY (1915): 103–104.
[33] Lenin, Kautsky és az ultraimperializmus (2003): http://www.wsws.org/en/articles/2003/04/corr-a11.html(külső hivatkozás)
Kautsky már 1914-ben írt néhány cikket arról, miszerint elképzelhető, hogy a kapitalista hatalmak meg tudnak egyezni – ezzel szemben Lenin azt állította, hogy – erre képtelenek.
[34] Nálunk Magyarországon a Szocialista Kommunista Munkások Magyarországi Pártja adta ki 1919-ben. BUCHARIN Nikoláj: Világgazdaság és imperializmus. Közgazdasági tanulmány. Fordította: HANCSÓK Kálmán, Kiadja a Szocialista Kommunista Munkások Magyarországi Pártja, Budapest, 1919. (BUHARIN 1916).
[35] BUHARIN (1916): 119.
[36] BUHARIN (1916): 144.
[37] A kötetnek több magyar kiadása is hozzáférhető. Én az 1973-as, a Kossuth Könyvkiadónál megjelent változatra támaszkodom, a hivatkozásban pedig a kötet első oroszországi megjelenésére gondolva az 1917-es dátumra utalok. (G.G.)
[38] Hobsbawm szerint ez a jobb és pontosabb cím és rámutat: Lenin halála után változtatták meg a „kapitalizmus legfelsőbb fokára”. HOBSBAWM (2004): 17. LENIN (1917): 181.
[39] E folyamatban Anglia hatalma a 19. század végén megrendült. A britekét angol gyarmati imperializmusként, a franciákét pedig uzsorás imperializmusként jellemzi. LENIN (1917): 85–86.
[40] LENIN (1917): 103.
[41] LENIN (1917): 119–121.
[42] LENIN (1917): 128.
[43] Ez szerinte magyarázat arra, hogy Kautsky elmélete az ultraimperializmusról – miért ostobaság. LENIN (1917) 136.
[44] Ebben egyébként álláspontja közös a Hilferdingével. LENIN (1917): 171–174.
[45] 1914-ben az összes külföldi tőke 43 százalékát a britek fektették be, ám Nagy-Britannia hanyatlásának egyik kiváltó oka volt, hogy odahaza nem úgy és nem ott ruházott be, ahogy és ahol kellett volna. A brit vállalkozások jelentős része a hajógyártás, könnyűipar területén koncentrálódott és a tudásalapú új iparágakba, így például a vegyiparba, az elektromos iparba és a preciziós gépgyártásba alig fektettek be. NYE (1990): 60.
[46] Az Egyesült Államokba például tíz év alatt 1990 és 2000 között a tőkebeáramlás 88 milliárd dollárról 865 milliárd dollárra nőtt, miközben a tőkekiáramlás mellett a mérleg például 2000-ben 485 milliárdnyi pozitívum volt. Emmanuel TODD: A birodalom után. Tanulmány az amerikai rendszer széteséséről, Allprint Kiadó, Budapest, 2003. 115.
[47] Nyilvánvaló az is, hogy az imperializmus nem bizonyult a kapitalizmus „haldoklásának”. KRAUSZ Tamás: Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Napvilág Kiadó, Budapest, 2008. (KRAUSZ 2008), 114.
[48] Sőt, a közöttük lévő versengés még brutálisabb format öltött, mint az első világháborúban. Az európai államok kapitalizmusainak helyrehozatalát a világválság megakadályozta, és a köztük lévő konfliktusok a korábbinál is élesebb format öltöttek és elvezettek a második világháborúhoz. Ray KIELY: Rethinking Imperialism, Palgrave, MacMillan, London, 2010. (KIELY 2010), 90.
[49] Gus Hall az 1970-es évek elején az Amerikai Egyesült Államok Kommunista Pártjának volt a főtitkára. Véleménye szerint az Amerikai Egyesült Államok nemcsak az “imperializmus fő fészke”, hanem “a fasizmus sajátos útjára lépett”. Gus HALL: Az amerikai imperializmus ma. Kísérlet korunk főbb kérdéseinek és eseményeinek értékelésére. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974. 10.
[50] Mivel alapvetően törekvései és állampolitikai döntései alapján jellemzi a szovjet államot, ezért Jegor Gajdar szerint a Szovjetunió már keletkezése óta impérium volt. GAJDAR (2007): 9.
[51] Victor S. Mamatey például a terjeszkedés megvalósításának kezdeti időpontjához, 1939. augusztus 23-hoz köti a „szovjet imperializmust”. Victor S. MAMATEY: Soviet Russian Imperialism. D. Van Nostrand Company, Inc. Princeton, New Jersey, New York, 1964. 48.
[52] Trockij szerint például annak alapján imperialistának nevezni a Szovjetuniót, hogy „a bonapartista bürokrácia és a monopolkapitalizmus” egyaránt „katonai erőt alkalmaz expanziós céljai elérésére. Az efféle azonosítás csak zavarkeltésre jó”. A száműzött Trockij. Írta és szerkesztette: Krauz Tamás. Kolibri Könyvkiadó, Budapest, 1989, (Krausz 1989), 188. Trockij „Újra és újra a szovjet állam természetéről” című írásának a keltezése 1939. október 18. Trockij a Molotov–Ribbentrop paktum után írt cikkében – bár Sztálint és a Kominternt „az imperializmus legértékesebb ügynöke”-ként írja le –, mégis „kisebbik rossznak” tekinti, hogy Kelet-Lengyelországot a Vörös Hadsereg foglalta el, és nem Hitler csapatai. A Kreml politikáját Trockij a következőképpen írja le: „egy imperialista környezetben elkorcsosult munkásállam bonapartista bürokráciája által folytatott politika.” KRAUSZ (1989): 188–190.
[53] Avtorhanov alapvetőeknek és állandóaknak a politikai-ideológiai, katonapolitikai, gazdasági összetevőt tartja, míg vannak átmeneti („béke”, „az önrendelkezési jog”, „békés egymás mellett élés”, „enyhülés”) kategóriák, amelyeket „funkcionálisaknak” nevez. Szerinte az ország nemzetállami érdekei e két pólus között helyezkednek el. A körülmények határozzák meg, hogy e tényezők mikor, milyen körülmények között cserélnek egymással helyet. „Gyinamika szovetszkovo imperializma” (A szovjet imperializmus dinamikája), ami a szerző Brezsnyevről szóló könyvének egyik fejezete. Abdurahman AVTORHANOV: Szila i besszilije Brezsnyeva. Polityicseszkije etjudi. Possev Verlag, Frankfurt/Main, 1979. (AVTORHANOV 1979), 215–239.
[54] A szovjet külpolitikát – szerinte – főként a kommunista párt és az általa létrehozott rendszer érdekei határozzák meg, vagyis a rendszer megszilárdításának és a világkommunizmus győzelmének az érdeke. AVTORHANOV (1979): 236.
[55] Csupán azt állapíthatjuk meg, hogy a fegyverkezésre fordított költségek a szovjet vezetés legfőbb prioritásai között szerepeltek. Méretei, a nemzeti jövedelmen belüli arányuk, még az ország és a fegyveres erők vezetői számára sem voltak ismertek. Jegor Gajdar V.M. Kudrov 2003-ban és N.I. Rizskov 1995-ben megjelent könyvére hivatkozva állítja, hogy a Szovjetunió a szocialista országoknak évi 20 milliárd dollár értékben nyújtott segítséget 1986 és 1989 között és azt megelőzően. Gajdar azt is megállapítja, hogy ez döntő részben hadi felszerelés és haditechnika volt. GAJDAR (2007): 200–201.
[56] Akkor is így van ez, ha Eric Hobsbawm különválasztja az Oszmán, a Habsburg és a Romanov birodalmat az imperialista periódus gyarmati birodalmaitól és úgy látja, hogy a cári Oroszországot a Szovjetunió új alapra helyezte. Vagyis szerinte az egyszerre tartozik az európai nemzetközi politika hagyományos birodalmaihoz, de ugyanakkor mégsem, ezért sorolja külön kategóriába. After Empire. Multiethnic Societes and Nation-Building. The Soviet Union and the Russian, Ottoman and Habsburg Empires. Edited by Karen BARKEY and Mark von HAGEN. Westview Press, Colorado, Oxford, 1997. (After Empire 1997), 12. Ebben a kérdésben Hobsbawmnak csak részben van igaza, Lenin elég meggyőző, amikor az imperializmus új szakaszáról és abban a „cári félperifériális” imperializmusról, illetve az azt támogató társadalmi erőkről ír.
[57] Tofik Iszlamov és Alekszej Miller 1995-ös tanulmánykötete Solomon Wank, Alekszej Miller, Thomas Kleteschka, Sz.A. Romanyenko és John Swanson tanulmányait tartalmazza – Tofik Iszlamovén kívül, aki szerint az Orosz Birodalommal ellentétben – amely eurázsiai birodalom volt – a Habsburgoké tiszta soknemzetiségű európai birodalom volt, amelynek történelmét a Szovjetunióban és a csatlósállamokban erőteljesen eltorzították, s így a róla szóló értékelésekben a „fekete szín dominált”. Ahogy Iszlamov fogalmaz: „súlykolták az osztrák- és magyarellenes előítéleteket, amelyek genetikailag kapcsolódtak a hagyományos, bár hivatalosan elítélt nacionalizmushoz”. T.M. ISZLAMOV – A.I. MILLER: Avsztro-Vengrija. Opit mnogonacionalnovo goszudarsztva, Moszkva, 1995. 31.
[58] Alexander J. Motyl szerint attól, hogy vezetői egy országot birodalomnak neveznek, nem következik, hogy az lenne. Mint ahogy abból, hogy soha nem neveznek egy államot annak, mint például a Szovjetunió esetében, attól az még birodalom volt, hiszen a birodalmiság kritériuma nem az, hogy császár legyen a vezetője. Szerinte a „birodalom nem egy diktatórikus soknemzetiségű állam, hanem a soknemzetiségű állam különleges formája”, amelynek van magja és van perifériája. Van magelitje és periférikus elitje, magnemzete és periférikus nemzete vagy nemzetei. A mag ellenőrzésének kiterjesztésével, vagyis hódítással keletkezik, azaz nyílt imperializmus következménye. De keletkezhet másként is, például dinasztikus házassággal, „lopással”, mint Bosznia-Hercegovina esetében 1908-ban. És keletkezhetnek továbbra is csendben – szerinte a jövőben inkább ez lesz a jellemző. After Empire (1997): 19–26.
[59] Doktrína: „tanok, tudományos elméletek rendszere. Tartalma és jellege alapján megkülönböztetnek külpolitikai és katonai doktrínát. Az előbbi a külpolitika irányára, céljaira, feladataira vonatkozó nézetek, valamint az azok megvalósítására alkalmazandó módszerek, eszközök rendszere. A katonai doktrína az állam által hivatalosan elfogadott politikai és katonai állásfoglalások, nézetek rendszere, amely egy adott időszakban a lehetséges háború (katonai konfliktus) megelőzésére, bekövetkezése esetén jellegére, céljaira, a fegyveres erők és a hátország felkészítésére, a haderő alkalmazására, szerkezetére, valamint a háború (katonai konfliktus) megvívásának módjaira, a hadászati célok elérésének mikéntjére vonatkozik.” Magyar Nagylexikon 6. 1998. 702.
[60] Köznapi értelemben egy időszakban uralkodó elméleti modellvariáns. Társadalomtudományi fogalomként Descartes óta hatások és ellenhatások értelmében vett jelenség. M. Weber elméletében a kollektív társadalmi cselekvések mögötti egyéni tettek és elgondolások magyarázataként szolgáló tartalom.
Th. Kuhn a paradigmát meghatározó uralkodó elméletnek nevezi, amely általánosan elfogadott magyarázatként, a társadalmi valóságra vonatkozó modellként értelmezhető. Nézete szerint átfogó módszertani szabályok együttese, ugyanakkor a jelenségekkel szembeni intuitív alapbeállítottságot is magában foglalja.
Egymással összehasonlíthatatlanok, nem összemérhetők. Magyar Nagylexikon 11. 2002. 515.
„A paradigmák jóslatok alapjául is szolgálnak, és egy paradigma érvényességének és alkalmazhatóságának legfőbb próbája az, hogy a belőle fakadó jóslatok milyen mértékben bizonyulnak pontosabbnak az egyéb paradigmából fakadóknál.” Samuel P. HUNTINGTON: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999 (HUNTINGTON 1999), 42.
[61] Legutóbb 2007-ben megjelent könyvemben igyekeztem áttekintést nyújtani róluk. GECSE Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007. 77–183.
[62] A két birodalomban az uralkodó nemzetek aránya hasonló volt, csak míg a Monarchiában két uralkodó nemzet létezett, addig Oroszországban – egy. Ami Ausztria nemzetiségi összetét illeti, Galántai József megadja a németek százalékos arányát Galíciával (közel 36%) és Galícia nélkül (közel 49%) is (hiszen ott a lengyelek számítottak uralkodó nemzetnek a csaknem ugyanakkora számú ruszinokkal vagy ukránokkal szemben). GALÁNTAI József: A Habsburg Monarchia alkonya. Osztrák-magyar dualizmus 1867-1918. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985. 203–204.
[63] Karl Renner és Otto Bauer mellett nem szociáldemokrata átalakítási javaslatok is születtek a Monarchia átalakítására. Például Aurel Popovici 1906-ban. Erich ZÖLLNER: Ausztria története. Osiris Kiadó – 2000. Budapest, 1998. 331. Az osztrák szociáldemokraták vezető teoretikusait: Rennert, Bauert és Kautskyt majd ausztro-marxistáknak fogják nevezni.
[64] Nemcsak a kaukázusi népek tanulmányozták fokozott érdeklődéssel, hanem a zsidó munkásszervezet: a Bund például ausztromarxista programot fogadott el. D’Encausse 2007, 137.
[65]Eredetileg 1912-es megjelenésű könyvében Jászi Oszkár az utolsó fejezetben Karl Renner és Otto Bauer elképzeléseivel vitatkozva az egységes Monarchia mellett tette le a voksát. JÁSZI Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Válogatás. Bevezette, válogatta és jegyzetekkel ellátta LITVÁN György. Gondolat, Budapest, 1986. 244–280. Hat évvel később, 1918 őszén megjelent könyvében is elutasítja Renner központosító törekvéseit, de ugyanakkor a közép-európai egység, tehát a Monarchia helyén létrehozott egységes közép-európai állam szükségessége mellett áll ki. JÁSZI Oszkár: A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Új Magyarország Részvénytársaság, Budapest, 1918. 99–117.
[66] Benedict Anderson foglalkozik a magyar törekvésekkel és Jászi Oszkárnak a Habsburg-monarchia felbomlása c. könyvére is hivatkozik. Ismerteti Bauernek a Nagy-Osztrák Egyesült Államokra vonatkozó elképzeléseit is. Benedict ANDERSON: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. L’Harmattan – Attelier, Budapest, 2006. 96.
[67] Ezt majd Sztálin is átveszi Otto Bauertől. Az Orosz Birodalom keretei között főként a Kaukázusban támaszkodtak Bauer munkáira. D’ENCAUSSE (2007): 136.
[68] Hosszú távon a forradalmi államban Lenin ellensége volt nemcsak a föderalizmusnak, hanem még az autonómiának is. Lenin kiinduló álláspontja szerint az önrendelkezésnek csak kapitalista viszonyok között volt jelentősége, mint kivételnek a demokratikus centralizmus általános elve alól. D’ENCAUSSE (2007): 139–140.
[69] Kántor Zoltán szöveggyűjteményében Anthony D. SMITH: A nemzetek eredete c. tanulmányából idézve: „A nemzet…modern jelenség, és állampolgári jellemzői is csak a modern korban bontakozhatnak ki teljesen, az uralom, a termelés és a kommunikáció sajátos formáinak megjelenésével. A modern nemzetek ugyanakkor a premodern korszakokban és kultúrákban gyökereznek.” Nacionalizmuselméletek (szöveggyüjtemény). Szerkesztette: KÁNTOR Zoltán, Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004. (KÁNTOR Zoltán 2004), 226–227.
[70] Gondoljunk csak Nagy Péter korára vagy a szovjet időszakéra! Geoffrey Hosking Karl Deutsch, Ernest Gellner és John Breully nacionalizmus összefoglalóit említi. Goffrey HOSKING: Rulers and Victims. The Russians in the Soviet Union. The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, London, England, 2006 alapján: Pravityeli i zsertvi. Russzkije v Szovetszkom szojuze. Novoje Lityeraturnoje Obozrenyije, Moszkva, 2012 (hosking 2012), 463. Magyarul KÁNTOR (2004): 45–108 (Gellner és Anderson), 134–149. (Breuilly) – valamennyien a nacionalizmusról írnak, illetve Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Szerkesztette: BRETTER Zoltán és DEÁK Ágnes. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995. 9–26 (Anthony D. Smith a nacionalizmusról), 171–187 (Renan a nemzetről), 188–212 (Gellner a nacionalizmusról) értekezik.
[71] „A Szovjetunió egy olyan államforma volt, amelyben az oroszok kiválasztott népnek érezték magukat. Igaz az is, hogy e messianisztikus impulzus létrehozásában nemcsak az oroszok, hanem a zsidók is részt vettek.” Ilyen szempontból a megalakulás időszakában „a Szovjetunió orosz-zsidó vállalkozás volt”, és „a zsidók későbbi kiközösítése erőteljesen megváltoztatta a természetét”. HOSKING (2012): 464–465.
[72] A szovjet ideológia kohéziós képességéről pedig nem készültek felmérések.
[73] Roger Scruton definiciójának első része gyakorlatilag azonos a sztálini meghatározással. Scruton úgy látja, hogy a nemzet olyan emberek csoportja, akik „egy bizonyos területen telepedtek meg, közös intézményeket és szokásokat tartanak fenn, a közös történelem tudata alakult ki bennük, és úgy vélekednek magukról, hogy elkötelezték magukat mind a lakóhelyük, mind pedig az azt kormányzó jogi és politikai folyamatnak.” Egy nemzet tagjai társakat látnak egymásban. A nemzeti tudat létfontosságú része a közös terület, amelyre mint közös otthonunkra, hazánkra valamennyien jogot formálhatunk. Amely nép egy adott területen osztozik, annak közös történelme is van, és lehet közös a nyelve és a vallása is. Roger SCRUTON: A nemzetek szükségességéről. Két tanulmány. Helikon Kiadó, Budapest, 2005. (SCRUTON 2005), 173. Scruton szabatos összefoglalását is adja, hogy mit ért nemzeti gondolat alatt, viszont mivel fontos szerepet tulajdonít a demokratikus politikai intézményrendszernek, ezért valójában csak az európai nemzetek és az angolszász országok tekinthetők nemzeteknek, ami igen merész következtetés. Nemzetek és nacionalizmus. SCRUTON (2005): 174–224.
[74] Akkor is ha mindez ellentmondásosan is érvényesült, hiszen sokszor ezek a nacionalizmusok nem voltak mentesek az olyan birodalmi típusú gondolkodástól, amely a náluk gyöngébb népesség bekebelezését természetesnek vette”. GOMBÁR IN: Nem élhetek birodalom nélkül (2002): 15.
[75] Sőt, van értelme egy-egy államon belül a társadalmi szervezetek hálózatát, a társadalom önszervező és önszerveződő képességét is tanulmányozni, hiszen az jelentős mértékben befolyásolja egy-egy ország sikerét a nemzetközi politikában. Fukuyama „A bizalom” című könyvében például a versenyképes országok társadalmát külön könyvben vizsgálja. Francis FUKUYAMA: Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007.
[76] Ahogy a brit történész fogalmaz: „A hódítás és a birodalmi gyarapodás perspektíváját fel lehetett villantani a gyarmati háborúk időszakában, de a jelentős, súlyos konfliktusokban nem… mutatja, hogy a demokratikus társadalmakban a kormányoknak mekkora szükségük volt a nacionalizmusra, illetve hogy mekkora volt e nacionalizmus hatóereje.” HOBSBAWM (2004): 169.
[77] „A nemzeti önrendelkezés formális elfogadása pedig segített elmélyíteni az imperializmus morális és intellektuális válságát. Amennyiben az anti-kolonialista harc nacionalista mázban jelentkezett, már a két világháború között sem tudták, hogy pontosan hogyan reagáljanak rá.” – jegyzi meg Frank Furedi. Frank FUREDI: The New Ideology of Imperialism. Renewing the Moral Imperative. Pluto Press, London – Boulder, Colorado, 1994. 5.
[78] BALOGH András összefoglalója a Nemzet és nacionalizmus kötetének bevezetőjében. Nemzet és nacionalizmus, Budapest, 2002, 9–17.
[79] Hobsbawm tulajdonképpen pont az ellenkezőjét hangsúlyozza annak, amit Lenin állított. Szerinte ugyanis a „birodalmi rivalizálásnak nem volt jelentős szerepe az első világháborút kiváltó okok között”. HOBSBAWM (2004): 315.
