Gróf Andrássy Gyula közel öt évig volt Magyarország miniszterelnöke. Annak a politikusi közösségnek volt a vezető személyisége, amely elkötelezett híve volt a dualista Monarchiának. Nem is lehetett ez másként, hiszen több más társával együtt ő hozta azt létre. Ezért foglalkoztatta, hogy mi lesz akkor, ha e dualista szerkezet esetleg megszűnik, mert a magyar birodalom nem lesz képes saját lábára állni, pedig a középkorban meghatározó nagyhatalomként részt vett a nemzetközi politikában. Két nagyon fontos részterület megerősítése lebegett a szeme előtt. Az egyik a vasúti hálózat megteremtése, míg a másik a bankrendszer kiépítése volt. Utóbbi nélkül a virágzó és gazdag Magyarország alapjait nem látta biztosítottnak. Ezért a magyar pénzpolitikának a lehető legszélesebb játékteret kívánta biztosítani.

Egy olyan multinacionális birodalomban, amilyen az Osztrák–Magyar Monarchia volt, a politikát központból kellett irányítani. Nem lehetett nem elfogadnia azt a tényt, hogy ez a hely 1867-ben Bécs lehetett, hiszen itt álltak a minisztériumok épületei, a közös ügyek  a hadügy, a pénzügy és a külügy fellegvárai. Itt székeltek a diplomáciai képviseletek és Bécs volt a Monarchia bankrendszerének központja, nem pedig Pest-Buda. Ezért lett Bécs a kiegyezést közvetlenül követően a „főváros”, a központ. De ha alaposan megvizsgáljuk ezt a szót, idegen szóval, a „centrum”-ot, akkor rá kell jönnünk, hogy a főváros nem szükségszerűen mindig azonos a központ kifejezéssel. A főváros ugyanis akár az ország perifériáján is lehet, lásd a  mi szempontunkból hosszú időn keresztül Pozsony helyzetét.

De ott van Csehország példája is, amely a Monarchia legfejlettebb ipari, gazdasági területe, tehát központ volt, miközben a főváros Bécs maradt, hiszen a politika és részben a kultúra is Bécsben összpontosult.[1] A sok nép alkotta államban, mint amilyen a Monarchia is volt, a centrum és a periféria a legtöbbször úgy jelenik meg, mint a város és a „vidék”, tehát a „nem város” ellentéte. Ehhez hasonló a helyzet a jelenlegi Magyarországon is. De előfordul elég gyakran az is, hogy a centrum és periféria kettősségében, hogy a város a civilizáció-t, a vidék pedig a vadon-t testesíti meg.

A Habsburg Monarchiát viszont akár elrettentő példaként is lehet említeni, hiszen az 1872-től Budapestnek nevezett várost, amennyiben Béccsel hasonlítjuk össze, akkor legrosszabb esetben „félperifériának” lehet nevezni, hiszen pont a dualizmus megteremtését követően elképesztő ütemű fejlődésnek indult. A kiegyezési törvény ugyanis a magyar főváros számára is paritást biztosított.[2] De Erdély például  Budapesthez viszonyítva periferikus helyzetbe került. Lemberg pedig Bécshez képest periféria, holott Galícia második legfontosabb városa. Lehatolva a mikrotörténelemhez, a Somogy vármegyei Kötcse község, amely az 1870-es években mint pszeudó járási székhely centrum funkcionált, minden az Igali járáshoz tartozó helységből ide kellett jönni az embereknek törvényes ügyeikben, azon egyszerű oknál fogva, hogy itt lakott a főbíró. Az akkori Magyarországon ez a jelenség nem volt törvényileg előírva, de ez volt a szokás. Kötcse ugyanakkor néprajzi és nyelvi szemszögből nézve nem volt centrum például a szomszéd Nagycsepelyhez képest.  A német etnikumú Kötcse ugyanis a magyar szokásokat és magát a magyar nyelvet is a nagycsepelyiektől, a szóládiaktól, a telekiektől, a karádiaktól tanulta.[3]

Andrássy és az utána következő politikai generáció is tisztában volt azzal, hogy a birodalomban a paritás jelenléte nem értelmezhető mereven, ügyes politikával Magyarország előnyöket szerezhet a nagy-ausztriai birodalomféllel szemben. Andrássy ezeket a lehetőségeket sejtette meg, és az 1918 utáni állapotok az utódállamokban fényesen bizonyították ennek a sejtésnek a megalapozottságát. A centrum ugyanis csak addig centrum, amíg a rendszer együtt marad. 1918 után Ausztria Béccsel együtt gazdaságilag ugyanolyan helyzetbe jutott, mint a korábban virágzó Erdély, amely a Romániához kerülése után szintén a gazdasági elgyengülés áldozata lett, hiszen az impériumváltás Erdély számára a süllyedést hozta.

Andrássy Gyula kormányra kerülése után szembesült azzal a fogalommal, amit csinált szóval „pótgyarmatnak” is nevezhetünk.[4] Ami a lényeget tekintve valójában kényszermegoldás, nem pedig igazi gyarmat. Igazi gyarmataik a nyugat-európai tengeri népeknek lettek: az angoloknak, hollandoknak, spanyoloknak, portugáloknak, akik a felfedezett földrészeken nyersanyag-lelőhelyekre tettek szert, és növelték gazdaságukat. A Magföld, a Kernland, a heartland, tehát az európai szárazföld más utat járt be, a Habsburg Birodalmat is beleértve. Az utóbbi számára a megfelelő infrastruktúra ugyan hiányzott: nem voltak nagy partszakaszai kikötőhálózat kiépítéséhez, de a szellemi infrastruktúra is hiányzott, a politika szellemisége más irányba terelte a politikai cselekvést, a kontinentális gondolkodástól ugyanis idegen volt a távoli tájak meghódítása. Hasonló helyzetben voltak az oroszok is. Inkább a hideg Szibériában nyomultak előre, letörve a kis szibériai népcsoportokat, és nem a meleg tengerek meghódítására koncentráltak.

A Habsburgok nem is nagyon gondoltak a távoli hódításra, az „összerakott birodalom”, a sok etnikum egy fedél alatt reménytelenné tette a „Griff nach der Weltmacht”, a világhatalom megragadásának gondolatát. Így aztán áthidaló megoldásokhoz nyúltak.[5] A gyengeség a sok nemzet jelenléte miatt még csak fokozódott, amikor a magyarokkal megtörtént a kiegyezés. A legtöbb népcsoport kiábrándult a Habsburgokból, centrifugális erővé vált. A belső feszültségek megléte akadályozta azt, hogy a Habsburg Birodalom, később a dualista Monarchia távoli vidékeket: gyarmati területeket szerezzen. Így aztán a birodalmi határokon belül oldották meg a nyersanyagok kinyerését. Erdélyben, a Felvidéken, az élelmiszert illetően a magyar Alföldön stb. pótgyarmataik lettek. Ezzel a helyzettel 1867 után Magyarország is csak nehezen tudott mit kezdeni, mindez Andrássy, az új miniszterelnök alapvető problémájává vált. A Magyar Királyság a pótgyarmati státusból csak nehezen tudott legalábbis közepesen fejlett országgá válni. A játéktérnek bővülnie kellett, olyan gazdaságpolitikát kellett (volna) folytatni, hogy ez a bővülés meg is történjen.

Az Andrássy-kormány (1867–1871)

1866 végzetes nyara után megindultak a tárgyalások a bécsi kormány és a kompetens magyar politikusok között egy politikai és gazdasági kiegyezés létrehozására. A pesti országgyűlésen a politikában érdekeltek két táborra oszlottak, az egyik a Habsburgokkal békülékeny párt, a másik a kevésbé békülékeny. A későbbi miniszterelnök, Tisza Kálmán, a radikálisabb rész vezére pesszimista hangot ütött meg a létrehozott kiegyezéssel kapcsolatban. A Monarchia felbomlásának képét rajzolta fel, mondván, hogy nincs, ami egybetartsa. A hadsereg sok nép fiaiból áll, a széthúzás a hadsereget is cselekvésképtelenné teheti, ezért adott esetben nem lesz képes garantálni az állam biztonságát – gondolta Tisza. (Igaz, hogy később nem ez történt, a hadsereg még az I. világháborúban sem bomlott szét.) Ugyanezen az ülésen a birodalom széthullásának rémképe is felmerült a képviselők felszólalásaiban.[6]

Ma már tudjuk, hogy ez még sokáig nem következett be, s amikor bekövetkezett, akkor sem elsősorban a népek romboló mozgalmai miatt, hanem azért, mert azt a győztes antanthatalmak rombolták szét politikai aspirációik jegyében. Senki sem lát a jövőbe, 1866 végén még nem lehetett tudni, hogy az elkövetkezendő évek történései mire vezetnek. Tefner Zoltán tanulmányában a matematikai játékelméletet fogalmait segítségül híva azt mondja, hogy a magyar politikai elit hiányos információjú dinamikus játékot volt kénytelen játszani bizonytalan helyzetében.[7] A játékelmélet tudománya akkor beszél hiányos információjú dinamikus játékról, amikor a játékos a licitálás során – jelen esetben a nemzetközi diplomáciával folytatott játékban – csak hiányos információkkal rendelkezik arról, hogy az ellenfélnek/ellenfeleknek mik a szándékaik, milyen alternatívák alapján közelítik meg a Monarchia létezésének szükségességét. Ezúttal a magyar politika vezetői valami hasonló félelmeket éltek át, mint a kereskedelmi licitek kiszolgáltatott résztvevői, akiknek az életük, és a családjuk biztonsága forgott kockán. Ezúttal ugyanakkor nem kisebb ellenféllel álltak szemben, mint maga a világtörténelem.

Horváth Boldizsár, 1867 februárjától igazságügy-miniszter az Andrássy-kormányban nagyon világosan látta ezt az obskurus helyzetet: Olyannyira nehézzé vált a birodalom helyzete az 1866-os königgrätzi katasztrófa után, hogy sokan kétségbe vonták a birodalom jövőjét. Céltalan lenne, ha belemennék ezeknek a jóslásoknak a kritikájába vagy elutasításába, mivel hogy a politikai kalkuláció semmiképpen sem a biztosból, hanem csupán a valószínűből tud kiindulni, ezért aztán csupán annyit tarthatok biztosnak, hogy csak a népek összefogása vállvetve tudja a birodalmat kihúzni ebből a válságból […].”[8]

A Magyar Királyságnak stabilizálnia kellett magát ebben a bizonytalan világhelyzetben, nevezetesen akkor, amikor a birodalom szétesik, biztosítsa ekkora is a nemzet jövőjét. A birodalomnak tehát kötelessége – írja Tefner tanulmányában –, hogy a legalsóbb néprétegekről is gondoskodjon mind a szociálpolitikában mind a kultúrában és az oktatásban. A felsőbb társadalmi rétegeknek vigyázniuk kell arra, hogy a birodalom ne bomoljon fel. Az alsóbb társadalmi rétegek a maguk helyén fogták fel a problémát: legyen béke, egyetértés, jólét, polgári tulajdon, amely az 1848-as forradalmak egyik fontos követeléseként vonult be a magyar történelembe. A katonai szolgálat jelentőségét pedig számtalan népszokássá rögzült aktus mutatta. Sorozás: „bevált” katonának lenni nem akármilyen dicsőségnek számított, a be nem váltakat ezzel szemben egy kicsit „páriaként”fogta fel a falvak népe. Korábbi kutatásaimból tudom, hogy a sorozásokat kialakult szertartások tarkították. A sorozás helyén meg kellett jelenni a községi bírónak, aki – miközben a legények a sikeres sorozás után a kocsmában iszogattak – a boltban tíz méter szám vásárolta a pántlikát, ezeket két méteres darabokra vágta, a darabokat  aztán ő maga tűzte a legények kalapjára. (A sorozásra kalapban kellett menni.)[9] Mindezek a szertartások arról tanúskodnak, hogy Andrássynak vagy Horváth Boldizsárnak nem a népek széthúzásától és engedetlenségétől kellett tartania, hanem attól, hogy az új magyar állam adminisztratíve nem rendelkezik megfelelően szilárd alapokkal.

A jelszó az „helyreállítás” lett, merthogy az évszázadok folyamán a magyar államiság sok ágazatában szétmállott. A német kifejezés „Entperipherisierung” jobban kifejezi ezt a megvalósítandó tervet, hogy Magyarországot egyenrangú félként kell visszavezetni az európai népek családjába. „A periférikus helyzet megszüntetése” – fordíthatnánk le az „Entperipherisierung”  kifejezést magyarra.[10] Tefner Zoltán nézetei szerint Horváth túllőtt a célon, mivel Magyarország előtt 1867-ben reményteljes távlat még alig látszott. Mert azáltal, hogy a nyert önállóság önmagában garancia arra, hogy a periféria jelleg megszűnik. A legkeletibb tartomány Galícia például egészen a birodalom szétrombolásáig periféria maradt. A népesség nőttön-nőtt, a kivándorlás nőtt, a híres galíciai olajkitermelés nem tudta felszívni a szaporodó népességet. A vasutak kiépülésével keleti irányban pedig inkább azt a folyamat erősödött, hogy a Galíciából nyersanyagot, mezőgazdasági terméket szállítsanak ki és készterméket hozzanak be.[11]

Természetesen Tefner Zoltán könyvével, s Klemens Kaps írásával egyetértve mi sem állíthatjuk azt, hogy a szélhelyzetbe kerülés szempontjából Magyarországot és Galíciát egy szintre helyezhetjük. Mulasztásnak sem róhatjuk fel az Andrássy-kormánynak, hogy az első időkben nem elsősorban a bankrendszerre foglalkozott. Nem a hataloméhség önző reflexéről, vagy a hanyagságról volt szó, hanem arról, hogy az 1867-es önállósodás után a nemzetállam puszta létéért kellett küldeni: önálló közigazgatás kiépítése, miniszteri felelősség, döntésképes parlament. 1866 végén még nem  gazdaságpolitikáról volt szó, csak később kerültek a képbe a bank és a vasút.[12] Mindent háromszor kellett csinálni. Tárgyalni kellett a vármegyékkel az országgyűlési követek segítségével, megtudni mik az igények, Béccsel és a nemzetközi politikában is szükséges volt megfelelő alapokat teremteni. Szükséges volt a termőtalajt előkészíteni, hogy aztán a magyar gazdaság szárba szökkenhessen. Ahogy a népi bölcsesség hirdette: „Háromszori szántásba vess, mert az egy szántás egy kenyér, két szántás két kenyér, három szántás három kenyér.”[13]

Andrássy feladata nem volt egyszerű. A két kiegyezési törvény, az osztrák és a magyar összefüggésében kellett gondolkodnia, miközben biztosítania kellett a magyar birodalomrész szuverenitását. – írja a „Spielräume der ungarischen Wirtschaftspolitik” című dolgozat.[14] Mint a magyar kormány vezetőjének bizonyos jogai  voltak a Pragmatika Szankció által három közös ügy: a pénzügy, hadügy, külügy dolgainak alakításában a Közös Minisztertanács ülésein, amelyeket főleg Bécsben tartottak. Beleszólása volt a magyar érdekek érvényesítésére a „kvóta” megállapításában. A kvóta azt jelentette, hogy a két birodalomrész milyen arányban járul hozzá a közös költségek fedezéséhez. A kiegyezési törvény lehetőséget adott arra is, hogy a gazdaságpolitikában bizonyos magyar érdekek érvényesüljenek. A magyar kormány ezekben az ügyekben – a matematikai játékelmélet fogalmát használva – „játékvariánsokkal” élhetett. Az utóbbi ügyek nem tartoztak ugyan közvetlenül a közös ügyekhez, de kvázi vagy „paktált”[15] közös ügyekként mégis a két birodalmi partner hatáskörébe illeszkedtek, merthogy mindkét birodalomrészt érintették. Mindamellett a Monarchiának nem volt központi parlamentje, és kormánya sem volt; ez mind a magyar mind az osztrák kormány munkáját a nagy adminisztráció miatt nagyon megnehezítette.

Az Andrássy-kormánynak a kvóta megállapítása nagyon sok munkát jelentett. De az is, hogy a magyar érdekeket érvényre juttassa a korábbról felhalmozódott osztrák államadósságok kifizetésében: mennyit vállaljon el azokból a magyar kormány. Európai, sőt talán világviszonylatban is egyedülálló intézmény jött létre 1867-ben, ez volt az úgynevezett „delegációk” intézménye: a két parlament soraiból választott, egymástól külön tárgyaló 60–60 tagú testületek. Deák találmánya, a magyar különállásnál komoly érdemeket szerzett a dualizmus évei alatt. Ők szavaztak többek között a kvótáról is, a következő év költségvetéséről úgyszintén, amelyet aztán az uralkodó szentesített. Sok múlott azon, hogy a magyar országgyűlés követei az osztrákokkal szemben ebben a „hiányos információjú” játékban hogyan teljesítettek. A humán erőforrások, a szürkeállomány, az, hogy kik vettek részt a játékban és milyen színvonalon, nagy hasznot hajthattak az 1867 utáni magyar gazdaságpolitika előnyös folytatásában. És az erkölcsiség: Andrássy olyan ember, aki sosem hazudik, mondta róla Lothar von Schweinitz tábornok, a bécsi német nagykövet. Ritka tulajdonság, amely a politikában párját ritkítja. A visszavont ígéretek napirenden voltak, sok kárt okoztak például a vasútépítések során. Gyakran elhangzott a népi szólás a parlamentben is: „Hopp, vissza Miatyánk, ma nem nálunk harangoztak.”[16]

Törvényhozás a hazai gazdaság talpra állítása érdekében

Amikor a független magyar kormány első éveit vizsgáljuk, el kell fogadnunk, hogy lehetőség nyílott az állami/részállami függetlenségre, arra is, hogy a gazdaságpolitika a magyar érdekek szerint folyjon. De nem szabad azt gondolnunk, hogy ezek a lehetőségek tényszerűen meg is valósultak volna. A vezető pozíciókat elfoglaló magyar politikusok lehetőséget láttak abban, hogy egy modern, virágzó Magyarországot hozzanak létre. Történeti küldetésként fogták fel. Az „agrártartomány” az új gazdaságpolitika jegyében szűnjön meg, legyen belőle fejlett egyenrangú ország gazdaságilag is a Monarchián belül. Az, hogy ez a program sikeres legyen, nem ment törvényhozási boom nélkül, amely az újrakezdést jelentette, aztán innen kiindulva meglehetett tenni a többi lépést.[17]

A marginalizálódástól való menekülés, s a racionalizálás szándéka a két birodalomrész gazdasága között törvényalkotási lázat keltett. A gazdaság szélhelyzet megszüntetését megfelelő törvények meghozatalával lehetett elérni. A módszert úgy is fel lehetett fogni, hogy azok, akik a centrumban élnek, ne éljenek jobban, mint a perifériákon élők. Ha már a centrum és a periféria között munkamegosztás van: az egyik nyersanyagot, a másik készterméket állít elő. Az osztrák történész, Andrea Komlosy idézi a tübingeni Hans Noltét: „[…] hogy a Habsburg Monarchia regionális egyenlőtlenségei a régiók közötti munkamegosztás gazdasági előnyei révén inkább összekötő kapcsot képezzenek Ausztria és Magyarország között és ne legyenek szétfeszítő erő.”[18]

Az osztrákokkal folytatott tárgyalások a magyar gazdaságpolitikusok számára játékteret engedtek, még akkor is, ha a gazdaságpolitika mint közös ügy volt proklamálva. Merthogy nyitva állt egy keskeny kis ajtó. Az 1866. évi XII. törvénycikk, a „kiegyezési törvény” 8. §-a kimondta, hogy a gazdasági diplomácia, a külföldi államokkal történő gazdasági szerződések és megállapodások a Közös Külügyminisztérium hatáskörébe tartoznak. De volt benne egy Magyarország számára nem lényegtelen betoldás: a szerződéseket mindkét parlamentben fel kellett olvasni és a szavazások eredményét az uralkodónak szentesítésre felküldeni.[19] Tehát: az előkészítő fázisban meg kellett kérdezni a magyar politikusokat, hogy azok hogyan képzelik el a szerződéseket, és csak azután kezdhette el a külügyminisztérium a diplomáciai manővereket saját szakértői körében a kulisszák mögött. Annak érdekében, hogy egy esetleges későbbi visszautasítást kiküszöböljenek. A Közös Külügyminisztérium kebelén belül kialakítottak egy illetékes operatív szervet, a Gazdasági Szekciót.[20]

A gazdaságpolitikai tervezetek és eredmények ily módon a magyar országgyűlés elé kerültek, amelyeket aztán az országgyűlés mindkét háza megtárgyalta. A magyar alsóházban működő pártrendszer  1867-ben viszonylag egyszerű volt. Három mértékadó csoport alkotta: a Deákpárt, amely kormányon volt: a balközép, a baloldali centrum, és a szélsőbal, tehát szélsőséges baloldal, az 1848-asok, akik a szociális követeléseket, mint a szegénygondozás, a jobbágyfelszabadítás után is nagyon hevesen képviselték az alsóházban. Mindenesetre alapjaiban utasították el a a dualista rendszert. A baloldali centrum a függetlenségre törekedett, de azt békés eszközökkel kívánta elérni, politikai eszközökkel, ami a szélbalról nem volt elmondható. A Deák-párt alapítójáról, Deák Ferencről kapta a nevét, az 1848-as Batthyány-kormány igazságügy-miniszteréről. Ők hozták létre a kiegyezést, jobbközépnek nevezték őket, és a magyar társadalom döntő részét tudhatták maguk mögött. A magyar társadalom akkorra már feladta a forradalmi fellépést. Felnőtt egy új generáció, amelyben a forradalmi lelkesedés már legyengült, és átadta a helyét a reformoknak. Ezt a világnézetet érvényesítette a Deák-párt politikailag. A játék a gazdaságpolitikában folyt, mégha némi korlátok között is.

Ezek a pártok nem a mai értelemben vett pártoknak voltak tekintendők, akkor is inkább csak a „klub” elnevezéssel illették őket. A parlamenti patkó nagyobb részét a balközép töltötte ki. Az ellenzék pedig csak pár emberből állt Böszörményi László vezetésével. 1848, sőt 1849 vívmányaira hivatkozva a Habsburg-család leváltásától nem tágítottak, demokratikus eszmék lelkesítették őket. A politikai játékban ők voltak a legképzetlenebbek, figyelmen kívül lehetett őket hagyni. Nem zárt pártként működtek a jobboldali radikálisok. Heterogén társaság voltak, voltak köztük ókonzervatívok, mágnások, a régi eszméktől begyöpösödött elmék a reformkori évekből.[21]

A viták nagy része a kiegyezésről folyt, ellenzékiség vagy kormánypártiság nem azon az alapon vált el egymástól, hogy ki mit tartott a 67-es alapokról: volt aki elutasította azt, ez volt az ellenzéki álláspont. Mennyiben használ a kiegyezés a nemzetnek, mennyiben árt? Az újonnan kinevezendő kormány elveti-e a Pragmatica Szankciót, vagy megtartja azt? Lesznek-e közös ügyek, vagy nem? – kezdetben erről folytak a viták. S hogy milyenné vált a viszony a kiegyezés után? Nem változott: példaszerű volt és maradt a személyes viszony a „Verfassungsparteihez”, az osztrák liberálisokhoz. Ferenc József, Beust és Deák, Erzsébet királyné és Andrássy – csupa olyan baráti kapcsolat, amit a társadalom jó része szimpátiával szemlélt. Aztán jöttek a dolgos hétköznapok, de ezek a barátságok inkább elmélyültek, mintsem elhidegültek volna. Levéltári források bizonyítják, hogy a levelezések hangja és stílusa például Andrássy és Beust közös külügyminiszter között nem nélkülözte az udvariasságot és a tárgyilagosságot még a legridegebb politikai kérdésekben sem, mint például a vám- és kereskedelmi egyezmények.[22]

Közvetlenül a königgrätzi vereség, tehát 1866 után, amikor a magyar államiság még embrionális állapotban állt, még nem volt aktuális gazdaságpolitikai kérdésekről beszélni mint az újrakezdés és az átalakítás. Aztán jött az Andrássy-kormány megalakulása és egy csapásra megváltozott minden. 19 év után Magyarországnak ismét lett kormánya. Az első hónapokban a pénzügyi, gazdasági kérdések nem kerültek a középpontba. A legelső ülésen, 1867. február 25-én inkább csak az alapvető pontokat rögzítették, első helyen az egyes minisztériumok tevékenységi és illetékességi körét. De ezeket is nagy vonalakban fogalmazták meg. Ami a gazdaságpolitikát illeti csupán rendeleteket hoztak az adókról és az illetékekről.[23]

A magyar politika szereplői, akik az 1867-es nagy politikai fordulatban működtek közre, minden negatív előjel ellenére reménykedtek Magyarország gazdasági jövőjét illetően. Hamarosan beálló konjunktúrát vártak. Azt tervezték, hogy – bár látták az elmaradottságot – mégis gyors növekedési ütemet sikerül beállítaniuk. Minden ellenkező előjel ellenére előfeltételeket láttak arra vonatkozóan, hogy az ország kilábal az évszázadok alatt felgyülemlett elmaradottság megszüntetésére. Cél: felzárkózni a nyugat-európai nemzetgazdaságokhoz. A pozíciók stabilizálása a szomszéd nagyhatalmakkal, nemcsak a győztes Németországgal, hanem az újonnan riválisként jelentkező Oroszországgal is. Ez a közös külügyminiszter, Friedrich Ferdinand von Beust feladata volt ugyan, de esetenként nem volt mindegy, hogy mi a hozzáállásuk az orosz politikához a szerbeknek és különösen a galíciai szlávoknak, elsősorban a ruténeknek.[24] Ehhez pedig kedvező anyagi viszonyokat kellett teremteni, hogy ezek a népek is jól érezzék magukat a birodalomban, tehát kiegyensúlyozott gazdaság szükségeltetett.

Az első évek a kiegyezés után nem tompították ezt az optimizmust, úgy látták, hogy sikerül felébreszteni a gazdaságot a bénultságból, s behozni a lemaradást.[25] Maga Andrássy Gyula is telve volt lelkesedéssel amikor kijelentette, hogy négy évre van csak szükség ahhoz, hogy a nemzet bebizonyítsa életképességét.[26] A gazdasági vezető elit a háttérben megérezte a „játék szabadságát, a „játékteret”. Gorove István kereskedelmi miniszter az országgyűlésben: „Elfogadtuk a szabad kereskedelmi forgalmat annak minden következményével együtt, tehát a szabadkereskedelmet, és szilárdan hisszük, hogy a nemzet, amit elmulasztott, azt be fogja hozni, és nem fog megelégedni azzal, ha ez nem így történik.”[27] Tehát utol kell érnie a szomszédait: Ausztriát, Csehországot. Gorove gondolatmenete egyszerű: szabadkereskedelem – határ a csillagos ég. Az újrakezdés eufóriájában a játékosok szemei elé tárult a játéktér, amelynek nem látták a határait. Nem kevesebbet látunk itt magunk előtt, mint azt, hogy a játékosok az elindulás bódulatában saját vágyálmaikat fogalmazták meg.

Magyarország ebben az időben gazdaságilag korántsem volt homogén, a fejlett és a fejletlen régiók területenként váltották egymást. A homogenitás hiánya végzetszerűen nehezítette meg az Andrássy-kormány helyzetét, végzetszerűbben mint másutt, például az ős-osztrák tartományokban vagy Németországban. „A centrumok és a perifériák közötti [gazdasági] diszparitások függetlenek az etnikai-nemzeti viszonyoktól a régiókon belül vagy azok között. A magasan fejlett homogén régiókban is ott találjuk ezeket, mint például Alsó-Ausztriában.”[28]

Magyarországon a gazdasági fejlettség vagy fejletlenség egyes területeken nem szükségszerűen függött össze a nemzeti-etnikai elnyomással. Jó példa erre Erdély, az Érchegység, ahol a lakosság zöme román volt, de a régió adottságainak, a gazdagságnak ásványkincsekben volt köszönhető az, hogy a régió Magyarország legfejlettebb területeihez tartozott.  1867 csak a kiindulás volt, a 0-kilométerkő, ahonnan a kormány nagy reményekkel a menetelést elkezdte.

Ezután eltelt néhány év, és kiderült, hogy a jövőbeli remélt sikerek csak a nemzeti lekesedés vágyképeiben léteznek. Elsőnek az 1873-as év, a bécsi tőzsdekrach hozta a kijózanodást a határtalan örömből. Addig a kijózanodás lassú tempóban folyt. 1868-ig felismerték az illetékesek és a gazdaságpolitikában jártas jól értesültek a keserű valóságot: a magyar gazdaságirányítás a kapitalista termelési viszonyok általános törvényszerűségeinek ágyában fekszik. Magyarország a kiegyezés idején – mint fentebb többször is elhangzott – agrárország volt, a lakosság 75–80%-a a mezőgazdaságból élt és csak 10%-a volt iparűző. A bruttó nemzeti termék kétharmada a mezőgazdaságból származott, és az egy főre jutó nemzeti jövedelem alig hogy elérte a német mutatószám felét. A magyarországi keresők aránya 1867-ben az összlakosság 5,7%-a volt, Ausztriában 17,6%, Hollandiában 21,8%, Nagy-Britanniában 28,5%.[29] Mindezeken az sem változtat, hogy a legfejlettebb társország, Horvátország csak 2,6%-ot tudott felmutatni. Galícia, Bukovina, Dalmácia összességükben álltak 5%-on. Galícia lengyeljei és ruténjei egymás közötti torzsalkodásaikban gyengítették a birodalom katonai ellenálló képességét az oroszokkal szemben.[30] Nagyon kicsiny volt az esélye, hogy a magyar gazdaság játéktere a gazdaságpolitikában az egekig fog nőni. Pedig szükség volt arra, ha az orosz fenyegetést el akarta a birodalom hárítani.[31] A szisztematikus gazdasági növekedést a távoli jövőbe kell kitolni, vált a felismerés szép lassan konkréttá, erre rájöttek a beavatottak, amidőn a kiegyezés mézeshetei tovatűntek.[32]

A részleges politikai önállóság és a magas fejlettségi szint közötti összefüggés éppen a fordítottjába ment át: számba kellett venni, hogy hogy egy jól és rentábilisan működő gazdaság conditio sine qua non-ja annak is, hogy az állami létet más államok is elismerjék. 1865-ban összehívták a magyar országgyűlést. „Kontinuitás és újrakezdés” – ezek lettek a jelszavak, amelyek az egész nemzetet áthatották és a gazdálkodókat és az iparűzőket is megszólították. A nemzetközi színtéren folytatott harc az elismerésért, hogy Magyarország ténylegesen gazdasági potencia mind az országgyűlés, mind a kormány ülésein rendszeresen visszatérő programpont lett, taglalták, hogy hogyan lehetne az országot a periferiális helyzetéből kimozdítani, hogy Magyarország szűnjön meg pótgyarmat lenni, mint ahogy az az előző évszázadokban volt. A Habsburg Monarchia 1867 után nem gyarmatosított távoli földrészeken és amikor Magyarország részlegesen önálló lett, akkor a gyarmatosításnak erre a formájára már reményei sem voltak. Bismarck azt hirdette, hogy gyarmatosítani a keleti orosz puszták irányában kell, de ugyanezt sem Beust, később Andrássy Gyula sem tehette, még akkor sem, ha esetlen olyan politikát folytat, amelyben kielégíti a keleti szélen, Galíciában az oroszpárti rutén szakadárok igényeit a lengyel Herrenvolkkal[33] szemben.[34]

Magyarország jobb helyzetbe került hirtelen, mint a többi nem osztrák tartomány. 1526-ban egy középnagy európai hatalomból a Habsburgok tartománya lett, 350 évvel később ezt a „középnagy” jelző ismét jellemzővé vált rá. A korai újkorban Európában nagyobb centrumok sok régiót, grófságot, hercegséget, városállamot, sőt királyságot uralmuk alá hajtottak. Magyarországnak is ez lett a sorsa, azzal a különbséggel, hogy melléje szegődtek az alkotmányos tradíciók, amelyek a magyar középkor jogi alkotásai voltak. Sok területnek, így például Galíciának is volt korábban önállósága, de ezek a törvényi jogosultságok a 19. századra elhalványultak. Magyarországon azonban élt a Werbőczy-féle Hármaskönyv. Andrássyéknak volt mire hivatkozniuk, volt miből kiindulniuk, amikor felismerték a reálpolitik által rájuk kényszerített nehézségeket.

És mi történt, amikor felismerték? Andrássyból 1871 novemberében közös külügyminiszter lett Bécsben, fő feladatának az orosz veszély elhárítását tartotta, felhasználva erre a birodalomban élő lengyelek páni félelmét az oroszoktól.[35] De gyenge gazdasággal semmilyen katonai doktrína nem tud biztonságot teremteni.[36] Ezért a pesti gazdaságpolitikusokkal mindvégig megmaradt a kapcsolata, miután a gazdasági játéktéren egykori munkatársai átvették a feladatokat. A törvényhozási boom 1871 után mégnagyobb lendülettel folyt. Törvények az ipar fejlesztésére, vasútépítési törvények megszavazása több alkalommal, a kvóta 10 évenkénti elfogadása, 1880 után emelkedő konjunktúra, a korábban rendszeres költségvetési hiány eltűnése, az Osztrák–Magyar Bank létrehozása az Osztrák Bank helyett, végül Wekerle Sándor bevezeti az aranyalapú valutát. Külpolitikailag is egynesúlyi állapot jött létre a századfordulóra, a korábbi Oroszországgal szembenálló politikáját az érdekszférák megosztásának politikája váltotta fel[37], ami kedvezőbb játékteret biztosított a magyar gazdaságpolitikának. Az 1867-es nehézségek a század végére mégiscsak hőskölteménybe mentek át.

Mihály Gyula

[1] Hárs, Endre, Müller-Funk, Wolfgang, Reber, Ursula und Ruthner. Clemens: Zentren peripher: Vorüberlegungen zu einer Denkfigur. In: Zentren, Peripherien und kollektive Identitäten in Österreich-Ungarn. Herausgegeben von Hárs, Endre, Müller-Funk, Wolfgang, Reber, Ursula und Ruthner. Clemens. A. Francke Verlag Tübingen und Basel, 2006. S. 1. Dreifaches Zitat von Cf. den Beitrag von Lud’a Klusáková. In: Nolte, Hans-Heinrich (Hg.): Internal Peripheries in European History. Göttingen: Musterschmidt 1991. (A szövegek német fordításáért ezúton mondok köszönetet Tefner Zoltánnak és Marco Schmecknek.)

[2] Tefner, Zoltán: Spielräume der ungarischen Wirtschaftspolitik 1867–1918. AV Akademikerverlag, Saarbrücken, 2023. 21–22. old.

[3] Mihály Gyula: Népszokások. In: Kötcse monográfiája. Szerk.: Stirling János. Kötcse, 1996. 773–823. old.

[4] Tefner, Zoltán: Spielräume i. m. 15. old.

[5] Uo. 16. old.

[6] Az 1865. december 10-dikére hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója [Druckschriften des Reichstages einberufen auf 10. Dezember 1865. Protokolle des Abgeordnetenhauses]. Harmadik kötet. Fenyvessy Adolf és Kónyi Manó gyorsirófőnökök közreműködése mellett szerkeszti Greguss Ágost, a M T Akadémia rendes tagja. Hiteles kiadás. Pest. Nyomatott Emich Gusztáv magyar akad. nyomdásznál. 1867. Rede von Kálmán Tisza am 1. Dezember 1866. Reichstagssitzung LXXIV. 23. old.

[7] Tefner, Zoltán: Spielräume i. m. 17. old.

[8] Az 1865. december 10-dikére hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója [Druckschriften des Reichstages einberufen auf 10. Dezember 1865. Protokolle des Abgeordnetenhauses]. Harmadik kötet. Fenyvessy Adolf és Kónyi Manó gyorsirófőnökök közreműködése mellett szerkeszti Greguss Ágost, a M T Akadémia rendes tagja. Hiteles kiadás. Pest. Nyomatott Emich Gusztáv magyar akad. nyomdásznál. 1867. Rede von Kálmán Tisza am 1. Dezember 1866. Reichstagssitzung LXXIV. 30. old.

[9] Mihály Gyula: Népszokások i. m. 820. old.

[10] Tefner Zoltán fordítási javaslata.

[11] Kaps, Klemens: Entwicklungshierarchien von langer Dauer. Räumliche Disparität im südlichen Polen. In: Die Welt als System. WeltTrends. Das außenpolitische Journal. Nr. 183. Januar 2022. 37. old.

[12] Tefner, Zoltán: Spielräume i. m. 19. old.

[13] Mihály Gyula: Népi bölcsességek, szólás-mondások. In: In: Kötcse Kötcse monográfiája. Szerk.: Stirling János. Kötcse, 1996. 822. old.

[14] Tefner, Zoltán: Spielräume i. . 19. old.

[15] Rossz magyar szó: a megegyezést igénylő.

[16] Mihály Gyula: Népibölcsességek, szólás-mondások i. m. 824. old.

[17] Tefner, Zoltán: Spielräume i. m. „Ihre historische Sendung haben alle mitempfunden und sie stellten sich das Konzept vor: Die Wirtschaftspolitik dahin zu leiten, dass sie die Rückständigkeit der ungarischen Wirtschaft als Agrarprovinz im Rahmen der Habsburgermonarchie überwinde. Um dieses Konzept durchzuführen ging nicht ohne ein gesetzgeberischer Boom, einen Neuanfang, auf den die weiteren Schritte folgten.” 21. old.

[18] Nolte, Hans-Heinrich: Innere Peripherien. Das Konzept in der Forschung. In: Nolte, Hans-Heinrich (Hg.): Internal Peripheries in European History. Göttingen: Musterschmidt 1991. 22. old.

[19] Matlekovits Sándor: Az Osztrák–Magyar Monarchia vámpolitikája 1850-től napjainkig. Franklin Társulat, Budapest, 1877. S. 99.

[20] Tulajdonképpen osztályt, élén a Sektionsleiterrel (szekcióvezető). Tefner Zoltán szóbeli közlése.

[21] Tefner, Zoltán: Spielräume i. m. 22. old.

[22] Uo. 23. old.

[23] Magyar Nemzeti Levéltár. Országos Levéltár. Jegyzőkönyve a magyar királyi minisztertanács 1867. évi febr. hó 25ik napján tartott értekezletének. [Tefner Zoltán kutatásai, 2021]

[24] Tefner Zoltán: A többségben élő kisebbségi nemzet: Az ukránok és a lengyelek megítélése a bécsi politikában a keleti válság idején és az 1880-as években. In: Valóság, 43. évfolyam, 2000. 46–62.old.

[25] Mudrony, Soma: Programmunk. In: Anyagi Érdekeink, 1868. október 3. Idézi: Katus László: IV. fejezet. Magyarország gazdasági fejlődése (1890—1914). In: Magyarország története 1890–1918. Szerk.: Hanák Péter und Mucsi Ferenc. Band I. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1978. 270 271. 914. old.

[26] Uo.

[27] Uo.

[28] Komlosy, Andrea: Innere Peripherien als Ersatz für Kolonien? In: Zentrenbildung und Peripherisierung in der Habsburgermonarchie. https://www.kakanien-revisited.at/beitr/fallstudie/AKomlosy1.pdf.

[29] Statistische Jahrbücher des Jahres 1871. Pest–Buda, 1871. Tabellen. 456. old.

[30] Tefner Zoltán: A többségben élő kisebbségi nemzet i. m. 46–53. old.

[31] Uo.

[32] Tefner, Zoltán: Spielräume i. m. 26. old.

[33] Herrenvolk: uralkodó nép.

[34] Tefner Zoltán: A többségben élő kisebbségi nemzet i. m. 55–62. old.

[35] Uo. 46–49. old.

[36] Uo. 48 old. Voltak olyan osztrák elképzelések, hogy egy esetleges oroszellenes konfliktusban a rutének részvételét is „igénybe kellene venni”.

[37] Tefner Zoltán: A Lengyel Klub helye az osztrák–magyar politikában és a mürzstegi reformprogram

In: Erdődy, Gábor; Pók, Attila (szerk.) Nemzeteken innen és túl: Tanulmányok Diószegi István 70. születésnapjára. Korona Kiadó, Budapest, 2000. 193-227. old.