2020. március. A koronavírus kiterjedőben. Elhatalmasodik bennem az érzés, hogy a szőnyeg alá kerültem. A szőnyeg alól nézem a milánói lakótelepek bezárt népét, amikor szorongásait kollektív éneklésben próbálja feloldani. Szőnyeg alól nézem az orvosok és ápolók küzdelmét a betegség és a halál ellen. És azokat is, akik – ugyanúgy, mint én – tanácstalanok mindazt illetően, ami történik velünk. Egy ilyen váratlan robbanásszerű támadásra senki sem számított: derült égből villámcsapás.
Hogy a szőnyeg alá kerültem, annak számos oka van. Lehet a megsemmisüléstől való félelem? Meg lehet úszni, ez tehát nem magyarázat. A feleségem felhívja a figyelmemet arra, hogy a Hungária körúti lakás biztos menedék, meleg van, jön a tavasz, van TV, computer, okostelefon, lehet a Ligetben magányosan futni, az immunitásod a csúcson van, mi kell még? Ha betartod a szabályokat, az esélyed kevés arra, hogy elkapd a vírust. De akkor mitől a rossz érzések, mi ez a soha át nem élt válsághangulat?
Talán az, hogy felborult a megszokott életformám, az ingázás Budapest, a Corvinus Egyetem, és a kötcsei birtok között? Ez már egy nyomósabb magyarázat. A birtok, az őszibarackfák, amelyek épp akkor kezdtek bimbózni, metszeni kellene volna őket, de ide vagyok kötve – gondolom –, nem mehetek. Börtönszindróma? Van benne valami, de ez sem elégséges magyarázat. Mert a metszést az öcsém megcsinálja, s ha a nyáron az egész termés lehullik, mert nem lesz, aki megvegye, az sem a világ vége, mert pálinka lesz belőle. Akkor pedig miért nézem az egészet a szőnyeg alól?
Néhány válsággóc az európai civilizáció ezer éve alatt
Az európai civilizáció Nagy Károly óta legnagyobb válságát a Harmincéves Háború során élte át. Megváltozott minden, amiben az emberek, és főleg az uralkodók, politikusok, hadvezérek a háború előtt hittek, megváltozott a dolgok korábban kialakult természetes rendje. Minden más lett, mint amilyen korábban volt. A Német Római Birodalom, amelynek északi területén a háború több nagy hadjárata végigsöpört, elvesztette lakosságának zömét. Német területen 25–40%-ra becsülhető a veszteség, a Birodalom csak a 18. század végére heverte ki ezt a demográfiai katasztrófát. Különösen a zsoldosok és a martalócok kegyetlenkedései rengették meg azok hitét az emberi teremtményben, akik számára jelentett valamit az európai humanizmus szelleme. (Ajánlott olvasmány: egy elfelejtett 17. századi német író, Hans Jakob Grimmelhausen „Simplicissimus” című regénye. Irodalom kell, mert a borzalmak ábrázolásában a történettudományos módszerek túl gyengén muzsikálnak. )
Voltak olyan területek, ilyen volt északon a münsteri kerület, ahol a teljes lakosság eltűnt ötven mérföld átmérőjű területekről. Valahogy mindig itt értek véget, és itt lángoltak fel utoljára ezek a hadjáratok a legbestiálisabb tömegirtások kíséretében. Egy Rüdiger Dieffner/Diepner nevű fiatalember, aki 1599-ben látta meg a napvilágot a Münsterhez közeli Coesfeld nevű városkában, végső elkeseredésében vándorbotot vett a kezébe, és a Fuldához közeli „Bergwinkel” („Hegyzug”) egyik apró községében, Ramholzban találta meg a védelmet. Erdők, járhatatlan utak, háborítatlan béke; félni legfeljebb a farkasoktól és medvéktől kellet, a martalócoktól nem. Aztán a Dieffnerből Däffner lett, majd észak-somogyi magyar kiejtési változatban Tefner, de ez már egy másik történet. Így lettem jó magam egy az egész világtörténelmet más irányba terelő földindulás „bomlásterméke”.
Racionálisak-e a fix határok által körülvett nemzetállamok?
Századokon átívelő, de mégis időleges érvényességű pozitívum: a Harmincéves Háború minden borzalma ellenére új alapokra helyzete az európai kontinensen a politikai szerveződés egész rendszerét. Kezdetét vette a raison d’état, az államérdek alapján történő politizálás a francia Armand de Richelieu bíboros elgondolásai alapján. Az úgynevezett „vesztfáliai rendszer”, a Münsterben kialkudott területi elv magában hordozta a későbbi területileg szuverén nemzetállami struktúrát. A vesztfáliai rendszerrel párhuzamosan fejlődő merkantilista gazdaságpolitika a „colbertizmus” a belső piacban gondolkodott, és az exporttöbbletre irányított termelést állította a középpontba (aranytartalékok felhalmozása, a belső kamatok alacsonyan tartása stb.) De hogy a felhalmozott értékek ne folyjanak ki a nagyvilágba – durván megfogalmazva –, szükség volt olyan fix és őrzött vonalakra, amelyek ezt a kiáramlást megakadályozzák. Ezek a vonalak lettek a nemzetállamok határai.
Jól működött-e mindez? Eleinte igen. Ha vannak jól körülhatárolt nemzetállamok, és ugyancsak jól körülhatárolt belső vámrendszert alkalmazó birodalmak, akkor ezek között az államok között rendet kell tartani. A rend fenntartására találták ki az egyensúly-politikát: egyik nagyhatalom se nőjön a másik fölébe. Henry Kissinger fogalmait használva: „A több, lényegében egyenlő erejű állam létezésének tényét ezen rendszerek jellegzetes vonása emelte a világrendet irányító elvvé. Eszmeileg a hatalmi egyensúly elve tükrözte a felvilágosodás szinte minden jelentős politikai gondolkodójának meggyőződését. Elképzeléseik szerint a világegyetem, beleértve a politikai szférát is, egymást kiegyensúlyozó racionális elveken alapul.” Egyensúlyt kell tehát tartani közöttük. Ez az egyensúly 1815-ben a Bécsi Kongresszuson Clemens Metternich szervezésében létre is jött. Az öt kontinentális nagyhatalom, Anglia, Franciaország, Poroszország, Oroszország és a Habsburg Monarchia között nagyjában-egészében érvényre tudott jutni az államérdek, úgy, hogy az egyensúlyt, tehát a békét fenn lehetett tartani.
A német politika 1890 utáni belső áramlatai azonban tettek arról, hogy ez hosszabb távon ne maradjon így. Az egyensúlypolitika Bismarck utáni megszűnése az esetlegesség és a középszerű politikusok rögtönzéseinek csapdájába vitték az európai népeket. Eredmény: I. világháború. Grimmelshausenhez hasonlóan itt is csupán az irodalmi feldolgozások tudják visszatükrözni mindazt a szörnyűséget, amit a világ népeinek el kellett szenvednie a háború négy éve alatt. Míg Bismarck zsenialitásával maga volt a biztosíték az egyensúlyi állapot folyamatos kezelésére, erre az őt követő középszerű politikus nemzedék képtelennek bizonyult (nemcsak a német, a többi is). A lövészárkok borzalmai, az ipari méretekben zajló gyilkolás, a gyilkolásnak a technika eszközeivel folyamatosan növelt intenzitása az értelmiség százezreit, és velük együtt az emberek százmillióit ébresztette rá arra a rideg tényre, hogy a nemzetállamiság nem tudta magából kitermelni azoknak a biztosítékoknak a rendszerét, amelyekkel a vérfürdőt meg lehetett volna előzni. Százmilliók kerültek a szőnyeg alá, csalódva abban, amit korábban jónak és helyesnek tartottak. A Vilmos császár alatti virágzás, és nemkülönben a Ferenc József-i „boldog békeidők” csalóka ábrándképnek bizonyultak.
A harmadik nagy megmagyarázhatatlan válságjelenség a holocaust. Wilson elnök 1918-ban úgy gondolta, hogy a gyógyír a demokrácia bevezetése Európában. Létrejött az egyeztető szervezetnek gondolt Népszövetség, amerikai észjárás szerint a demokrácia és az erkölcs (!) fellegvára, ahol az államok a demokrácia szabályai szerint rendezik vitás kérdéseiket. Wilson amerikai gyökerű liberalizmusa egy dolgot felejtett el csupán: a politika csak reálpolitika lehet, ahol Richelieu – remélhetőleg nem örökéletű – fogalma, az államérdek dominál. A Népszövetség fennállásának majd negyedszázada alatt jóformán semmi lényegeset nem tudott elintézni, s a Versailles-i „megoldás” egyenesen vezetett a 2. világháborúhoz.
Az elgázosítást, a biztos halált két módon lehetett elkerülni. Vagy munkaszolgálattal, vagy úgy, hogy valakit elbújtattak. Aki a táborokba került, azok számára a túlélést csak a véletlen, és/vagy a táborok felszabadítása tette lehetővé. A biztos halál a nemzetiszocialista felfogásból következett. Hitler egyik példaképe, von Schönerer osztrák földbirtokos definitív antiszemitizmusából, a „kemény” antiszemitizmusból: mindenki zsidó, aki annak született. Szemben a másik osztrák, Karl Lueger „lágy” antiszemitizmusával: „Hogy ki a zsidó, azt én mondom meg.” Az utóbbi esetben volt kiút, az előbbi esetében nem. A genetikai elrendeltség mellett a népirtás ipari jellege és mérete a talány, amit a világ hetven év alatt sem tudott megmagyarázni. Amit nem tudunk megmagyarázni, az tehát nem maga a II. világháború. A II. világháború, szemben az elsővel, sokkal kevésbé volt állásháború. Egy több ezer kilométer hosszúságú front mozgott először keletnek, majd vissza nyugati irányban. A lövészárok-háborúból adódó erkölcsi, testi és higiéniai értelemben vett rothadás, ami akár a Nagy Háború sajátosságának volt mondható, kevéssé volt sajátja a másodiknak. Tankok álltak szemben tankokkal. Ha valamelyiket eltalálták, szénné égtek bennük a katonák, tekintet nélkül arra, hogy ki a szovjet, ki a német. Még azt is mondhatnánk némi túlzással, hogy „tiszta ügy”: mindenki hősi halott, aki az ellenséggel szemben folytatott harci tevékenység során veszti az életét. Megfelel a szárazföldi hadviselésről szóló 1906-os Hágai Egyezmény előírásainak. A holokauszt nem. Az semmilyen katonai, politikai és teológiai normának sem felel meg.
Szenvedések szertelen forgataga
„Az egyes ember csak azt érzi, hogy egy napon borzasztó felfordulás zúdul reá, és a szenvedéseknek szertelen szörnyű forgatagába került. Nem tudja hova kapjon, kapaszkodjon, hogy vergődjön ki a veszedelemből. Keserűen fölkiált: Oh Istenem, mily szerencsétlenség!” – írja Gárdonyi Géza „Isten rabjai” című regényében, feldolgozva Szent Margit 13. századi történetét. A koronavírusra senki nem számított, még annyira sem, mint IV. Béla a tatárokra. „A tatárjárás is lám mikor rázúdult Magyarországra – írja Gárdonyi –, azt hittük vége a magyar világnak! A népesség összekavarodott, falvak és tanyák elpusztultak, a lakósság ezrével, százezrével menekült a jól épített várakba, nádasokba, barlangokba, erdőkbe, külföldre. Olyan emberek, akik henyélve ültek a föld zsírjában s mégis egymásra agyarkodtak, a veszedelemben összeszorultak egy-egy kis helyen, s megosztották egymással az utolsó karaj kenyeröket is.”
2020 februárja óta – bár nem pusztultak el falvak és tanyák, még meghalni sem feltétlenül kellett a járványban – de mégis, aki tehette, menekült vidékre, megteltek az üdülőtelepek a Balatonnál, a hegyekben. A különbség annyi, hogy a tatárok „kézzel fogható”, konkrét ellenségek voltak, a védekezés lehetősége fennállt. Muhinál az esélyek megvoltak a győzelemre. A Coviddal szemben márciusban csak jelei voltak annak, hogy csatát lehetne nyerni. Ha akarja, abbamarad, ha nem, akkor tovább pusztít. S ráadásul – ha képzőművészeti szemmel nézzük – még azt is el lehet mondani róla, hogy szép. A maga szabályos tapadókorongjaival, tökéletes gömbalakjával. Ha képzőművész találta volna ki ezt a formát, talán még nyerhetne is vele valamilyen képzőművészeti díjat. És ettől a kis nyavalyás gombóctól voltunk 2020-ban úgy beijedve? Lám, lám, igen. Nem elsősorban a szenvedéstől félünk, hanem mert nagy jó dolgunkban elhittük, hogy a civilizáció által védve vagyunk, de lám, rájöttünk, hogy nem vagyunk védve, és most a szőnyeg alá kerültünk.
Ami szintén a szőnyeg alá kényszerít: az orosz–ukrán háború
Aztán jött 2022. február 24-e. Az oroszok – mint ahogy szoktak – megindultak nyugat felé. Igaz, hogy volt némi okuk rá. Az ukránok amerikai irányítás mellett egy az oroszok számára kellemetlen, nacionalista indíttatású pozícióharcot kezdtek az erősebb „testvér” ellen. Az oroszlán bajszát kezdték ráncigálni. Ez már nem olyan volt, mint a Covid, hanem teljesen konkrét, látható akciója egy telhetetlen, önmagát túlértékelő politikai irányzatnak. A Donbasz orosz népessége ellen irányult, de mint köztudott, az akció az amerikai politika égisze és instrukciója szerint folyt. Európa gyengítésének szerves része lett az ukrán taktika, amerikai érdekből a hazudozások, áltatások, diplomáciai csalások tíz éven át tartó sorozata. Összefogás a távoli testvérrel az ősellenség, az orosz ellen.
Végül is az az ellentmondásos helyzet alakult ki, hogy az ukrán szélsőjobboldali államrezon háborús bűnre kényszerítette Oroszországot. Amire az oroszokat nem is kellett különösebben kényszeríteni, hiszen hogy tíz évig kibírták háború nélkül, az valóságos csoda. De hát a réges-régi tatár múltból és nevelésből visszamaradt orosz agresszivitás magja bármikor szárba szökkenthető. Az ukránok mind a mai napig a nemzetközi jogi helyzetükre hivatkoznak. Némi joggal. A Krím az övék, a Donbasz az övék. A valóságban egészen a Lenin által taktikai okokból határok közé kerített Ukrajna a cárok alatt nem létezett. Mint ahogy a Richelieu és a colbertizmus által a vesztfáliai rendszerrel párhuzamosan fejlődő merkantilista gazdaságpolitika sem létezett, amely – mint fentebb szóltunk róla – belső piacban gondolkodott, és az exporttöbbletre irányított termelést állította a középpontba.
A szovjet Ukrajna nem irányított semmire semmit. Hiszen 1991-es fennállásáig a szovjet centralista rendszerbe olvasztott formális államképződményként létezett. Az Orosz Császárság ideje alatt pedig legalább négy kormányzóság osztozott a mai Ukrajna területén. A Krímet Hruscsov önkényesen csatoltatta át 1954. február 19-én – már mint Krími terület – az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaságtól az Ukrán SZSZK-ba. Kérdés, hogy ezt az átcsatolást menyiben lehet jogosnak, a nemzetközi jog által szankcionálható állapotnak tekinteni? De ugyanez a helyzet a Donbasszal is. Mert hogyan lehet a történelmi jogra hivatkozni egy olyan államnak, amely 1991-ig nem is létezett. Más kérdés még, hogy mi a helyzet a háborúban tízezrével elpusztuló behívott sorkatonákkal, a rakétacsapásoktól elpusztuló civilekkel, köztük a sok gyerekkel. Mindkét oldalon. És mi a helyzet velünk, akik – bár reméltük –, de nem tudunk kikecmeregni a szőnyeg alól.
Forgatókönyvek a kibontakozásra
Mindenek előtt József Attila: „Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!” Forgatókönyv pedig kétféle van forgandóban: egy pesszimista és egy optimista. Sokan mondják, hogy talán sosem fogunk ebből kikecmeregni, vagy ha igen, évekig eltarthat. Az optimista forgatókönyv állítja, hogy kikecmergünk. Gárdonyi: „De lám a tatárok eltakarodtak. Az ország népe visszatért a régi tűzhelyhez. Egyszerre milliók keze nyúlt munkához. Városok, várak keletkeztek. A király külföldről hívott be és telepített értelmes iparosokat. A zsidóság magától is szokatlan nagy számmal vándorolt be és pezsgést, elevenséget hozott a kereskedelmünkbe. Magyarország alig tíz év alatt nemcsak kiheverte a tatárjárást, hanem még műveltebbé, szebbé vált, nagyobbodott is, hatalmasabbá is erősödött a nyugati államoknál. A király az országrendítő csapásban megértette, hogy hogy nem a nemzet van a királyért, hanem a király a nemzetért.”
Aztán augusztus lett, meleg, és tombolt a nyár. A Covid visszaszorult a magyar határokon belül. Másutt ugyanakkor a Covid tombolt tovább. Aztán jött 2020 októbere, s a Covid nálunk is tombolni kezdett. Hatezer fertőzött egy nap alatt. Ennek ellenére világméretekben sem lett megoldhatatlan a helyzet 2020-ban. Mert hát hol vagyunk most (és hol voltunk akár márciusban is) a Somme és Galícia lövészárkaitól, vagy a haláltáboroktól – mondtuk 2020-ban? Pusztító hatásában a mostani ukrán–orosz válság egy kicsinységnek tetszik. Azt azonban senki sem tagadhatja, hogy a négy válságban van valami közös. Az emberi elbizakodottság, s vele párba állítva az emberi intellektus végessége. A Holdra szállást megoldja, de nem tudja megsejteni, kiküszöbölni a fenyegető veszedelmet, amely rá leselkedik. Disszonáns érzés. Ezért kerültünk valamennyien a szőnyeg alá. És hogy melyik forgatókönyvnek van nagyobb esélye? Nem tudom. Csak mivel én magam mindig az optimista forgatókönyvek híve voltam, most is az vagyok. Egy dolog megint csak biztos: a nagy globális struktúrák, beleértve az Európai Uniót is, csődöt mondtak.
2022 augusztusa. A nyár ismét tombolt. A nemzetállam virágzott, már amennyire lehetett virágzásról beszélni abban az áldatlan helyzetben. 2020-ban mindenki lezárta a saját határait. Mert nem volt jobb megoldás. Az úgynevezett humanitárius folyosók működtek úgy ahogy, de a védelem még napjainkban is nemzetállami keretekben folyik. Sok határ gyakorlatilag most is zárva van. Most, amikor e sorokat írom, 2023 februárja van. A Covid gyakorlatilag leállt, de a háború eszkalálódik. Sok helyütt még mindig magas a halottak száma. Nincs megbékélés, csak a remény él, a gyógyszerek hatalma, és az, hogy az Egyesült Államokban kormányváltás lesz. De hosszú távon minden vegyészeti tudomány és minden diplomáciai furfang kevés, mert nem az a rendeltetése, hogy a túldimenzionált önbizalom, az elbizakodottság ellen is felvegye a harcot. Más fajta harcra van szükség. Si vis pacem, para bellum. (Ha békét akarsz, készülj a háborúra!)
 

Tefner Zoltán
nyugalmazott egyetemi magántanár
Budapesti Corvinus Egyetem