A ramholzi evangélikus templom – ma

A 18. század elején a Magyar Királyságba bevándorló német népesség számos ok miatt hagyta el hazáját. A migrációnak az anyagi haszonszerzés csak egyik oka volt a sok közül. Voltak a kalandvágyó fiatalok, akik a világot alkarták megismerni, voltak, akik szerelmi bánatukban hagyták el a Német Birodalmat, voltak katonaszökevények, akik csupán élni akartak és nem meghalni idegen érdekekért. Az örökségből kizárt gyerekek helyzete a faluközösségen belül lehetetlenné vált. Az okok listáján első helyen állnak a gyakori tűzvészek, a francia háborúk idején a franciák féken tartására felállított hesseni zsoldoshadsereg téli elszállásolása. A zsoldosok a hosszú téli hónapok alatt kegyetlenkedtek, loptak, erőszakoskodtak. Az állatállományt gyakran tizedelő dögvészek, az ismeretlen eredetű madárrajok pusztításai a termésben sok családot tettek nincstelenné. S ami Ernő Lajos fejedelem fantáziájának volt köszönhető: olyan külön adók bevezetése, mint „gátépítési adó”, „kastélyépítési adó”, „vadasparkadó”. Ugyanennek a parasztságnak kellett viselnie a hercegi család utazásainak költségét, s az már apróság számba ment, hogy hozzá kellett járulniuk a férjhez menő hercegnők kelengyéjének költségeihez is. E nagy számú ok mellett ott szerénykedik az, hogy a vallási ellentétet néha csúcsra jártak. Emil Freund lelkész tanulmánya ezt az okot járja körül.

1686 után a törökök elhagyták a Magyar Királyságot. Maguk után hagyva a mérhetetlen romlást, a pusztaságot. Hely tehát bőven volt, ember annál kevésbé. A gazdasági okok, a munkaerőforrások beszűkülése egyformán érvényesek lettek a hódoltsági területek egészén, s ha a telepítő földesurak országon belül akarták volna elintézni munkaerőgondjaikat, akkor nem tudtak volna mást csinálni, mint egymástól csalogatták volna el a jobbágyokat. A korszakot ismerve tudjuk, hogy ilyesmire is volt példa bőven, a munkaerő értelmesebb elosztását rendeletek is szabályozták, de a körülményesebb megoldás, az idegen eredetű munkáskéz behozatala hosszabb távon megnyugtatóbbnak tűnt. A telepítést, annak gazdasági előnyei mellett – mint ahogy azt a fentiekben említettük -, az országos politikában zajló folyamatok is gyorsították. III. Károly 1715-ben adta ki az új telepítési törvényt. A belőle következő feladatok fokozatosan átfogták és mozgásba hozták az egész országot. A pusztán maradt részek ügye a pozsonyi országgyűlésre hárított üggyé vált: 1722/23-ban egész sor tervezet készült ebben a tárgyban. Mindenütt puszta tájak láthatók, s a királyság újra népesítése nemcsak az uralkodó, de az ország hasznára is válik-vázolja az országgyűlési felirat a valódi helyzetet III. Károly császár előtt, s egyúttal kéri is, hogy a birodalomban, valamint az örökös tartományokban pátenseket bocsásson ki azzal a céllal, hogy azok a szabad személyek, akikben a hajlandóság erre megvan, jöjjenek a Magyar Királyságba. A pozsonyi országgyűlés hármas számú tervezete javaslatot tesz arra nézve, hogy az egyes helyeken jelentkező népfelesleget hogyan lehetne ,,szétköltöztetéssel” az ország javára fordítani. A tervezet arról is rendelkezik, hogy ha ilyen népfelesleg nincsen, akkor folyamodni kell más országok és tartományok népeinek behozatalához. A tervezett rendelkezések hangsúlyozzák a telepítő földesurak komoly felelősségét is az ilyen ügyekben, összekapcsolva a földesúri hasznot és az államérdeket, mondván, hogy a telepítést gondossággal és szorgalommal kell véghez vinni. A javaslatok olyan részleteket is kidolgoznak, mint a telepítés során az egyes birtokosok között fennálló kötelező lojalitás és kölcsönösség. A birtokosoknak előírja, hogy segítsék egymást azzal, hogy telepeseket bocsátanak egymás rendelkezésére, ha körülményeik ezt megengedik. Nem kívánható ugyanakkor — írja a tervezet- hogy a mások birtokainak a benépesítéséhez úgy járuljon hozzá valaki, hogy ezáltal egyidejűleg a saját birtokait elnépteleníti. Az országgyűlés külön kiemelte a puszták benépesítését, nyilván praktikus okokból, merthogy az újonnan jötteknek könnyebb ott megvetni a lábukat, ahol az alapvető létkörülmények csírájukban már eleve biztosítottak. Az elhagyott puszták esetében, ahol a magára hagyott épületek még állnak és látszanak, az onnan a török háború és a Rákóczi-szabadságharc alatt elmenekült embereket vissza kell fogadni – rendelkezik az okirat.

Az 1720-as években tömegesen érkező német népesség általában rendezett körülményeket talált, ami a vallási toleranciát illeti. Persze Magyarországon is akadtak kivételek. Főleg a szórványterületeken jelentkeztek problémák. Ilyen volt a kelet-hesszeni falvakból benépesített Kötcse esete is, ahol a szomszédos falvak népe a katolikus papok irányításával elfoglalta a kötcseiek által megépített fatemplomot. Kötcse németsége 1798-ig csak az iskolaépületben tarthatta az istentiszteleteket. Véres eseményekről nincs tudomásunk, de a helyzet hasonlít a Freund tisztelendő által fenti leírt történethez.

A fordító nem tagadja, hogy a tanulmány lefordítására az is ösztönözte, hogy a tanulmányban tárgyalt eset egyik kulcsszereplője ősapja, Heinrich Tefner – korabeli írásmódban Deffner – volt. Vollmerz és Ramholz községek öregbírójaként, elöljárójaként szolgált. Ő volt a két község vezetője, azaz, hogy a „Schultheiß”, „soltész”. Apja, a fordító első ismert őse, aki az északnémetországi Coesfeldben 1599-ben született, és a Harmincéves Háború szörnyűségei elől délre, a Sinn folyó völgyébe menekült. Rüdiger Diepnernek hívták, „diep”, tehát a „nép alsó rétegeiből származó”. Itt alapított családot, ami aztán terebélyes családfává növekedett. Heinrich Deffner junioron (1677–1711) keresztül jutott el a leszármazási vonal Johann Adam Deffnerig (Täffner, Tefner), aki a Tolna vármegyei Nagyszékelyre (Groß-Säckel) vándorolt körülbelül 1730-ban, onnan pedig 1736-ban Kötcsére (Kötsching). A családfa kötcsei ága ugyancsak terebélyes lett. A Deffner/Deffener/Täfner családról számos dokumentált történet van feljegyezve. Sebastina Deffner, aki mint disznópásztor kereste a kenyerét (akkoriban ez a szakma magas társadalmi állást jelentett), teherbe ejtett egy sterbfritzi lányt, egy bizonyos Anna Hiltmannt, és ez Ramholzban hatalmas botrányt keltett. Sebastiannak el kellett vennie Anna Hiltmannt, de az esküvő a ramholzi templomban szinte konspirációs körülmények között csak a hajnali órákban illegalitásban történhetett. Aztán. A Schlüchtern városában őrzött krónika arról beszél, hogy a „Schultheiß”, Heinrich Deffener vasárnaponként nem ment a templomba, hanem egész délelőtt a kocsmában ült, ivott, és „mérhetetlenül átkozódott”. (Megj.: nyilván a reformátusokat szidta.) De miután 30 krajcár büntetést szabtak ki rá, „jó útra tért”, és utána rendesen látogatta a (kálvinista?) istentiszteletet. És akkor eltelik ötven év, és Kötcsén megismétlődnek az ezekhez hasonló események. Majdnem ugyanazok, mint az 1695-ös ramholziak. 1745-ben a katolikusok – Padányi Biró Márton veszprémi püspök rendelkezéseinek következtében – ráteszik kezüket a kötcsei evangélikus fatemplomra. Egyszerűen elveszik és aztán utána misét celebálnak benne. A karádi, látrányi parasztok a plébánosokkal és az andocsi barátokkal kaszával, kapával, vasvillával jelennek meg. A fáma itt nem szól vérengzésről, a túlerő elsöprő. Hogy mekkora volt az elkeseredés, arról a forrás, a kötcsei historia domus nem beszél. A kötcsei németek máshogy reagálnak, mint a saját előző generációjuk Ramholzban. A több Ramholz környéki bevándorló, társulva a dél-hesszeni, Rajna-vidéki, sziléziai társával épít egy iskolát – „oskolaháznak” nevezik – ahol az istentiszteleteket tartják. Papjuk nincs, Hermann (Harmónia) Mihályt, a papot Karádra viszik az andocsi barátok, ahol a katolikus vallásra való áttérésre kényszerítik. A krónika szerint „pápistává gyúrják”. De a kötcsei több nyelvű társadalom fejlődik, érvényesíti azt, amit tud. Európa klimatikus viszonyai mások voltak még az 1700-as évek elején, a hesszeni területen az intenzívebb Golf áramlat következtében melegebb volt. Lehetett szőlőt művelni. Az akkor még német földön, és Ramholzban is magas szinten művelt szőlőkultúrát áthozzák Magyarországra. A schlüchterni feljegyzések arról beszélnek, hogy a ramholzi bírónak, Heinrich Deffnernek igencsak jó bora van. 1699(?) kerbájtján[1], azaz a ramholzi búcsún, a faluban a nagy felvonulás a hagyomány. A fiatalság zeneszóval járja be a falut, a felvonulás meghatározott helyeken, a falu prominenseinek házai előtt megáll és borral kínálják őket a házigazdák. Az 1780-as katonai térképen 900 hold (sic!) egybefüggő szőlőterület van megjelölve. Minden nehézség ellenére, Kötcse német társadalma nem ment tovább, maradt, ahova érkezett. Cicero szerint: Ubi bene, ibi patria – Ahol a haszon, ott a haza.

Tefner Zoltán

[1] Kerbájt: a Kirchweihtag, a templomfelszentelés ünnepnap „átkötcseisített” változata.

A ramholzi kastély, a Degenfeld család rezidenciája

Emil Freund[1]:

A ramholzi templomháború a 17. század végén

(A Báró Stumm Levéltár és a ramholzi plébániai irattár feljegyzései szerint)

A 16. és 17. század a vallási viták időszaka volt: katolikus-protestáns, evangélikus-kálvinista háborúk. Különösen az utóbbi vezetett gyakran keserű konfliktusokhoz Hanau régiónkban, amint azt a 17. század végi ramholzi egyházi harcok oly szomorúan illusztrálják. Azt a közhiedelmet, hogy ezek a vallási viták nemcsak vallási, hanem néha elsősorban politikai és személyes tényezőket is érintettek, megerősíti az a harc arról, amely egy kis faluközösség felekezeti státuszáról folyt.

Ahhoz, hogy az 1695-ben és 1696-ban Ramholzban[2] történtek érthetővé váljanak, némi háttérinformációval kell szolgálnom. II. Philipp Ludwig hanaui gróf – majd halála után özvegye, Katharina Belgica – idején arra törekedtek, hogy a református hitvallást az egész grófságban bevezessék. II. Philipp Ludwig fivére, Albrecht gróf – aki Schwarzenfelsben székelt – célul tűzte ki, hogy a korábban lutheránus Schwarzenfels körzetében erőszakkal vezetteti be a református hitvallást. Amikor Ramholzot is – amely akkoriban a sterbfritzi egyházközség leányegyháza volt – a református hitre kívánta téríteni, a Hutten család tagjai szembe szálltak vele, és kitiltották a templomból Wildius sterbfritzi református lelkészt (1623). Albrecht gróf ekkor fegyveres csapattal érkezett Ramholzba, erőszakkal behatolt a templomba, és saját prédikátorát, Wildiust iktatta be lelkészként. A Hutten család panasszal élt a speyeri Birodalmi Kamarabíróságnál, és javukra szóló ítéletet értek el; a határozat törvényes szankciók terhe mellett megtiltotta Albrecht grófnak a további erőszakos cselekményeket, és kötelezte őt arra, hogy lutheránus lelkészt állítson a ramholzi templom élére. Ez utóbbira azonban nem került sor. Johann Gottfried von Hutten úgy oldotta meg a helyzetet, hogy 1624-ben iskolamestert nevezett ki: Kirst iskolamestert, annak a tanárcsaládnak az ősét, amelynek tagjai azóta is – egészen napjainkig – a ramholzi egyházközségben élnek és tevékenykednek. Ez az iskolamester tartotta a vasárnapi istentiszteleteket, prédikációskönyvekből olvasott fel, és oktatta a lutheránus katekizmust, miközben a lelkészi teendőket a zeitlofsi[3], majd később a steinaui lelkészek látták el.

1642-ben Philipp Daniel von Hutten eladta ramholzi birtokát sógorának, Casimir von Landasnak. Ez utóbbi apja és ramholzi utódja – Karl von Landas, a Rajnai Palotagrófság[4] egyházi tanácsának elnöke – református vallású volt, ám tiszteletben tartotta a korábban a Hutten család birtokában álló falvak bevett felekezeti viszonyait. Saját istentiszteletei céljából nem a templomba, hanem lakóhelyére, a „nemesi kúriába” hívatta a mottgersi református lelkészt. De aztán veje és utóda, Friedrich Reinhard von Bernstein továbbment. Ragaszkodva ahhoz, hogy lutheránus alattvalói részt vegyenek az otthonában tartott református istentiszteleteken, kötelezte a tanítót a harangozásra és az éneklésre, valamint a mottgersi református lelkésszel végeztette el a kereszteléseket és esketéseket. Philipp Daniel von Hutten (aki időközben Sannerzbe költözött) határozott tiltakozást fogalmazott meg. A Rhön és Werra vidéki birodalmi lovagsághoz – amelynek bizottsága Zeitlofsban ülésezett – benyújtott hivatalos folyamodványával, számos érv és ellenérv megvitatását követően, sikerült elérnie a ramholzi nemesi kúrián tartott nyilvános református igehirdetések beszüntetését. 1677-ben Maximilian von Degenfeld báró, Karl von Landas sógora vette át Ramholzot. Az a törekvése, hogy külön lutheránus lelkészt szerezzen Ramholz számára, kudarcba fulladt, mivel – ősi jogokra és okiratokra hivatkozva – a lelkészi járandóság és a parókiaépítés terhét a schlüchterni kolostorra kívánta hárítani. A hanaui grófok – akik református vallásúak voltak[5], és a schlüchterni kolostorhoz kapcsolódó jogokat birtokolták – elutasították ezt az igényt, arra hivatkozva, hogy Ramholz csupán Sterbfritz leányegyház-községe; emellett vitatták (véleményem szerint teljesen alaptalanul), hogy a schlüchterni kolostor valaha is fizetett volna járandóságot ramholzi lelkésznek, vagy fenntartotta volna a parókiát. Miközben a két hanaui egyházi tanács – a lutheránus (Degenfeld bárót támogatva) és a református (a kolostor oldalán állva) – még gondosan mérlegelte a joghatósági vitát és papírok tömegét töltötte meg, viharos idők köszöntöttek Ramholzra. Az tollal vívott csata – hasonlóan az 1623-as konfliktushoz – fegyveres küzdelemmé fajult.

1695-öt írtunk akkor. Johann Heinrich Bernhardi, Schwarzenfels – amelynek körzete már 1643-ban Hessen-Kassel fennhatósága alá került – fejedelmi hesseni tisztviselője (Amtmann) ismételten hangoztatta azt a régi igényt, miszerint Ramholz Sterbfritz leányegyházközsége, így egyházjogilag a schwarzenfelsi körzethez, s ezáltal a református felekezethez tartozik.[6] Vajon felekezeti buzgóság vagy egyéb személyes indítékok vezérelték? Hajlok arra, hogy az utóbbit feltételezzem. Bernhardi ugyanis összetűzésbe került von Degenfeld báróval. Degenfeld báró hivatalnoki segédként alkalmazta Nikolaus Hühnerkochot, aki korábban tizenegy évig szolgált Degenfeld intézőjeként Ramholzban. És aki – bár ura számos alkalommal jóindulatával tüntette ki – mégis tevékenyen közreműködött az általam ismertetendő viszályok szításában. Az alábbi beszámoló összeállításakor elsősorban azokra a jelentésekre támaszkodtam, amelyeket Degenfeld intézője, Johann Adam Lichtenberger küldött urának – Maximilian von Degenfeld bárónak –, aki akkoriban távol tartózkodott Ramholztól. E jelentések képezték az alapját a ramholzi templom körüli vitáról szóló, elhúzódó pernek, amelyeket számos tanú eskü alatt erősített meg, és amelyek – a várakozásokkal ellentétben – semmilyen tekintetben nem tartalmaztak túlzásokat. Az ügyet a wetzlari Birodalmi Kamarai Bíróság[7] előtt tárgyalták, a perben pedig a Hanaui grófok (mint a von Degenfeld bárók hűbérurai) és Hessen-Kassel állt szemben egymással.

Amikor a von Degenfeld-fél elutasította Bernhardi tisztviselő említett követelését – arra hivatkozva, hogy a Vollmerz körzetében mind egyházi, mind világi tekintetben kizárólagos területi joghatósággal a von Degenfeld bárók rendelkeznek –, a schwarzenfelsi tisztviselő 1695. március 10-én, Judica vasárnapján – kihasználva a Degenfeld-oldal tisztviselőjének távollétét – betört Ramholz területére. Az evangélikus-lutheránus gyülekezet éppen istentiszteletre gyűlt össze a templomban, amikor Bernhardi egy nagyszámú, jórészt fegyveres csapattal megjelent, és muskétákkal, valamint kardokkal hadonászva megrohamozta az épületet. Kirst iskolamestert – aki épp az ige felolvasására készült – letaszították a felolvasóállványról; ám amikor ennek ellenére belekezdett a „Krisztus ártatlan bárány” kezdetű énekbe, olyan hevesen verték ki kezéből a könyvet, hogy az a karzatról a gyülekezet közé repült. A Degenfeld-birtok alattvalói megpróbálták elhagyni a templomot, ám kénytelenek voltak végignézni az azt követő lelkészbeiktatást. A schwarzenfelsi csoport ugyanis két református iskolamester és Kuhn, a mottgersi lelkész mellett magával hozta Volkmannt is, a Ramholz számára kijelölt református lelkészt. Miután a schwarzenfelsi csoport elénekelte az „Ó, Isten, tekints le a mennyből, és könyörülj! Mily kevesek a Te híveid; mi, szegény lelkek, elhagyatottak vagyunk!” kezdetű éneket, Volkmann megtartotta prédikációját, majd Kuhn bemutatta őt a gyülekezetnek, mint új lelkészüket. Bernhardi felszólította a Degenfeld-birtok alattvalóit, hogy köszöntsék új lelkészüket; mivel azonban erre nem sikerült rávenni őket, a schwarzenfelsi csapat egyelőre visszavonult. Ezúttal még csak ennyi történt – ám később még további 34 alkalommal(!) tértek vissza.

Von Degenfeld bárót haladéktalanul értesítették a lelkész erőszakos beiktatásáról. A báró a hűbérurához – egyben a ramholzi templom kegyúri jogának (jus patronatus) birtokosához –, Hanau grófjához fordult, aki azonnal Steinau[8] tisztviselőjét (németül Amtmann), Karl Balthasar Königet küldte Ramholzba – több más tisztségviselő kíséretében –, hogy állítsa helyre az evangélikus istentiszteletet, és tiltakozzon a hesseni csapatok további erőszakos cselekményei ellen. Ez a közbelépés azonban kevés sikerrel járt.

Ramholz lakói mindig zárt ajtók mögött tartották istentiszteletüket, akárcsak egykor az Úr tanítványai. Egyszer csak nagy zaj támad a templom előtt: visszatértek a hesseni csapatok Hühnerkoch hivatalnok vezetésével. Bejutást követelnek, s miután ezt megtagadják tőlük, baltákkal és kalapácsokkal törik darabokra a templomajtókat. A zűrzavar közepette Kirst iskolamester – rettenthetetlen és határozott ember – énekelni kezd, hogy lelket öntsön a gyülekezetbe: „Ha az Úr Isten nem lett volna velünk, mikor ellenségeink dühöngtek…”. Letaszítják a karzatról. A református lelkész mindazonáltal folytatja az igehirdetést. Az erőszak láttán Hanau előkelő tisztviselői és Lichtenberger intéző meghátrálnak, és elhagyják a templomot. Hasonló zavargásokra kerül sor március 25-én, április 7-én és április 19-én is. A templomajtókat – amelyeket minden alkalommal megjavítanak – háromszor is elhurcolják Sterbfritzbe. Hanau grófja és báró von Degenfeld küldöttségek és írásos folyamodványok útján tesznek panaszt Hessen-Kassel tartománygrófjánál. Ám sem orvoslás, sem válasz nem érkezik; eközben a schwarzenfelsiek erőszakos cselekményei töretlenül folytatódnak.

Április 22-én Bernhardi – egy kisebb fegyveres osztag kíséretében – Ramholzba küldte Weichersbach, Schwarzenfels és Sterbfritz hesseni falubíróit. A küldöttség betört a templomba, kiszerelte a három harang nyelvét és eltávolította a harangköteleket, majd az alkatrészeket Sterbfritzbe szállította. Degenfeld alattvalóinak szigorúan megtiltották, hogy gyermekeiket a lutheránus lelkésszel kereszteltessék meg, vagy házasságukat vele áldassák meg; a tilalom megszegőit schwarzenfelsi börtönbüntetéssel fenyegették. A ramholziak ennek ellenére továbbra is megtartották istentiszteleteiket; a harangokat kalapáccsal ütötték meg. A Zeitlofsból származó lelkész, Michael Schlimbach helyett Steinau, Weyland és Ringhöbel lutheránus lelkészei látták el a szolgálatot.

Eközben von Degenfeld báró személyesen Wetzlarba utazott, és az ügyet a legfelsőbb birodalmi törvényszék, a Birodalmi Kamarabíróság elé vitte. Az ítélet április 27-én született meg:

Citativ super fracta pace cum mandate de non amplius turbando cassando, restituendo et desuper espée idoncecavendo ubi etiam injungendo continuationem assistantiae S. C. una cum citatione ad videndum se incidisse et declarari in poenas paci publicae et religiosae insertas contra Hessen-Cassel et consortes.

Ezért megparancsoljuk nektek a birodalmi hatalom által, a bevezetőben említett vádlottaknak, valamint a hanaui grófoknak, akik később segítettek az ilyen cselekményekben, hogy egyetemlegesen és külön-külön, hogy tíz márka tiszta arany fizessenek, melynek felét a mi Birodalmi Kamarának, a másik felét pedig a panaszos bárónak kell megfizetni. Ezennel őszintén kívánjuk, hogy ők és társaik, miután a panaszos báró Degenfeld és egész közössége ezt a panaszt tette, hagyjanak fel a ramholzi templomban eddig békésen tartott birtok, vagy inkább az augsburgi hitvallás gyakorlatának zavarásával, orvosolják és vonják vissza a megtett intézkedéseket, azonnal adják vissza az ellopott ajtókat, harangcsappantyúkat és köteleket kártérítés nélkül, és hogy a legkisebb zavarást se engedjék meg többé.

Május 3-án a Degenfeld-uradalom tisztviselője visszatért Wetzlarból a Birodalmi Kamarai Bíróság küldöttének kíséretében. Már másnap hivatalosan is kézbesíttette a császári parancsot Schwarzenfelsben, Mottgersben, Sterbfritzben és Sannerzben – ahogyan azt Kasselben és Hanauban már korábban megtették. Ramholzban reménykedtek abban, hogy a szigorúan kötelező erejű császári parancsnak engedelmeskedni fognak, különösen mivel Hessen-Kassel erre vonatkozóan biztosítékot adott. Ám tévedtek a Birodalmi Kamarai Bíróság határozatának tekintélyét és hatását illetően. Miután a schwarzenfelsiek április 28-án már erőszakkal tartottak istentiszteletet – magukkal hozva a harangozáshoz szükséges harangnyelveket és köteleket, majd azokat utóbb magukkal is vitték –, súlyos rendbontások törtek ki pünkösdhétfőn, május 13-án. Nehéz fahasábokkal törték össze a bezárt templomajtókat, a református lelkész pedig – minden figyelmeztetést, tiltakozást és a császári parancs felmutatását figyelmen kívül hagyva – behatolt a templomba. A tanítót ellökték az olvasópulttól éppen akkor, amikor az „Úr az én hűséges pásztorom” kezdetű énekbe kezdett; amikor pedig az az iskolásgyerekek kórusával a karzatról tovább énekelt, letépték róla a kabátot, imádságos könyvét pedig széttépték, lapjait szétszórva a templomban – „mire az evangélikus-lutheránus gyülekezet nehéz szívvel kénytelen volt meghátrálni a szent helyen és ilyen nagy ünnepen elkövetett botrányos erőszak láttán”. Hasonló erőszakos cselekmények történtek május 19-én és 26-án, június 9-én és 23-án, július 7-én és 21-én, valamint augusztus 4-én – vagyis minden második vasárnap. A schwarzenfelsi csoport vezetőiként említik az altengronaui hesseni tisztviselőt, Metzen urat; a neuengronaui főerdészt, Philipp Liebtent; valamint a sterbfritzi bírót és vadőrt – utóbbi, bár maga is lutheránus vallású volt, örömét lelte a templomajtók erőszakos betörésében. És ahogyan a sterbfritzi bíróhoz, úgy sokan mások is csatlakoztak – nem felekezeti fanatizmusból, hanem puszta balhézási vágyból. Tekintettel a vasárnapokat szabályozó szigorú református szabályozásokra, a hivatalosan jóváhagyott vasárnapi Ramholzba tartó expedíció – lándzsákkal, baltákkal és kiskaputokkal felfegyverkezve – minden bizonnyal sokak számára üdvözlendő vasárnapi szórakozási forma volt.

1695. augusztus 11-én, vasárnap tartották a ramholzi templom felszentelési ünnepségét. Borítékolható volt, hogy a schwarzenfelsiek elrontják majd ezt a fontos, szent napot a degenfeldiek számára. Hajnalhasadtakor érkeztek meg, betörtek a templomba, saját istentiszteletet tartottak, majd a templomkertben táboroztak le, elzárva a lutheránusok elől a templomba jutás útját. Kirst iskolamesternek és néhány degenfeldinek sikerült bejutnia egy másik ajtón keresztül; a hesseni csoport tagjai pedig utánuk nyomultak. Heves összecsapás tört ki a templom belsejében. Meglepő – és a degenfeldiek békés természetét dicséri –, hogy mindez nem történt meg már korábban. Az iskolamester engedélyt kért arra, hogy ezen a szent vasárnapon legalább egy „Miatyánkot” elmondhasson a gyülekezettel. Amikor a „Ne vígy minket kísértésbe” mondathoz ért, a schwarzenfelsi bíró rátámadt, és többször is megrázta; az iskolamester azonban állta a sarat, és felemelt kézzel, egészen a végéig imádkozott. A bíró és kísérői ezután lerángatták az oltárlépcsőről – a látvány annyira megrendítette a ramholziakat, hogy kirohantak a padjaikból, és hangosan, könnyes szemmel kiáltozták a templomban: „Isten bosszút áll ezért! Isten bosszút áll ezért!” Mivel a schwarzenfelsiek estig megszállva tartották a templomot, a degenfeldiek nem tudták megtartani az ünnepi istentiszteletet.

Szeptember 8-án Ringhobel steinaui lelkész prédikációja hatalmas felfordulást váltott ki, melynek során mindkét frakció képviselői összeverekedtek és dulakodtak a templomajtónál. Degenfeld báró ismét a Császári Kamarabírósághoz fordult igazságszolgáltatásért és védelemért. „A Mindenható Isten pedig úgy gondolt egyházunkra, és kiállt mellette, hogy 1695. december 13-án a következő határozott ítéletet hirdették ki:

Miximilian, báró von D. felperes és Karl hesseni földesúr és társai közötti perben, békemegsértés miatti idézés tárgyában stb. …

1. Hiteles bizonyítékot kell benyújtani arról, hogy a kiadott és kihirdetett (1695. április 27-én kelt) császári megbízást két hónapig – hivatalból kitűzött határidőig – minden részletében kötelességtudóan betartották, azzal a kikötéssel, hogy ha nem tesz eleget a megbízásnak, a fent említett alperest ezennel felelősnek nyilvánítják az említett megbízásban foglalt büntetésekért; továbbá elrendelik, hogy köteles megfizetni ellenfelének a felmerült perköltségeket, a jogi értékelés függvényében.”

Könnyen elképzelhető, hogy ez a „nyomatékos és szigorúan tiltó” császári parancs – amely valójában nem volt több puszta üres fenyegetésnél – csekély hatást gyakorolt a viszályokra hajlamos hesseni lakosokra. Igaz, Schlimbach, Zeitlofs evangélikus lelkésze ismét engedélyt kapott arra, hogy a Schwarzenfels-birtokon keresztül Ramholzba utazzon; így 1696. január 30-án levezényelhette annak a sterbfritzi hesseni falusi bíró lányának az esküvőjét, aki már 1695 júliusában eljegyezte magát Andreas Böhm-mel – a vollmerzi Degenfeld-birtok egyik alattvalójának fiával –, ám a viszály miatt a pár mindeddig nem kelhetett egybe. A korábbi zavargások azonban folytatódtak. Még Bernhardi „Amtmann” (tisztviselő) halála sem hozott változást. Az illető 1696-ban, a Judica-vasárnapot megelőző szombaton, élete delén hunyt el. Éppen egy év telt el azóta, hogy „először emelt erőszakosan kezet a ramholzi Úrházára, és üldözni kezdte Krisztust az Ő híveiben, kiűzve őket a ramholzi szentélyből”. Krónikásom isteni büntetésként tekint a férfi korai halálára – valamint betegségének természetére, „amelyről illendőségből nem szívesen szólunk itt részletesen (lásd: 2Makkabeusok 9,5), s amely során annyira elméje elborult, hogy a legsúlyosabb sértésekkel illette saját lelkészét, a mottgersi Kühn tiszteletest, amikor az felkereste, hogy lelki vigaszt nyújtson neki”.

Amikor a zavargások kiújultak (a schwarzenfelsi férfiak már április 5-én visszatértek Ramholzba), J. A. Lichtenberger intéző ura parancsára Sterbfritzbe küldte Heinrich Heinrich Keßnert (Deffnert)[9] – Vollmerz falu elöljáróját – és Georg Knaufot, a községi bírót. A császári rendeletre hivatkozva tájékoztatniuk kellett a helyi lelkészt és a falu elöljáróját arról, hogy a ramholzi templomba való erőszakos behatolást a továbbiakban nem tűrik, és minden lehetséges erővel ellenállnak majd. Az eredmény? Az üzenet kézhezvétele után egy órával – vasárnap volt – mintegy százfős sterbfritzi csapat vonult be Ramholzba. Lichtenberger intéző harminc, von Degenfeld báró fennhatósága alá tartozó emberrel a templomkertben foglalt állást. A templomajtó köré „juhkarámot” – rögtönzött barikádot – emeltetett. Amikor a sterbfritziek megérkeztek, ismét figyelmeztették őket: nem tűrik tovább erőszakos cselekedeteiket von Degenfeld báró joghatósága alatt, és az erőszakra erőszakkal válaszolnak. A Sterbfritz falu elöljárója követeket küldött Schwarzenfelsbe utasításért. A hesseni csoport a templomkerten kívül, a Degenfeld-párti csoport pedig belül várakozott – a patthelyzet reggel héttől délelőtt tizenegyig tartott. Ekkor üzenet érkezett Hühnerkoch hivatali írnoktól: az ötven-hatvan fős erősítéssel együtt a hesseni csapat ne tántorodjon el a templom megrohamozásától. A hesseniek engedelmeskedett a parancsnak. Átmásztak a templomkert alacsony falán, ledöntötték a kerítést, kerítéslécekkel fegyverkeztek fel, és betörték a templom ajtaját. Heves összecsapás tört ki. Lichtenberger intézőt teljes erővel arcon találta egy három és fél fontos kő, miközben testét két másik kő is eltalálta; földre estében véresen zuhant az őt támogató Hans Kochen von Vollmerz karjaiba, ám hamar összeszedte magát, és kardot rántott. Degenfeld emberei botokkal és kövekkel fegyverkeztek fel. Olyan hatásosan védekeztek, hogy a hesseni katonák – noha három-négy az egyhez arányban voltak túlerőben – valamennyien megfutamodtak, és szétszóródtak a mezőkön. Bár a tisztviselőnek minden oka meglett volna arra, hogy végezzen támadóival – miután olyan ütés érte, amely majdnem az életébe került –, mégis visszafogta magát, és határozottan megakadályozta hűséges alattvalóit abban, hogy üldözőbe vegyék a menekülőket. A visszavonuló csapatok a dombon (Sensebergen) újból felsorakoztak, és újabb rohamra készültek. A Lichtenberger intéző – bár orra összezúzódott, és erősen vérzett – lóra szállt, és fellovagolt a dombra a (hesseni) lelkészhez, valamint Sterbfritz elöljárójához (Schultheiss). Az ő felszólítására a sterbfritzi férfiak visszavonultak, és tizenhárom hétig nem is tértek vissza.

Ez idő alatt a hesseni képviselő fellebbezést nyújtott be a Császári Kamarabírósághoz az 1695. december 13-i rendelet ellen – egy fellebbezést, amely bibliai indoklásáról nevezetes: „Ha a babiloni erkölcsös Zsuzsanna olyan szerencsétlen lett volna, hogy Dániel csupán a két zsidó bíró vallomására hallgatott volna anélkül, hogy alaposabban megvizsgálta volna az ügyet, akkor elkerülhetetlenül házasságtörőnek nyilvánították volna, és ennek megfelelően büntették volna meg.” Amikor a Kamarabíróság hatályon kívül helyezte a korábbi rendeleteket, és újra megvizsgálta az ügyet, a zűrzavar újra elkezdődött.

1726. július 12-én, vasárnap hajnali 5 órakor érkezett meg Ramholzba Franz Kraut, a frissen kinevezett schwarzenfelsi intéző, írnokával, Hühnerkoch-hal és egy mintegy százfős csapattal. A korábbi megállapodásnak megfelelően a sannerzi von Hutten család alattvalói is támogatták őket; a csoport egy gyermeket is magával hozott, akit a ramholzi templomban kívántak megkereszteltetni, ezzel is végrehajtva egy sajátos lelki aktust. Lichtenberger tudomást szerzett a tervről. Saját alattvalóinak egy csoportja élén fellovagolt az Allmitzer-dombra, hogy szembeszálljon a von Hutten-féle csapattal. Váratlanul a hesseni különítmény a sannerziek segítségére sietett. Egy húsz fős, rudakkal és dorongokkal felfegyverzett csoport körbevette az intézőt, aki kénytelen volt kardjával és pisztolyaival védekezni. Eközben számos degenfeldi férfi gyűlt össze a templom előtt; látva, hogy védekezésre készülnek, a schwarzenfelsi és sannerzi erők visszavonultak, „a gyermeket pedig végül Sannerzben keresztelték meg”. Mivel távozásukkor súlyos fenyegetéseket fogalmaztak meg, az intéző – ura parancsára – megerősíttette a templomot. Cölöpkerítést emeltek, a védelmi képességek növelése érdekében húsz muskétával és vadászpuskával szerelték fel az embereket, valamint mintegy száz golyót öntöttek. Az ezt követő vasárnapok nyugodtan teltek.

Augusztus 16-án ismét elérkezett a ramholzi búcsú ideje. A szóbeszéd szerint a hesseni csapatok azt tervezték, hogy ezen a napon rajtaütnek a Degenfeld családon és megzavarják az ünnepséget – akárcsak az előző évben. Ennek hallatán a tiszttartó mozgósította a körzet teljes fegyveres erejét, mintegy 300 embert. Már előző nap hatvan, bőséges lőszerkészlettel ellátott fegyveres foglalt állást a templomban, ahol az éjszakát is töltötték. A hesseni tiszttartó vasárnap este érkezett meg Sterbfritzbe, csapatai kijelölt gyülekezőhelyére. A veszélyes tervről időben értesülve Hanau tartománygrófja Ramholzba rendelte Königet, a steinaui tiszttartót, valamint Hupfuß (?) tartományi kapitányt. Vasárnap reggel megindultak a hesseni csapatok. Közeledésüket a Sterbfritz és Sannerz felé eső határon állomásozó Degenfeld-őrszemek jelentették: a hírek szerint Sterbfritz környékének útjait ellepték a fegyveresek; a schwarzenfelsiek őröket állítottak a határra, akik megpróbálták feltartóztatni az őrszemeket, és azt kiabálták nekik, hogy álljanak meg, különben tűz alá veszik őket, ha menekülni próbálnak.

A veszélyes helyzet ellenére a ramholziak megtartották istentiszteletüket. A tanító Lukács evangéliumának 19. fejezete alapján – amely Jeruzsálem ostromáról és pusztulásáról szól – olvasott fel prédikációt. A gyülekezet elénekelte a „Ha az Úr Isten nem áll mellettünk” kezdetű éneket, majd befejezésül a „Midőn legnagyobb szükségünkben vagyunk” címűt. Az istentiszteleten jelen voltak mindkét gróf követei is. Épphogy ért az alkalom, Göpel hadnagy(?) – akit a hesseni viselő küldött –, és arra kérte a hanaui tisztviselőt, tegye lehetővé, hogy a schwarzenfelsi kollégájával a határon találkozhasson a vita békés rendezésének érdekében. A találkozóra sor került, ám megállapodás nem született. A schwarzenfelsi tisztviselőnek engedélyezték, hogy megtekintse a templomban és annak környékén foganatosított védelmi védelmet; Abban bíztak, hogy ez majd visszatartja őt a támadástól. A schwarzenfelsi erők valóban visszavonultak a határon túlra. A Degenfeld-pártiak – megkönnyebbülve, hogy elhárult a veszély – a délutánt a templombúcsúi ünnepségeknek szentelték. A szokásoknak megfelelően táncmulatságot tartottak a vollmerzi falusi réten. Nem csoda hát, hogy a helyőrség katonái – akiket a tisztviselő beengedett a templomba – a komor szentély helyett inkább a táncparkettet választották. Végtére is templombúcsú volt, és csodálatos nyári vasárnap, a megbízható jelentések pedig megerősítették, hogy a schwarzenfelsi csapatok hazatértek. Ám – „[…]amikor Ramholz teljesen kiürült, egy 160 főből álló, fejszékkel és bárdokkal felfegyverzett hesseni csapat rohanta le a falut; dühüket a szegény, üres templomon töltötték ki: szilánkosra törték az ajtókat, kidöntötték a palánkokat, majd énekeltek egy keveset, egy keveset imádkoztak, és sietve távoztak”. Miután az események során kiderült, hogy a Degenfeld bárók minden hatósági fellépéssel szemben készek védekező álláspontot felvenni, abban reménykedtek, hogy [a hesseniek] végül mégiscsak megtanulják tisztelni Istent és a császárt annak legfelsőbb bírósága előtt. És valóban: azok négy hétig békén is hagyták Ramholzot.

Szeptember 13-án, vasárnap, éppen amikor Lichtenberger tisztviselő belépni készült a templomba, hír érkezett hozzá, hogy a schwarzenfelsiek ismét közelednek. Ezúttal a schwarzenfelsi tisztviselő mozgósította egész körzetét. Bár semmiféle ellenállásra nem készültek fel – és mindössze harmincegy férfi jelent meg a templomban –, a tisztviselő elhatározta, hogy szembeszáll velük, bízva a korábban már megtapasztalt isteni segítségben; embereinek azonban meghagyta, hogy aki nem érzi magában az erőt a harchoz, szabadon távozhat, és senkit sem kényszerítenek fegyverfogásra. Ám senki sem lépett félre – jóllehet a csoportban reformátusok és katolikusok egyaránt voltak –, és mindannyian kijelentették: készek életüket és testi épségüket kockáztatni a templom védelmében; így hát megtették azokat a védelmi intézkedéseket, amelyeket a szűkös idő lehetővé tett. Nehéz köveket hordtak be a templomba, és így tovább. A tisztviselő parancsára Keßner (Deffner) elöljáró[10] és Böhm esküdt kimentek a hesseni tisztviselő elé, ismételten emlékeztetve őt a császári rendelkezésre és a béke megőrzésére intve. Hiába. Muskétákkal, lándzsákkal és kardokkal felfegyverkezve ereszkedtek le a dombról. Az erdőmester, a helyi elöljárók és a vadőrök, élükön a gyalogosan menetelő Kraut tisztviselővel. Az egyik csoport a mezőkön foglalt állást, míg a másik a templom felé nyomult, és bebocsátást követelt. Amikor ezt megtagadták tőlük, megkísérelték felfeszíteni a templom ajtaját.

Ekkor kezdtek kövek záporozni a fejükre. A schwarzenfelsiek is kövekhez folyamodtak. Hamarosan egyetlen ép ablaküveg vagy tetőcserép sem maradt épen; a kőzápor olyan heves volt, hogy még a templomi padok is összetörtek, a torony harangjai megsérültek, a templom belsejében álló, finom faragású kőkeresztek pedig darabokra hullottak. A Degenfeld-család tagjai három órán át tartották magukat a templomban a kőzápor közepette, és olyan eredményesen védekeztek, hogy egyetlen hesseni katonának sem sikerült bejutnia. Amikor a támadók látták, hogy a kődobálás nem vezet eredményre, betörtek Hans Knauf ramholzi pajtájába és a tanító istállójába; nagy mennyiségű szalmát hordtak ki, meggyújtották, és bedobták a templomba, így füstölték ki – és majdnem meg is fojtották – a degenfeldieket jó háromnegyed órán keresztül.

Kigyullad az épület, és a lángok a templomtető felé csapnak fel; a templomban tartózkodók életveszélybe kerülnek. Kint a ramholzi asszonyok és gyermekek kétségbeesett jajveszékelésbe kezdenek férjeik és apáik fenyegető pusztulása láttán; a hesseni katonák brutálisan bántalmazzák, majd elkergetik őket a templom közeléből. A kétségbeesés hatására néhányan elhatározzák, hogy Sterbfritzbe futnak és felgyújtják a falut, abban a reményben, hogy ezzel visszavonulásra kényszeríthetik a hesseni csapatokat. Ám néhány ramholzi alattvaló megakadályozza a terv végrehajtását. „Amikor a tűz fellobbant a templomnál – számolt be Lichtenberger –, két emberem elvesztette a lélekjelenlétét; egyikük kiugrott a templomból, a másik pedig követni akarta, de én a tőrömmel visszatartottam, és arra biztattam a többieket, ne féljenek, biztosítva őket afelől, hogy Isten bizonyára megsegíti igaz ügyünket. A hesseni katonákra kiabáltam, hogy gyilkos gyújtogatók, akik megsértették az ország békéjét, és hogy Isten bosszút áll majd vérünkért, és ítéletet mond felettük. Lelkiismeretüket annyira megrendítette ez az istentelen tett, hogy vízért kiáltoztak, sőt, kalapjukban hordták a vizet a patakból a lángok eloltására. Közben leállíttattam a kődobálást. Ők azonban nem hagytak fel a támadással; ehelyett létrákat hoztak Knauf falubíró pajtájából, és a templom falának támasztották azokat. Ám amikor meglengettem a nálam lévő négy vasvillát, senki sem mert felmászni és megrohamozni a templomot. Erre a hesseni intéző nyilvánosan felszólított, hogy adjam meg magam; […] ha tovább ellenállnék, és újabb emberük sérülne meg – tekintve, hogy már többen szenvedtek bordatörést, állkapocstörést vagy olyan súlyos fejsérülést, hogy el kellett őket vonszolni –, akkor megrohamozza a templomot, és senki sem marad életben közülünk. A fenyegetés nem hatott, és nem is keltett riadalmat. Az intéző rohamra vezényelte embereit, kivont karddal az élükre állt, és az egész csapattal a templomajtó ellen vonult. Súlyos kövek záporoztak a támadókra; őt magát akkora erővel találta el egy kő, hogy holtan rogyott össze a templomajtó előtt, mire az intéző és emberei elmenekültek, hátrahagyva a halottnak hitt férfit, akit aztán elvonszoltak a helyszínről.

Miután azonban a pataknál lelocsolták vízzel, feltápászkodott és elindult; majd bosszúból olyan erővel vágta arcon a tanítónak az ajtóban álló lányát, hogy vér ömlött a szájából és az orrából. A harc tizenegy órától egészen ötig tartott. Ezalatt vadul szóltak a harangok, vészjelzést adva a környéken, és tömegeket vonzva a közeli Fulda és Hanau vidéki falvaiból. Végül, miközben a hesseni intéző embereivel a további teendőket fontolgatta – és mivel senkinek sem volt kedve folytatni a támadást, sőt, mindenki a visszavonulást pártolta –, napnyugtakor a következő szavakat kiáltotta, megidézve a Rámót-Gileádnál elhangzottakat: „Térjen vissza mindenki a maga városába és a földjére!” (Királyok 22,36).

Az ellenség visszavonulása után az asszonyok a templomba siettek, és átölelték férjeiket, akik életben és jórészt sértetlenül vészelték át az eseményeket. Mindössze három férfi szenvedett véres sérülést: Georg Knauf (evangélikus), akinek összezúzódott az ujja; Heinrich Böhm (református), akinek betörték az orrát; és Lorenz Köpp (katolikus), akinek a fején keletkezett seb. Sokan mások zúzódásokat szenvedtek. A schwarzenfelsi férfiak sérülései jóval számosabbak és súlyosabbak voltak; a hírek szerint mintegy harmincan közülük ágyhoz kötött állapotba kerültek. Miután az ellenség visszavonult, Degenfeld népe imaórát tartott a romos templomban. Az iskolamester elkezdte az „Erős vár a mi Istenünk” című himnuszt, majd felolvasta a 94. zsoltárt – „Uram Isten, akié a bosszúállás, ragyogj fel!” –, elmondta a Habermann imáját a keresztény egyház megőrzéséért, és azzal zárult az este, hogy a gyülekezetet az „Dicsőség a magasságban Istennek” című himnusz eléneklésére szólította fel.

A következő hétfőn Lichtenberger birodalmi közjegyzőt hívott ki, aki megvizsgáltatta a romos templomot, eskü alatt tanúvallomásokat hallgatott ki, majd hivatalos panaszt nyújtott be a Kammergericht-hez (Birodalmi Kamarabíróság). 1696. október 31-én a bíróság a következő rendeletet adta ki (itt rövidített formában):

Mi, Lipót, Isten kegyelméből választott római császár, a Birodalom örökös gyarapítója, Németország, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország és Szlavónia királya, Ausztria főhercege, Burgundia, Stájerország, Karintia, Krajna és Württemberg hercege, Habsburg, Tirol és Görz grófja stb., kegyünkről és minden jót kívánó üdvözletünkről biztosítjuk a kiváló és előkelő Károlyt, Hessen tartománygrófját, Hersfeld fejedelmét, Katzenelnbogen, Dietz stb. grófját – kedves rokonunkat és fejedelmünket –, valamint a nemes Philipp Reinhardot, Hanau grófját stb. – saját és a Birodalom kedves és hű alattvalóját –, továbbá Franz Krautot, Schwarzenfels tisztartóját és Sterbfritz bíróját.

A nemes Maximilian Degenfeld báró[11] – a mi és a Birodalom dédelgetett és hűséges titkos tanácsosa a választófejedelemnél – a legalázatosabb módon petíciót nyújtott be Császári Kamarabíróságunkhoz a következő ügyben… (A szeptember 30-i erőszakos cselekmény részletes leírása következik)… „mert ezek olyan kegyetlen cselekedetek – amelyeket még a Római Birodalmon belüli nyílt háború idején sem múltak felül –, és a legrosszabb fajta precedenst képeznek (res pessimi exempli): hogy a gyengébb felet, aki császári megbízatásainkat és ítéleteinket birtokolja, egy erősebb ellenfél ilyen ellenséges támadásnak, gyújtogatásnak és fosztogatásnak tegye ki – és mindezt saját területén és megalapozott birtokában (amelyet császári rendeletünk is megerősített), sőt magában Isten házában is… Ezért római császári felhatalmazásunk alapján ezennel szigorúan megparancsoljuk nektek – a fent említett feleknek és alpereseknek – tizenöt márka színarany büntetése alatt (amelynek felét feltétlenül Császári Kamaránknak, a másikat pedig a felperes bárónak kell fizetni), hogy e rendelet kihirdetését követően Önök azonnal… „…szüntessék meg a felperes báró és egész gyülekezete nyugalmának – vagy kvázi-birtoklásának – a ramholzi templomban az augsburgi hitvallás gyakorlásának jogában [való kolátozását]; tegye helyre az okozott károkat – beleértve az összetört szerelvényeket, a betört ablakokat, a tetőt, a vasrácsokat és a kőkereszteket, valamint mindent, ami leégett vagy megromlott; tegyen teljes és jelentős kártérítést a felperes báró végrehajtóinak és alattvalóinak okozott életveszélyes és véres sérülésekért; és tegyen meg minden kapcsolódó költséget, valamint nyújtson megfelelő biztosítékot annak biztosítására, hogy a legkisebb további zavar ne történjen.” Ez a mi őszinte akaratunk és parancsunk ebben az ügyben. A fent említett császári felhatalmazás, valamint a törvény és a bírói jog alapján ezennel idézzük és hívjuk Önöket, alpereseket, hogy jelenjenek meg – meghatalmazott jogi képviselőjük útján – a jelen rendelet kihirdetését követő hatvanadik napon (vagy ha ez a nap nem kitűzött tárgyalási nap, akkor a következő tárgyalási napon). Hiteles bizonyítékokat és bizonyítékokat kell szolgáltatniuk arról, hogy e császári megbízás feltételeit teljes mértékben betartották, vagy ennek hiányában elő kell terjeszteniük indokaikat és kifogásaikat stb.

Kelt Wetzlarban, a Szent Birodalom városában, Krisztus Urunk születésének 1696. évében, október 31-én, és uralkodásunk 39. évében a rómaiak, 42. évében a magyarok és 41. évében a csehek felett.

Valószínűleg nem annyira e rendelkezés – amely ellen Hessen-Kassel természetesen ismét kifogást emelt –, hanem inkább Hanau grófjának Hessen-Kasselnél tett határozott fellépése késztette a schwarzenfelsi tiszttartót arra, hogy felhagyjon a további beavatkozásokkal. A siralmas állapotba került templom felújítására azonban nem biztosítottak pénzforrást, és a harmadik harang nyelvét, valamint a harangkötelet sem szolgáltatták vissza. A Degenfeld család a hideg, a hó és az eső dacára egész télen a templomban tartotta istentiszteleteit; később, a teljes pusztulás elkerülése érdekében, a következő nyáron jelentős költséggel kicseréltették a tetőt és kijavíttatták a károkat.

1697. február 5-én Frankfurt am Mainban, hosszas betegség után elhunyt Maximilian von Degenfeld báró; mivel szívén viselte egyháza ügyeit, halála előtt még megérhette, hogy békesség költözzön a közösség életébe. S mily nagy vigaszt jelenthettek számára betegágyán fekve hűséges intézőjének híradásai arról a bátorságról, amelyet alattvalói tanúsítottak! A nyugtalanság szítói sem élték túl sokkal a ramholzi egyházi viszályt. Kraut intéző lábán üszkösödés lépett fel, és nem sokkal a végtag amputálása után elhunyt. Kühn lelkész leesett a lováról, és mivel a lába beakadt a kengyelbe, a ló maga után vonszolta; végül belehalt sérüléseibe.

Lichtenberger tiszttartó (aki 1745-ben, 85 éves korában hunyt el) 1200 forintra becsüli a templomjavítás és a jogi eljárás költségeit. Számítását annak reményében zárja, hogy az Urak Ura felébreszti Őfőméltósága lelkiismeretét, és – a császári rendeletnek, valamint az elvégzett munkának megfelelően – arra készteti őt, hogy ne csupán a Bernhardi hivatalnok által elvitetett liturgikus edényeket szolgáltassa vissza a ramholzi Isten házának, hanem gondoskodjék a szűkölködő egyházközség kártalanításáról, valamint a javítási és jogi költségek megfizetéséről is; ezzel elkerülhetővé válna, hogy a ramholzi gyülekezet engedélyt kérjen az ügy protestáns bíróságok és birodalmi városok előtti nyilvánosságra hozatalára, valamint adományok gyűjtésére a templom javítása és fenntartása céljából.

1701-ben egy elkötelezett evangélikus lelkészt neveztek ki Ramholzba; ő azonban csak a Degenfeld-kúriában tarthatott istentiszteleteket, míg az iskolamester továbbra is a templomban tartotta azokat – míg végül 1720-ban, a Hessen-Kassellel[12] kötött megállapodást követően, a templomot megnyitották a lelkész előtt. Jelentésemet Lichtenberger ispán – egy mélyen jámbor és bátor ember – által kifejezett érzéssel zárom, amikor visszatekintett a ramholzi zűrzavarra: „A Mindenható Isten kegyelmesen hárítson el minden üldöztetést egyházától, és vessen le minden békezavarót és erőszakos embert; őrizze meg továbbá az egészséges igazságosságot a Római Birodalomban, hogy keresztényei csendes nyugalomban és jó békében élhessenek együtt – ahogyan az keresztényekhez illik –, és úgy éljenek, hogy hitük végső jutalmaként lelkük üdvösségét érhessék el.”

Ramholz, Pastor Freund.

(Fordította: Tefner Zoltán)

[1] Emil Freund (1856–1833): 1901 és 1933 között evangélikus lelkész Ramholzban.

[2] Ramholz: kisközség Hessenben, a Sterbfritzi Járásban, a Kinzig folyó völgyében. Ulrich von Hutten, a nagy történelmi személyiség birtoka, majd a Degendeld-családé (1698–1790). Ulrich von Hutten: költő, politikus, hadvezér, a németországi humanizmus egyik képviselője és a reformáció egyik úttörője. A Ramholz melletti Steckelburg várában született 1488. április 21-én.

[3] Zeitlofs: kisváros a Main-Rhön régióban, a járási székhelytől, Bad Kissingentől mintegy 40 kilométerre északnyugatra található. A település területe a déli Rhön dombvidékéhez tartozik. In: https://de.wikipedia.org/wiki/Zeitlofs#Geschichte. Letöltve: 12. 07. 206

[4] Rajnai Palotagrófság (később Pfalzi Választófejedelemség): a Német-római Birodalom egyik legjelentősebb, 1085 és 1803 között fennálló állama volt. A hét német választófejedelemség egyikeként kulcsszerepet játszott a császárválasztásban és a birodalom politikájában. In: AI-alapú áttekintés.

[5] Az 1555-ös augsburgi vallásbéke zárta le a Német-római Birodalomban dúló vallásháborúkat. A megegyezés egyenjogúsította a katolikus és a lutheránus vallást. Kimondta a „Cuius regio, eius religio” (akié a föld, azé a vallás) elvet, ami a tartományuraknak adta a jogot, hogy meghatározzák alattvalóik vallását. A birodalmi gyűlésen V. Károly császár és a birodalmi rendek által kötött egyezmény legfontosabb pontjai szerint a vallásszabadság a rendeket illette. A lutheránus rendek (a fejedelmek és a szabad városok) engedélyt kaptak a szabad vallásgyakorlatra. Az alattvalóknak nem járt szabad vallásválasztás, de ha nem értettek egyet uruk vallásával, joguk volt elköltözni. Az egyházi fenntartás (reservatum ecclesiasticum) azt jeletette, hogy ha egy katolikus főpap áttért a protestáns hitre, elveszítette hivatalát és egyházi birtokait. Az 1555-ös vallásbéke kizárólag a római katolicizmusra és az augsburgi hitvallást (lutheránusok) követőkre terjedt ki; a kálvinistákra vagy más felekezetekre nem vonatkozott. In: AI alapú áttekintés.

[6] A Hanaui Grófság határa a Weichersbach és Ramholz közötti erdős vidéken húzódott. Weichersbach a református, Ramholz a lutheránus területen feküdt.

[7] Az I. Miksa római király (később császár) által 1495-ben alapított Birodalmi Kamarai Bíróság (Reichskammergericht) – az Udvari Tanács (Hofrat) mellett – a Német-római Birodalom (Deutsch-römisches Reich deutscher Nation) legfelsőbb bíróságaként működött egészen 1806-os megszűnéséig. Feladata az volt, hogy a viszályokat, az erőszakot és a háborúskodást szabályozott jogi eljárásokkal váltsa fel. A bíróság kezdetben Frankfurt am Mainban székelt. Worms, Augsburg, Nürnberg, Regensburg, Speyer és Esslingen am Neckar érintésével 1527-től Speyerben működött; miután a város a pfalzi örökösödési háború során elpusztult, a bíróság székhelye 1689 és 1806 között Wetzlar volt. In: AI alapú áttekintés.

[8] Steinau an der Straße: kisváros Hessen délkeleti részén, a Main-Kinzig járásban. Az „an der Straße” utótag a „Via Regiára” – a Frankfurt am Maint Lipcsével összekötő történelmi kereskedelmi útvonalra – utal, és 1975 óta szolgál arra, hogy megkülönböztesse a várost az azonos nevű egyéb településektől. A város neve eredetileg a „vízben lévő kövekre” utalt. In: https://de.wikipedia.org/wiki/Steinau_an_der_Stra%C3%9Fe. Letöltve: 12. 07. 2026.

[9] Heinrich Keßner, azaz Heinrich Deffner (Defferner, Täfner, Tefner): Vollmerz és Ramhoz községek öregbírója. A régi német írásmód, az ún. „Altschrift” olvasása sok nehézséggel jár, gyakran vezet tévedésekhez. A kettős ff és a ß (scharfes S) könnyen összetéveszthető. Heinrich Deffner 1720-ban halt meg Ramholzban és az 1690-es években a két község, Vollmerz és Ramholz bírója volt.

[10] Heinrich

[11] Maximilian von Degenfeld báró (1645–1697): diplomata,1668 Követ Spanyolországban, 1672/1673 követ Hollandiában, Brüsszelben és Berlinben. 1689–1693: tárgyalások a Rajnai Palotagrófság kormánya megbízásából Frankfurtban.

[12] Hessen-Kassel: tartományi grófság a Német Birodalomban. Fővárosa Cassel.