Tefner Zoltán történész, a Corvinus Egyetem tanára Kötcsén született, ebben a dunántúli községben és foglalkozni szokott német eredetű felmenői előtörténetével. Most is ezt teszi. (Szerk.)
A Kötcsei Gazdakör 1939-ben. Felső sor balról a harmadik Tefner Vilmos
Tefner Vilmus bátyám egész életében – de különösen élete végén – folyton emlegette azt az esetet, amit az öregapjától hallott. Az öregapja pedig az ő öregapjától. És így tovább, ahogy ez a német ősöktől betelepült falvakban, de minden faluban szokás volt. A Vilmos kötcsei nyelvjárásban Vilmus, példa arra, amikor ejtésükben az egymáshoz közel álló mély hangrendű magánhangzók váltakoznak. Az egyik ember Vilmost mond, a másik Vilmust. Helyi német nyelvjárásban Vilem, azaz Wilem. Az meg hogy bátyám, a rokonsági fokot jelenti, de ezt nem úgy kell érteni, hogy valaki az idősebb férfitestvérem, hanem úgy, hogy a rokonsághoz tartozó, nálam idősebb férfi. Meghatározatlan, hogy meddig nyúlik ez a kötelék. Negyedik, ötödik fokozat? Családonként változó.
Ilyen volt a mi Tefner Vilmus bátyánk. A rokonsági ágak valahol a 18. század végén vált ketté, Konrad Tefner környékén, akinek a nagyapja, Johann Adam Deffner (Deffener, Täfner stb.) a hesseni Ramholz községből vándorolt be először a Tolna vármegyei Nagyszékelybe (Großsäckel), majd onnan tovább Kötcsére (Kötsching).
A mi Tefner Vilmus bátyák különleges életet élt. Ahogy nőtt, nődögélt, egyre inkább a lányok kivitelezettjévé vált. Jóképű, jóarcú gyerek, kell-e még több? A fotók tanúsága szerint akár Hollywoodban is lehetett volna sztár. De nem lett. Amerika messze van, azon kívül ott volt az örökség, a „főd”, annak pedig vonzereje, megtartó ereje van, ha valakinek van „fődje”, az nem megy ki Amerikába. Filmsztár külsejét, az ebből eredő előnyöket így a színkör előadásaiban kamatoztatta. Nem kell persze valami nagyszerű szcenikára gondolni, voltak díszletek (ha voltak), az evangélikus „nagyiskola” termében ácsoltak egy színpadot. Súgólyuk például nem volt, ilyent csak az 1939-ben megépült Gazdakör színpadához ragasztottak.
A kötcsei evangélikus templom
A falu népe magától értetődően vette tudomásul, hogy a falu legszebb lányát vette feleségül. Nagy gazdaság, később e miatt előkelő hely a kuláklistán. Aztán jött a háború. Vilmus bátyám légnyomást kapott a Donnál, leszerelték, de ezután egész életében egy súlyos örökséget hordozott magával. Remegett a jobbkeze. Az emberek „remegős kezű Tefnernek” kezdték nevezni, a sok Tefner között valahogyan különbséget kellett tenni. És ennek az idegrendszeri sérülésnek egyéb következményei is lettek. A házasság megromlott, világszép feleségétől elvált, második feleségével egy kisebb házba költözött a Közép-utcába. A ház úgynevezett „szabadkéményének” lapos volt a teteje, rajta gólyák fészkeltek, Vilmus bátyánk gólyakelepeléstől kísérve élte le az egész életét, de soha eszébe nem jutott, hogy a fészket leszedje a kémény tetejéről.
De nem is ezen regénybe illő fordulatok miatt állítja középpontba jelen sorok írója Tefner Vilmust. Vilmus bátyánknak ugyanis az volt a szokása, hogy apámnak és nekem mindig elmondott egy történetet. Miközben remegett a keze és a beszédjével sem volt minden rendben. Azt nem tudta ugyan, hogy van valahol Németországban egy falu, amit Ramholznak hívtak, de minden alkalommal elmondta, ha apámmal, vagy velem szóba elegyedett, hogy az „óhazában” az egyik Tefner ős teherbe ejtett egy lányt. Akit aztán a rokonok (sic!) arra kényszerítettek, hogy a lányt feleségül vegye. És az egyébként szokványos történet elmesélése mindig azzal a megjegyzéssel végződött, amikor hamiskás tekintete azt mondta: „A Tefnerek már akkor is nagy hóhányók voltak.” Aztán ebben mindig meg is egyeztünk, nem minden alap nélkül.
Aztán Vilmus bátyánk halála után elsuhant egy évtized. Kötcse/Kötsching elöljárósága elkezdte a gyökereket kutatni. 1990 után elindultak a Kötcse-monográfia megírásának munkálatai. Meg kellett találni az ősöket, ha valakinek volt kedve hozzá, ha nem. Nekem volt. És itt kezdődött el a kálvária, a bolyongás az adatok, iratok, levéltárak dzsungelében, ami legalább két évig tartott úgy, hogy amikor az alagút végén ott volt a fal, akkor vissza kellett jönni, bemenni egy másikba egészen a falig, onnan megint visszajönni, aztán … . Ki tudja hányszor kellett végig járni ezeket az utakat? Két pontról tudtam elrugaszkodni, az egyik Vilmus bátyám története a gaz csábító ősről, a másik apai nagyapám, néhai Tefner János visszaemlékezése arról, hogy hol is volt ez az „óhaza”, ahonnan jöttünk. Nagyapám szerint ez az óhaza Biebergauban volt, azazhogy Türingiában. (S hogy miért Türingia, az megint egy más történet.) Aztán azt is mondta, hogy az ős nagypapa „biró vót”, abban a faluban, „ahonnan gyüttünk”. Tefner János életének utolsó harminc évében ágyban feküdt bénán, de amikor kimondta azt a két szót, hogy „biró vót”, akkor valami mindig megcsillant a szemében, mintha azt mondta volna, hogy az ős nagypapát Kossuth Lajosnak hívták. A büszkeség a nyomorult helyzetben élők vígasza.
A Biebergau szót természetesen félrehallottam: Biebergau–Bieberau. Elindultam a Darmstadt környéki Groß-Bieberau felé, repülővel, a község által megnyert pályázat költségére. Ebben az elegáns dél-hesseni községben annak a névnek, hogy Tefner természetesen még a hírét sem hallották. De a darmstadti levéltár enyhített a helyzetemen. Voltak Groß-Bieberauban ugyanakkor más családok, akik innen, vagy Bieberau környékéről vándoroltak be Kötcsére, így aztán mégsem kellett szégyen szemre üres kézzel visszatérnem Kötcsére.
Aztán valahol mégis felbukkant egy név, az ákombákom régi német írás, az „Altschrift” betűivel: Kilian Deffner. És egy helységnév, nevezetesen Helmholz. Nosza, levél a helmholzi evangélikus lelkésznek. Válasz: a Deffner név ismeretlen. Agyamban megjelent a felismerés, az abszolút zsákutcáé: a tűt még sem lehet megtalálni a szénakazalban. Eltelt egy év, a kéziratom jegyzetei bénán hevertek a fiókban. És akkor történt az, ami megmagyarázhatatlan. A néptáncos-koreográfus Helmut Heilnek mutatom a kusza Altschrift-szöveget. Sosem felejtem el, a következőket mondta hosszas vizsgálódás után: „Te, ez a H nem H, hanem R. Az e pedig nem e, hanem a. És ezzel a kör bezárult: nem Helmholz, hanem Ramholz. Én, aki egész életemben az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitika-történetével foglalkoztam, számtalan iratot tanulmányoztam át a bécsi levéltárban, hagytam magam megtréfálni egy H betű által.
És akkor az események felgyorsultak. Ramholzban nem foglalkoztak velem, így aztán a helybéliek tanácsára a szomszédos Weichersbachban találtam magam. Itt aztán jött a segítség szakmányában. Helmut Friedrich volt evangélikus kántortanító (a régi időkből eredően nagy magyarbarát) átnézett mindent a schlüchterni levéltárban, átnézte a ramholzi, weichersbachi anyakönyveket, a historia domus könyveit. És amikor Helmut Friedrich szövegeit megkaptam, a tekintetem az első pillanatban arra a szövegre esett, amely – nyugodtan lehet mondani – mélyen megdöbbentett, és mint a villámlás hasított bele a tudatomba. Az a Vilmus bátyánk által ezerszer ismételt történet mázsás súlyként feküdt előttem, amely három évszázad mélységéből érkezett el hozzám. „A Tefnerek már akkor is nagy hóhányók voltak.” – rámeredve a komputer képernyőjére, ez volt, ami akkor egyből az eszembe jutott.
Kichenbücher Ramholz: „06. 01. 1703 Ra: Ist Sebastian mit Anna Hildmännin kopuliert worden. Acta anni 1703 Ra: Hat sich auf 1. Jan. Georg Knaufs Magd bei mir angegeben namens Anna Hildmännin von Sterbfritz , daß sie schwanger sei von allhiesigen Schultheißen Sohn Sebastian Deffner , welcher es auch auf vorhergegangener Examination gestande und das Mensch zu ehelichen begehret, daher ihm auch willfahret worden und ist er nach vorhergegangener Kirchenbuße den Dreikönigstag nach der Frühpredigt kopuliert worden.”
[Egyházi anyakönyvek Ramholz: „1703. január 6.: Sebastian és Anna Hildmännin házasságkötése. Az 1703-as év feljegyzései: Január 1-jén a sterbfritzi születésű Anna Hildmännin – aki Georg Knauf háztartásában szolgált cselédként – bejelentette nekem, hogy gyermeket vár Sebastian Deffnertől, a helyi bíró („Schultheiß”) fiától. A kihallgatás során Sebastian Deffner elismerte a történteket, és kifejezte szándékát, hogy feleségül veszi a fiatal nőt; kérésének helyt adtak. Miután a pár letöltötte az előírt egyházi vezeklési időszakot, vízkereszt napján („Dreikönigstag”), a kora reggeli prédikációt követően házasságot kötöttek.]
Sebastian Deffner tehát a helyi társadalom nyomása és a kérlelhetetlen lutheránus egyházi kontrolltól kényszerítve nem tehetett mást, mint feleségül vette Anna Hildmant, egykori ős-nagynénémet. (Bár az is lehet, hogy mindenképpen feleségül vette volna?) Az esküvő az ilyenkor elképzelhető csikorgó januári hidegben, a hajnali sötétségbe burkolva zajlott/zajlódhatott le. Végül is a handycap benyomását keltheti a történet az utókorban, és a fejleményeket tekintve lényegében az is volt. A kondás, azaz disznópásztor engedelmeskedett. Mert Sebastian Deffner az volt, tőről vágott „Schweinehirt”. Ez a foglalkozás akkor és ott a társadalmi ranglétrán előkelő helyet foglalt el. A kondás tehát a legelőn megejti a sterbfritzi szolgálót, Anna Hildmannt. Gyanús. Nem tudható, hogy utána nézett-e valaki: egy sterbfritzi szolgáló mit keresett vajon a mintegy tizenöt kilométerre fekvő Ramholz határában? Nem érdemes utólag taglalni: ami történt, akkor is, és most is tejesen mindegy. A házasság boldog lehetett, Anna Hildmann 1737-ben halálozott el. Gyerekeik születtek, sokan. Egyetlen tragikus kivétel: a házasságból származó egyik kisfiú, Heinrich 1708-ban egy éves korában elhalálozott. A botrány öntudatlan főszereplőjéről, az 1703-ban világra jött kisfiúról vagy kislányról semmit sem tudunk. De a házasság szétbomlásáról sem tudósítanak a régi iratok. Homo proponit, deus disponit. Ember tervez, Isten végez.
A ramholzi kastély, a Degenfeld-család rezidenciája
Remegős kezű Vilmus bátyám emlékezetébe került morzsák ugyanakkor egy lényeges tanulságra irányítják rá a figyelmünket. Úgy általában mindenkiét, de főleg a történelemfilozófia művelőiét. Elmúlnak nemzedékek, egy darabig emlékezünk arra, amit az elődök mondtak a régi dolgokról, de aztán –ha nincs leírva – a szavak varázsa feloldódik feledés hullámaiban. Csak azok a mozzanatok maradnak fenn nagyon sokáig, amelyek az emberi nem fennmaradásában nélkülözhetetlenek. Lehetnek azok vallási dogmák, a halál és az élet kettősségét örökkön hirdető népdalok, de ezek a dalok is két témacsoportot tükröznek: van a szerelem és van a halál. Hogy minden elmúlik, mindent elsodor a feledés, és csak a szexualitáshoz fűződő emlékek tudnak a kollektív emlékezetben átívelni három évszázadot, az arra enged következtetni, hogy az emberi világ fennmaradásának alapfeltétele a biológiai kettősség, hogy ez a folyamat férfi és nő között tud csak lezajlani. Ez, ami fenntartja világot, e nélkül idő előtt visszatérünk az anyagi világ körforgásába. Nec mortem effigere, quisquam nec amore potest. A halál és a szerelem elől senki sem menekülhet.
Tefner Zoltán
