A Magyar – Szlovák Történész Vegyes Bizottság konferenciájára október 13-14-én került sor Budapesten. A regionális identitásvilágok, nemzetépítő törekvések a 19. századi Magyarországon témakörben Szarka László, Elena Mannová, Pál Judit és Miroslav Kmet’ tartott előadást.
“A nemzetállami diskurzus felerősödése háttérbe szorította annak lehetőségét, hogy a magyar és szlovák nemzetépítés szerepét konkrétan és súlyának megfelelően vizsgáljuk” – állapította meg a Magyar-Szlovák Történész Vegyes Bizottság kétnapos konferenciájának vendégeit köszöntve Gyáni Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a rendezvénynek helyt adó Történettudományi Intézetben a budai várban.
A Bizottság magyar tagozatát a múlt év óta magyar részről Csukovits Enikő, a Történettudományi Intézet főmunkatársa, szlovák tagozatát pedig Lengyel Tünde, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa vezeti.
Szarka László, a Selye János Egyetem docense és a Történettudományi Intézet munkatársa szerint 1848-1849 volt a közép európai etnikai, nyelvi alapozású nemzeti társadalmak „territorializálódásának”, vagyis térbeli elkülönülésének és önmeghatározásának minden kétséget kizáró korszakhatára.
A nemzeti terület meghatározása azonban Szarka László szerint egyetlen esetben sem volt könnyű. Kossuth és az egész reformkor magyar nemzetállam-eszménye még a soknyelvű ország politikai és nyelvi egységesülésének reményére épült. Az 1848-49. évi testvérháborúkkal ennek esélye szertefoszlott. A történeti magyar államon belül az osztrák-magyar kiegyezést követő utolsó félévszázadában az erőteljes magyarosodás ellenére a nem magyar nemzeti mozgalmak már saját területük autonómiáját tekintették elérendő célnak.
Szarka László elmondta, hogy – bár a szlovákokról különösen a történelmi Magyarország többi nemzetiségével összehasonlítva – úgy tudjuk, hogy jól körülhatárolható területen éltek, az ő esetükben ez valójában csak északon és délen igaz. Északon a Kárpátok jelentették a stabil földrajzi-, délen pedig a magyar települések alkotta tömb a jól körülhatárolható, éles etnikai határt. Nyugaton viszont nem mindig lehetett eldönteni, hogy melyik falu cseh vagy morva, keleten pedig, hogy melyik ruszin vagy szlovák – és ebből problémák is adódtak.
Bár a magyar közvélemény úgy tudja, hogy – a többi nemzettől-nemzetiségtől eltérően – a szlovák nemzeti mozgalom nem tekintett a Magyar Királyság határain túlra, az 1861-es turócszentmártoni memorandum megszövegezésével egyidőben a szlovák Štefan Marko Daxner a felső-magyarországi vármegyék mellett nemcsak a rutének lakta majdani Kárpátalja, hanem Galícián (másként: Gácsországon) túl még Bukovinával is számolt, amikor az önálló (szlovák) Okolie (magyarul: felső-magyarországi szláv kerület) kialakításának lehetőségeiről gondolkodott. Ám végül a szlovák etnikai határok által kijelölt „kerület” vált a szlovák autonómia-tervezet alapjává.
Persze a nemzeti mozgalom – a különböző időszakokban – nem azonos intenzitású. Függ számos más tényezőtől is. A szlovák nemzeti mozgalom például vesztett lendületéből a századfordulón és csak a csehszlovák egységmozgalom volt képes – főként az első világháború előtt és alatt – a holtpontról kimozdítani – állapította meg Szarka László.
Elena Mannová, a pozsonyi akadémiai intézet kutatója a felső-magyarországi városokban, a 19. század második felében érvényesülő többnyelvűséget vizsgálta. Ez a 19. század végétől mindinkább visszaszorult, hiszen az immár egyre nagyobb arányban magyarul is beszélő városi lakosságnak egyre kevésbé volt szüksége a többnyelvűségre. A magyar nyelv és kultúra terjesztésében erőteljes támogatást kaphattak és kaptak is a budapesti kormányok számára rokonszenves magyarosító társadalmi egyesületek, mint például a Felvidéki Magyar Közművelődési Egylet, a FEMKE, amelynek minden megyében erős szervezetei működtek. Ezek a tiszta szlovák megyékben is magyar tannyelvű óvodákat működtettek.
Mannová megjegyezte, hogy ez az eltolódás nem is annyira a szlovák, sokkal inkább az itteni városokban komoly pozíciókkal rendelkező német nyelv rovására következett be, amely a pecséthasználattól kezdve a jegyzőkönyvezésig nagyon sok minden, még a korábban nyelvét erősen őrző pozsonyi németség körében is sok területen megnyilvánult – állapította meg a szlovák kutató.
A Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem Történelem Tanszékének vezetője, Pál Judit a dualizmuskori nemzetiségi politika erdélyi aspektusait mutatta be. Az erdélyi szászok kudarcként élték meg az uniót, vagyis Erdély Magyarországgal való 1848, majd 1867. évi egyesítését. A székelyek, akik a modern magyar nemzet részévé váltak ugyanekkor – annak ellenére, hogy rendi kiváltságaikat ők is elvesztették – harmonikusan kapcsolódtak a budapesti centrum törekvéseihez.
Pál Judit bemutatta azt is, hogy korábbi autonómiájuk elvesztése mellett az erdélyi szászokat nyomasztotta a románok előretörése is.
Térségükben a szászok mindezt úgy élték meg, hogy felülről a magyarok, alulról pedig a románok fenyegetik őket, ezért keresték az igazodási pontokat, és miután nem találtak támogatásra Bécs részéről, a magyarság- vagy magyarországiság-tudat pedig számukra idegen maradt, különösen 1876, a Királyföldnek a magyar közigazgatás rendszerébe való beolvasztása után, mindez traumaként, fel nem dolgozott sérelemként sajgott bennük és sokan közülük az újonnan egyesített Németország irányába kezdtek tájékozódni. Mindez nem vált a kiegyensúlyozott magyar-szász viszony javára – állapította meg Pál Judit.
Miroslav Kmet’, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem docense a 19. századi alföldi szlovák enklávék viszonyait dolgozta fel. Távollétében előadását a tolmács olvasta fel, amelyben Kmet’ arról szólt, hogyan jelent meg a dél-alföldi régióban a reformországgyűlések magyar nyelvi politikája, hogyan próbálta az alföldi vármegyék magyar vezetése az ott élő szlovákságot magyarosítani.
Vita főként a szlovákok nemzeti közömbösségének az ügyében bontakozott ki. A hozzászólók egyike megjegyezte, hogy egyetlen felső-magyarországi városban: Szakolcán vezették következetesen szlovák-magyar nyelven a jegyzőkönyveket, az összes többiben a magyar használata egyre erőteljesebb lett.
Szóba került a szlovákok Amerikába való kivándorlása, főként a 19. század utolsó évtizedében. Miután ekkor főszabályként még a kivándoroltak 2/3-a visszatért, ennek komoly hatása volt a helyi szlovák társadalomra is.
Szót váltottak a kutatók arról is, hogy mennyire lényeges momentuma az identitásnak a magyar nyelvismeret alapján kialakult, sok esetben törékeny és 1918 után a szlovákba visszaváltó magyar identitás.
A konferencia másnapján, október 14-e délelőtt Alica Kurhajcová előadása a felső-magyarországi városokban szervezett 19. század végi – 20. század eleji, (főként március 15-i) ünnepségekről, bankettekről, színházi előadásokról is tulajdonképpen mintha pontosan erre a kérdésre kereste volna a választ.
Kifejezetten jót tett a konferenciának, hogy a nyelvi, nemzetiségi viszonyokról több esetben is olyan előadók beszéltek, akiknek életében fontos szerepet játszanak a dél-szlovákiai vagy a magyarországi többségi-kisebbségi viszonyok.
A Besztercebányai Bél Mátyás Egyetem tanárának érdeklődése például természetesnek mondható, hiszen édesapja szlovák, édesanyja pedig magyar nemzetiségű, bár értekezésének címadó ötlete ennek ellenére mégsem tőle, hanem témavezető tanárától származik.
Alica Kurhajcová, a szlovák tannyelvű Besztercebányai Egyetemi oktatója – magyar édesanyjának köszönhetően – szlovák iskolái ellenére kiválóan beszél magyarul, csodálkoztunk is rajta, hogy ennek ellenére előadását mégis szlovák nyelven tartotta.
Hasonló kettős nyelvi-nemzetiségi háttér jellemzi a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézetének igazgatóját, Kovács Annát, aki 1946-ban Szlovákiába áttelepült magyarországi szlovák szülők gyermeke, és ezért ő már odakint született. A család végül bizonyos értelemben úgymond „visszamagyarországiasodott”, hiszen az 1960-as évek elején – Kovács Anna édesapjának kezdeményezésére végül Révkomáromból visszaköltöztek Magyarországra.
Kovács Anna (Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete) a pesti szlovák egyetemi ifjúság egyik folyóirata köré csoportosuló irodalmi szakosztály törekvéseit és sorsát mutatta be egészen az 1920-as évekig. Mint előadásából kitűnt, a budapesti szlovák elitnek azért volt kitüntetett jelentősége, mivel a szlovákok legalább annyira szellemi központnak tekintették Budapestet, mint a magyarok, tőle várták a „megoldást” vagy – ahogy akkoriban fogalmaztak – „Pestre felszabadítóként tekintettek”.
A szlovák nemzet egyik központi akaratnyilvánításaként kanonizált 1918. október 30-i turócszentmártoni kiáltvány keletkezésének összes ma ismert részletéről számolt be Lucia Segl’ová, aki elmondta, hogy a politikai mozgalom vezetői hogyan zárták ki belőle a nőket, milyen alacsony százalékarányban határozták meg az aláírók között a diákok, a munkások, az iparosok és a parasztok arányát, kikben bíztak meg és – a felsoroltakon kívül – konkrétan kiket zártak még ki. Sőt, arról is beszámolt Segl’ová, hogy a megbízhatónak tekintett családokból kik voltak, akik – tartva a retorzióktól – végül megbízhatóságuk ellenére – mégsem merték aláírni a deklarációt – pedig mint utóbb kiderült – félelmeik nem bizonyultak megalapozottaknak.
Ez után a Selye János Egyetem végzett két szlovákiai magyar fiatal történész következett. A Füleken született és ma is ott élő, de az Eszterházy Károly Főiskola doktorandusz-hallgatójaként Késmárk történetét kutató Bóna László a 19. század második felében kibontakozó német-zsidó-magyar vetélkedésről, illetve ennek a szlovák társadalomban való lecsapódásáról számolt be előadásában.
Az ugyancsak Egerben doktrandusz, Paláston élő Hajdu Anikó pedig Hont vármegye kulturális életének nemzetiségpolitikai vetületeit elemezte a 19. század második felében.
Velük egy szekcióban Bagdi Róbert a többnemzetiségű Zemplén vármegye települési névhasználatáról számolt be.
Demmel József Turóc, Liptó és Zólyom vármegyében vizsgálta és ismertette a közönséggel a magyar közigazgatás és a nemzetiségi kérdés összefüggéseit.
Előadását is hozzászólások követték, majd a délutáni előadássorozatot is vita zárta, amelyet a zágrábi egyetemen eltöltött vendégtanári évek után a három éve a Varsói Egyetemen tanító Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, az ELTE Művelődéstörténeti tanszékének tanára moderált, majd zárt le.
Gecse Géza
Az összefoglaló eredetileg két részben:
a Felvidék.Ma 2015. október 17-i számában – kattintással
valamint a Felvidék.Ma 2015. október 18-i számában jelent meg –kattintással
