Aspektus-vitaest az igazságtételről. Az aspektus-konferenciák mindig olyan témákat járnak körül, amelyek aktuálisak, izgalmasak és a magyar történelem kiemelkedő fontosságú kérdései. Tavasszal igen színvonalas és nagy visszhangot kiváltó konferenciát szervezett a társaság a Trianon kutatásról és annak középiskolai tanításáról. December 7-én hasonlóan fontos és aktuális témáról zajlott konferencia az ELTE Jogtudományi Karán. A Bűn és bűnhődés? – az igazságtétel kérdései című konferenciának a Lex Biszku néven emlegetett törvénytervezet adta az apropóját. Az est moderátora,

K. Orosz István

Gecse Géza – aki az Aspektus-estek lelkes szervezője – leszögezte, nem a parlamenti vita vitáját akarják folytatni, hanem az igazságtételt teszik a középpontba.

         A vitát Kahler Frigyes kollégiumvezető bíró indította meg. Bevezetőjében az igazságtétel tág fogalmát járta körül. Kifejtette, hogy egy olyan rendszernél, amely hatalmas károkat okozott a polgároknak, annak bukása után, valahogy jóvá kell tenni az időszak alatt bekövetkezett borzalmakat. Ilyenkor a restitúció, vagyis az eredeti állapot visszaállítása merül fel igényként, azonban ennek a valós végrehajtása szinte lehetetlen. A sértetteknek ugyanakkor meg kell adni az anyagi és erkölcsi jóvátételt, valamint egy sor kedvezményt meg kell vonni, amit a diktatúra alatt, annak irányítói és kiszolgálói maguknak biztosítottak. Az áldozatokat viszont megilleti a büntetőjogi jóvátétel. Ezt a kilencvenes évek elején a semmiségi törvényekkel próbálták elérni. Kahler hangsúlyozta, hogy a büntetőjogi rehabilitáció nem azonos a kegyelemmel, ugyanis úgy kell tekinteni a hozott ítéletekre, mintha azok meg sem történtek volna, tehát semmisként. Ezzel a jóvátétel nem érhet véget, mert „a bűnök elkövetőit büntetőjogi felelősségre kell vonni”.  Megemlékezett a rendszerváltáskor született szakvéleményekről és tervezetekről, különösen a húsz éve az Alkotmánybíróság által megsemmisített Zétényi-Takács-féléről, melyet szerinte „szakmai alapon megcáfolni nem lehetett és nem is lehet”. A törvénytervezet azon pontját emelte ki, mely kimondja az elévülés nyugvását, tehát azt, hogy a diktatúra alatt okozott bűnök nem évülhetnek el.

         Zétényi Zsolt az igazságtétel négy körét ismertette. A múlt feltárását és alapos megismerését, az elmúlt rendszer hatalmi elitjének eltávolítását a hatalomból, az anyagi és erkölcsi reparációt és a nyilvánosságot. Kifejtette, hogy „az igazságtalanságokat az elviselhetőségig kellene csökkenteni, megszüntetni azonban nem lehet”.

Gellért Ádám, a mostani törvénytervezet készítője a törvény kapcsán bemutatta a nemzetközi jogi lehetőségeket.

Gulyás Gergely országgyűlési képviselő, az új törvénytervezet benyújtója, rögtön azzal a fontos kérdéssel szembesült, hogy kire vonatkozik a törvény. Közölte, hogy érti a „neveket akarok hallani igényét”, de ennek a kérdésnek a megválaszolása majd a jogalkalmazó feladata lesz. Megemlékezett arról, hogy miért húsz évvel a rendszerváltás után kerül csak sor erre a nagyigényű törvény megalkotására. Szerinte „a belső jog alapján alakult kísérletek elhaltak” ezért nemzetközi példák után kellett nyúlni. Kifejtette viszont azt a véleményét, mely szerint a lusztráció bevezetése értelmetlen volna. Hangsúlyozta, hogy a törvénytervezet valódi célja az, hogy a kommunizmus is végre elítélődjön, nem pedig az, hogy öregembereket citáljanak bíróság elé. A fórum moderátora az értehetőség jegyében provokatív kérdéseket intézett a képviselőhöz. A törvény alapján Nagy Imre elítélhető lenne-e, hiszen 1945-től 1956-ig ő is a kommunista vezetés része volt. Valamint mi a helyzet Pozsgai Imrével és Szűrös Mátyással. Gulyás szerint nagy Imre 56-os szereplése miatt méltányosságban részesülne. Pozsgai és Szűrös esetében Gulyás nem tud olyan bűncselekményről, ami miatt eljárás indulhatna ellenük. Hozzátette ugyanakkor, hogy „a nyugdíj már más kérdés”.

Zinner Tibor jogtörténész szerint a rendszerváltás „abból indult ki, hogy felelősségre vonás nem lehet”, ez belső és nemzetközi igény is volt egyaránt. Az alapvető problémát abban látta, hogy még mindig vannak olyan ártatlanul meghurcolt személyek, akik felé még nem nyújtottak jobb kezet. Szerinte az alaki semmisségre kellene koncentrálni, mely szerint, ha a bíróságok törvénytelenül ültek össze, az általuk hozott határozatok is törvénytelenek. Álláspontja szerint az 1948. július 13-ától hozott minden határozat törvénysértő, teljesen mindegy, hogy az elítéltek ártatlanok voltak-e vagy sem. Szenvedélyes előadásában a kettős mérce tarthatatlanságát és a törvénysértő pereket elemezte.

Kahler szerint is „a kettős mérce legújabbkori történelmünk átka”. A huszadik század két totalitárius diktatúrájának megkülönböztetése elfogadhatatlan. Az új törvénytervezettel a kialakult kettős mércét látja feloldani.

         A vitafórumon meghívást kaptak azok a filmrendezők is, akik ebben a tárgyban forgattak filmet. Köztük az egész „botrányt” kirobbantó Bűn és büntetlenség című film két rendezője, Skarbski Fruzsina és Novák Tamás, valamint Jelenczki István filmrendező. A meghívottak közt szerepelt Vitézy László is, betegsége miatt azonban sajnos nem tudott részt venni a rendezvényen. Ő még húsz évvel ezelőtt a kamera elé ültetetett néhány emblematikus kommunista politikust. Filmsorozatát a Biszku és a többiek – A legvidámabb barakk-ot a köztévé csak a Skrabski-Novák-féle film botrányai miatt kezdte vetíteni.

Skrabski Fruzsina elmondta, hogy filmjük elkészítésénél abból indultak ki, hogy, ha „lehetnek nácivadászok, akkor komcsivadászok is”. Elkezdték felkutatni a még élő kommunista vezetőket, ekkor figyeltek fel – ahogy már egymás között említik – „Béla bácsira”. Skarabski felhívta a figyelmet arra, mennyire visszatetsző, hogy Biszku Béla húsz évvel a rendszerváltás után vígan élvezheti nyugdíjas éveit az egyik budai gazdag negyedben anélkül, hogy számot adna tetteiről. Novák Tamás megjegyezte, hogy a válság miatt az emberekben kialakult bűnbakkeresési ösztönt is kihasználták, hogy a filmmel rávilágítsanak a problémára.

         Jelenczki Isván a Vérző Magyarország című film alkotója kifejtette, hogy „a meghamisított magyar történelem vár igazságtételre”. Szerinte vissza kell adnia a hatalomnak a magyar emberek igazságérzetét. „Tessék őket – a bűnösöket – néven nevezni!” Még akkor is ezt kell tenni, ha az elkövetők már nem élnek, ez nem lehet méltányosság kérdése. Ennek a megvalósítása a hatalom kötelessége. „Aki bűnös, az bűnös”. Szerinte ez a nemzeti öntudat visszaállításának fontos kérdése.

Kónyáné Kutrucz Katalin az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató helyettese szólt arról, hogy maga is megszavazta a Zétényi-Takács törvénytervezetet, hiszen az igazságtételt nagyon fontosnak tartotta. Beszámolt arról, hogy erre személyes oka is van, mivel édesapja is az egyik áldozata a kommunista terrornak. Legfontosabb érve ugyanakkor, hogy egyetlen hatalom se higgye azt, hogy „elég sokáig hatalmon maradni, hogy megússzuk”. Mindenkinek tisztában kell azzal lennie, hogy „azért amit csinált felelnie kell, vagy így vagy úgy”. A társadalom egyik betegségének az elfojtást tartja, mivel az emberek nem beszélnek, nem mernek, vagy nem akarnak beszélni a velük történtekről. Ezért tartja fontosnak, hogy a levéltár iratanyagából közönségfilmek készüljenek, amik köztémává tehetik a történteket. Az elfojtást fel kell oldani, „ki kell nyitni a szelepet” végre. Az elfojtásra több példát is felhozott. Egy nyolcvanéves ember csak nemrég kezdett kutatni arról, hogy mi lett az édesapjával az ötvenes években. Feltette a kérdést, miért csak most. Elmondta egy volt munkásőr történetét is, aki teljesen meghasonlott önmagával, amikor az iratokból kiderült számára, hogy az édesapja a recski táborban volt, ezt pedig sose mondta meg neki. Kónyáné szerint meg kell ismertetni az emberekkel a történteket, mivel nem tudnak róla, pedig minden második család érintett az ügyben.

         A csaknem kétórás konferenciát a közönség hozzászólásai követték, sajnos ezek némelyike a konkrét témától némileg eltért.

         Az est végén ráeszmélhettünk, hogy fontosak az ilyen események. A magyar történelem által ránk hagyott problémákra nem megoldás az agyonhallgatás. Szükség van olyan hiánypótló eseményekre, mint amilyen ez a konferencia is volt. Az est egyik tanulsága, hogy nem felejthetjük el a totalitárius rendszer bűneit, mert az nem hat a jövő felé pozitív üzenettel. A borzalmak mögött mindig emberek állnak: az elkövetők és az áldozatok. Aki pedig mégis relativizálná a kommunizmus bűneit, annak Oláh János nemrég megjelent novelláskötetét tudom ajánlani.  A történteket nem lehet semmissé tenni.

K. Orosz István