Mint minden magyar településen, Kötcsén is áldozatok, hősi halottak egész sora köthető a Nagy Háborúhoz. Elmentek, és nem jöttek vissza – hangzott gyermekkorom éveiben a hátramaradottak szájából lépten-nyomon. Az 1950-es, 60-as években még éltek a feleségek, apák, anyák, életben maradt frontharcos bajtársak, akik a történetek százait adták tovább az utókornak. Kár, hogy ezekről a történetekről ritkán maradtak feljegyzések, esetleg magnófelvételek, így a hősi szereplés emléktöredékei örökre a feledés ködébe veszhetnek.
A Miklós-kúria ámbitusa az 1910-es évek elején. A bal oldalon álló férfi Dr. Weser Lajos
Általában a hozzátartozók sem tudták, hogy a frontharcos fiú, apa hogyan végezte életét Limanovánál, az Isonzónál, vagy a Piavénál. A család kapott egy szűkszavú értesítést, postai úton, erre a célra rendszeresített formanyomtatványon. Kötcsén megvolt ennek az „értesítési” rendszernek a sajátos koreográfiája. Volt ugyan postai küldeménykihordó, használatos nevén a „postás”, de az anyák, akik a nap minden percében imádkoztak azért, hogy viszontláthassák fiaikat, nem várták be a postást, hanem – ha idejük engedte – a reggeli nyitásra odacsoportosultak az úgynevezett Prescher-ház elé, amely akkoriban a postahivatalnak adott otthont. Ez a ház már nem létezik, és a család sem, amely a régi időkben, valamikor a 18. század harmincas éveiben Nagyszékelyből vándorolt be Kötcsére. A nyitáskor a postamester kiosztotta a leveleket, és egy percen belül rémült sikolyok, elkeseredett kiáltások töltötték be a posta előtti utcát. Valami új kezdődött el az érintett családok életében. Az emberek a halál ridegségét, szörnyűségét érzékelték, és a „hazáért halt” kifejezést valami távoli, absztrakt fogalomként érzékelték. Vőlegény nélkül maradt a menyasszony, az idős anya elvesztette azt, akire öreg napjaiban támaszkodhatott volna, a gyerekek még sokáig kérdezgették, apa mikor jön vissza?
A Miklós-kúria napjainkban
Kötcsén az 1910-es években még kétnyelvű társadalom élt, a fronton elesettek még németül tanultak az iskolában, és nem a távoli múltat jelentette, amikor még az istentisztelet is váltakozva, hol németül, hol magyarul folyt az evangélikus templomban. A hősi emlékművön, amely a falu egykori községháza előtt áll, főleg német nevek láthatók. Azok, akik húsz évesen vonultak be a hadseregbe – többségükben a kaposvári 44. Albrecht Főherceg Császári és Királyi Gyalogezred katonái – a szülők és a nagyszülők révén még „szájról” megtanulhatták valamennyire a kötcsei nyelvjárást. A negyvenes korosztály pedig az iskolai tanítás eredményeként a fraktúrral nyomtatott bibliát, énekeskönyvet is tudta még olvasni. A „rosseb bakák”, mert így nevezte őket a közvélemény sajátos nyelvhasználatuk miatt, magyar környezetben és magyar parancsnokok alatt, de német vezényszóra nyertek kiképzést. Maga a nyelvhasználat a kaposvári kaszárnyában is vegyes képet mutatott. „Herr Major, Freiter István Papszt meldige gehorsam, kérek tíz nap szabadságot” – mondták a kihallgatáson, amennyiben haza akartak menni a falujukba. A vezényszavak, mint a links sum, rechts um, Hut ab, természetesen németül voltak előírva a közös ezredek mindegyikében.
Söröző katonák a 44-es gyelogezredből egy kocsmában a csehországi Reichenbergben (ma Liberec). Valamennyien
kötcseiek.
A kötcsei hősi emlékművön 48 név áll. Egy 900 lakosú falu esetében ez nagyon sok. Családok, rokonságok egyes tagjai, többnyire a 20-as éveiben járók közül. Schmidt, Rall, Trimmel, Póczik, Gutman, Buchenauer és még sok német név. És a magyar nevek: Tóka, Szabó, Igali, Kocka, Dömös, Molnár. A Barabás és a György is német nevek: Barabas, Georg. Csak le vannak fordítva magyarra, a régi időkben nem voltak előírások az anyakönyvezésre vonatkozóan; Kötcsén előfordul a Fehér (Weisz), Rozs (Roos) családnév. És van három Máj. Ez nem az emberi testrészt jelenti, hanem úgy értelmezendő, mint Berlinben a Mayfeld. Van az emlékművön három Tefner, és van összesen nyolc (!) Reichert, belőlük három János. Hogy miért vannak ilyen sokan, annak magyarázata nincs. Mindössze két Reichert nevű telepes jött be faluba, ők kivételesen nem Kelet-Hessenből, hanem – a szóbeli hagyomány szerint – Elzász-Lotaringiából: Adam és Hieronymus. Elzász-Lotaringia? Talán. De inkább egészen biztos – a kollektív családi emlékezet sokszor biztosabb, mint bármilyen dokumentum. Jelen sorok írója hivatalos úton Straßburgban járva járta a temetőket és tanulmányozta a házak postaládáin álló neveket. Sokszor felbukkant a név: Reichert. De a megkérdezett helybéli franciák ezt már franciásan ejtették ki: ré∫èr.
A kötcsei hősi emlékmű
És végül az egyik Ádám Reichert, aki történetesen jelen sorok írójának a dédapja volt. A székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred katonájaként töltötte le három éves tényleges szolgálati idejét. A szerző tulajdonában álló úgynevezett „Miklós-kúria” egyik szobájának falán ma is ott függ egyenruhás arcképe, rajta a lövészbojt, ami azt mutatta, hogy kiváló céllövő volt. Már az 1915-ös év elragadta az élők sorából. Bár akkor már túl volt harmincötödik életévén, mégis behívták, valószínűleg a lövészbojt miatt. Kiváló lövész, kiemelt „kádernek” számított. A szerbiai hadjárat során fulladt bele a Drina folyó vízébe, halálának tehát nem sok köze volt céllövési tudományához. A k. u. k. parancsnokság elrekesztette a Drinát, gigantikus gátat épített, hogy megoldja a hadsereg sorozatos oda-vissza átkelését folyón. A vizet a partmenti hatalmas völgybe vezették. Aztán – miközben az előre törő osztrák–magyar csapatok éppen átkeltek a Drinán –, a szerbek átvágták a gátat, rájuk elrekesztették a Drina vizét. A túlélő kötcsei katonák szerint a sok katonasapka tiszavirág-rajokként úszott a folyón. Bár Kötcse elvileg balatoni falu – kilenc kilométerre húzódik Szárszónál a part – de a régi kötcsei parasztok nem tudtak úszni. Úri foglalkozás, úri huncutság. Aztán ott volt a 25 kilós hátizsák, a „borjú”, amit hirtelen nem mindenki tudott lehámozni magáról.
A dédanyám, Lux Erzsébet is megkapta a szűkszavú értesítést. Arról, hogy öregapám eltűnt. Aztán egész életében várta, nem ment férjhez. Terjengtek a legendák, ahogy az a zavaros háborús időkben lenni szokott. Egzisztenciálisan alulra került volt frontkatonák tömegével járták az ország falvait, megérdeklődve, hogy a falukban kik az „eltűntek” családjai, felkeresték a hozzátartozókat, mindenféle történeteket meséltek az eltűntekről, természetesen egy tányér leves, egy pohár bor reményében. Így volt ez Reichert Ádám esetében is. Az egyik hírhozó, aki Georgiába került hadifogolyként, állítása szerint látta ott a dédapámat meghalni. A dédapámat makacs természettel áldotta meg (sújtotta) a sors. Mérgezett ivóvizet ivott, holott mondták neki, hogy ne tegye, de nem fogadott szót. A dédanyám – lehet, hogy meg is vendégelte a kéretlen hírhozót – de egész életében mégiscsak az „A-variációt” fogadta el hitelesnek. Azt, hogy „belefulladt a Drina vizibe”. Ez a jobb megoldás – gondolta – spes ultima morior, a remény hal meg utoljára.
1914 kora őszén egymás után jöttek a szűkszavú értesítések, ki, mikor, hol? A bécsi Hadilevéltár, a Kriegsarchiv – ha nem is a megbízhatóság magas fokán – őrzi ezeket a neveket. Felde Ádám (melyik a kettő közül?) az orosz fronton tűnt el. Heinrich Máj, aki akkor volt 29 éves, 1915. július 23-án esett el, minden bizonnyal az orosz fronton, de lehet, hogy Szerbiában. (Máj: nem mint testrész, hanem mint Mey, azaz ófelnémetül „erő”.) Teffner Vilmos őrvezető, a 17-es honvéd gyalogezred katonája 1915. március 26-án esett el, illetve tűnt el. Harminchárom évet élt. Az 1884-es születésű Reichert Henrik – ugyancsak a 17-es honvédek közül – 1915. október 10-én tűnt el. Az ugyancsak kötcsei születésű Kovács János a 44-es kaposvári ezredből 1916. február 15-én tűnt el. (Nem szerepel a neve a kötcsei emlékművön.) Adam Kruts (tehát nem Gyula, ahogy az emlékművön áll, vagy éppen a Kriegsarchiv nyilvántartásában áll rosszul) 1916-ban tűnt el, minden bizonnyal a doberdói fronton. A 44-es Heinrich Buchenauer 1916. április 11-én tűnt el. A 86-os gyalogezredből a húsz éves Julius Kovácsot tették az eltűntek listájára. 1916. december 16-án tűnt el. A kötcsei emlékművön neve nem szerepel. A „másik” Reichert Henrik 1917. április 23-án halt meg. A 8-as honvéd huszárezred katonája volt. Az 1917. április 23-i nap másik halottja Gutman János volt a 17-eseketől. „Túlkoros”, 42 éves volt akkor. A szintén túlkoros, negyvennégy éves Adam Felde fogságba esett és túlélte a nagy világégést, hadifogolycsere keretében visszatért Kötcsére. (Személyesen is jól ismertem.)
44-es katonák a Piavénál 1918. május végén. Álló sor balról az első Felde Ádám. Álló sor jobbról a második Reichert (Hilt) János. Ülő sor balról a géppuskánál Garas Ádám.
Mint ahogy a felsorolásból látható, a Kriegsarchiv kimutatása nem teljes. Vannak, akik szerepelnek az emlékművön, de vannak, akik nem, holott a listán rajta vannak. A család minden elesett emlékét megőrzi. Egy darabig. Vannak olyanok, akiknek az emlékét mind a mai napig megőrzi. Ilyen volt a néhai evangélikus kántortanító, Feijér Imre. Emléktáblán állnak adatai az egykori evangélikus iskola falán. De mi van azokkal, akiknek nem volt családja? Például Weser Lajos, azaz dr. Weser Lajos, kötcsei orvos, ma úgy mondanánk: „családorvos”. Biztosan tudom, hogy az olasz fronton, a Piavénál halt meg 1918-ban. A listán két zsidó kötcsei polgár neve áll: Rauch Adolf és Weser Lajos. Rauch Adolfról semmit sem tudunk. Weser viszont a piavei front főparancsnoksága mellett teljesített szolgálatot. Halálának körülményei általam nem ismertek. Valdobbiadene. Egy festői, hegyektől körül vett város, benne egy kastély, amely – emlékezetem szerint – a front főparancsnokságának adott otthont. Mintegy negyven kilométerre a folyótól. Egy ilyen festői helyen hogy is lehet meghalni? A kérdés plátói, hiszen negyven kilométerre Valdobbiadénétől, a Piave folyónál annál inkább. Ahol néha a pokol óráit kellett átélni a katonáknak, köztük a népes kötcsei különítménynek is, viselve egyenruhájukon a kaposvári Albrecht Főherceg Császári és Királyi Gyalogezred színeit. Azazhogy a gallér- és hajtókaszín császársárga, a gombok színe sárga. És a zászló színe fehér, rákötve sárga szalagok. Garas Ádám, Reichert Hilt János, Tóth István, Stark János és még többen mások. Ők szerencsésen hazatértek, jó részüket ismertem. De az orvos is ott van a golyózáporban. Ha kell, a csata hevében kötözi a sebeket, a golyók útjai pedig kiszámíthatatlanok.
Mint látható, a bécsi Kriegsarchiv adatai sem biztosak, a mai ükunokák pedig már semmit sem tudnak a hősi halott felmenőikről, vagy csak egy-két homályos történetet lebegtetnek a kérdező szemei előtt. Utána kell nézni mindennek – ez a történész feladata. És a tárgyi emlékek épségének a védelme. Legyenek azok bármiféle fajta. Weser Lajos történetesen annak a kúriának volt a lakója, amelyben most én lakom. A legendáktól övezett kötcsei Miklós-kúriának. Ükapám, néhai Ubrik Henrik – tizenhét éven át öregbíró Kötcsén – adta albérletbe a kúria egész déli felét Wesernek, és a ház déli szobái a bérlés által orvosi rendelővé alakultak át. Weser valószínűleg innen vonult ki a frontra. Hátra hagyva a gyógyítás apróbb-nagyobb rekvizitumait. Üvegcséket, fiolákat, fehér porcelán tégelyeket. Ezeket jó harminc évvel ezelőtt elmostam, és kartondobozba helyezve fölraktam a padlásra. De jó néhányat azon a helyen hagytam, ahol voltak: a ház pincéjének palackok tárolására szolgáló üregében. Kötcsén ezt úgy hívják: „vaklik”. Most pókháló szövi be ezeket az üvegeket, hullik rájuk a por, de mégis a változatlanságot jelképezik a múló időben. A porcelánt és az üveget nem vonják be a korhasztó baktériumok, az örökkön létező képzetét keltik bennünk. Egy komikus gesztus, amely Weser hősi helytállását igyekszik honorálni az utókor nevében. És a többi elesett harcosét is. Ad perpetuam rei memoriam. A dolgok örök emlékezetéül.
Tefner Zoltán
