Az amerikai zsidó kutató, Eliezer Rabinovich reméli, hogy Horthy Miklós szobrának budapesti felállításánál valamennyi magyar politikai irányzat és vallási felekezet képviselteti magát.
Fotók: Thaler Tamás
A magyarországi zsidó szervezetek között tapasztalható villongások, a két világháború közötti időszakra vonatkozó, különösen az utolsó háborús évvel kapcsolatos ellentmondásos múlt-magyarázatok arra is ösztönözhetnének bennünket, hogy kerüljük a témát. De minél későbben nyitják meg Budapesten a Sorsok Házát, minél inkább egy helyben topogunk, annál kevésbé értjük meg a múltunkat, hogy a jelenünkről ne is beszéljünk. Van, aki szerint adott a veszélye annak, hogy ugyanazokat a hibákat követjük el ismét, amelyeket 1944-ben. Gecse Géza, az Aspektus témafelelőse elmondta még: az izraeli és amerikai állampolgársággal rendelkező Eliezer Rabinovich ugyan a Szovjetunióban született, de egy izraeli kitérőt követően az Egyesült Államokban telepedett le. Anyai nagyapját, Moszkva karizmatikus zsidó főrabbiját 1938-ban a Szovjetunióban agyonlőtték, apja pedig több éven keresztül volt a szovjet lágerrendszer foglya. Ám az Aspektus 2015. január 29-i rendezvényén, az ELTE BTK kari tanácstermében nemcsak erről volt szó.
Eliezer Rabinovich néhány éve kezdett el foglalkozni a magyar holokauszt történetével, s közben mintegy véletlenül fedezte fel Horthy Miklós alakját. Az amerikai zsidó kutató úgy látja, hogy a kormányzónak és néhány barátjának rendkívüli befolyása volt Magyarország sorsára. Ezzel kapcsolatos észrevételeit Eliezer Rabinovich nemcsak a Jevrejszkaja Sztarina, vagyis Zsidó Régiség nevű Németországban megjelenő folyóirat tavalyi számaiba írta meg oroszul, hanem amerikai lapokba – angolul is.
Egyik korábbi budapesti látogatása során a Cipők a Dunaparton-emlékműnél járva jutott eszébe, hogy vizsgálat tárgyává teszi a magyarországi zsidó közösség pusztulásának történetét. Kutatni kezdte, mi vezetett ide. Eliezer Rabinovich meglepve tapasztalta, hogy az 1867-es kiegyezést követően Magyarországon harmonikusan alakult a zsidók jogi és társadalmi helyzete: a zsidók Magyarország keresztény lakóival együtt sokat tettek azért, hogy az ország gazdasági élete fellendüljön. Ám az 1919-es véres kommün, amelynek vezető alakja Kun Béla volt, sokat rontott ezen a viszonyon. A Magyar Tanácsköztársaság vezetői között – az oroszországi bolsevik forradalomhoz hasonlóan – ugyanis a zsidók társadalmon belüli arányszámukat meghaladóan vettek részt. 1920-ban, amikor Magyarországon az alkotmányos rendet helyreállították, Horthy Miklós került hatalomra. A kormányzó tevékenysége határozta meg az azóta „Horthy-korszak” néven emlegetett két és fél évtizednyi időszakot. Hogy milyen módon, az azonban ma is vitatott, és még ma sem közmegegyezés tárgya, hiszen Rabinovich is úgy látja: „Horthy olyan személy, akinek alakját a legtöbb hazugság övezi.”
Noha a Trianon által sújtott Magyarországnak 1938-ban és 1940-ben Olaszország és Németország segített visszaszerezni az elcsatolt területeket, Horthy – ennek ellenére – azon kevés európai politikus egyike volt, aki a hitleri Németország virágzása idején is szembe mert szegülni Hitlerrel.
Kun Béláék tevékenységét követően a magyar társadalomban bizonyos mértékű antiszemitizmus uralkodott el. A háborús években a magyar kormány igyekezett jó viszonyt kialakítani a németekkel. Magyarországon ekkor több mint 800.000 zsidó élt, azaz a lakosság körülbelül 8–10 %-át a zsidó nép adta. Az Anschluss után megerősödő német nyomás hatására a magyarországi zsidók jogait korlátozni kezdték, a rendszer és annak vezetői mégsem engedtek Hitler nyomásának, vagyis nem távolították el a zsidókat a magyar életből, ahogy ez Magyarország szomszédainál Szlovákiában és Romániában történt. Horthy ugyanis a szóba jöhető politikusok piacán Kállay Miklós és Keresztes-Fischer Ferenc személyében megtalálta azokat, akikkel együttműködve meg tudta őrizni Magyarországot olyan helynek, ahol a zsidók sárga csillag és minden megkülönböztető jelzés nélkül, szabadon közlekedhettek az utcán. Hitler azzal vádolta Magyarországot, hogy ebben az időben hetvenezer további zsidót fogadott be a környező államokból, akik letelepítését Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter sikeresen szervezte meg.
1944-ben a magyarok, ahogy Európában mások is, hitetlenkedve fogadták a koncentrációs táborokról, így Dachauról és különösen a megsemmisítő táborokról, főként Auschwitzről szóló híreket. Horthy nem tudta elképzelni, hogy a háborús körülmények közepette nem dolgozni viszik a deportáltakat. A híres Auschwitz-jegyzőkönyv magyarországi fogadtatása még ma is sokkoló. A Stern Samu által vezetett budapesti Zsidó Tanács nemcsak a magyar társadalom, hanem a zsidó lakosság előtt is hosszú ideig titokban tartotta azt. Török Sándor író, a Zsidó Tanács keresztény tagja hetekig nem talált olyan embert, aki hajlandó lett volna a kérdéssel érdemben foglalkozni. Amikor azonban az anyag 1944. július 3-án eljutott Horthy menyéhez, özv. Horthy Istvánné született gr. Edelsheim-Gyulai Ilonához, az ő tájékoztatásának hatására Horthy gyors döntésre volt képes. Egész Európában egyedüliként Koszorús Ferenc páncélosainak a segítségével leállíttatta a budapesti zsidók deportálását. Vajon hány életet menthetett volna meg, ha Török tíz nappal korábban érkezik meg a grófnőhöz?
Ha nincs Horthy Miklós, azaz ha Kállay tanácsára a kormányzó a német megszállást követően lemond, Wallenbergnek és a hozzá hasonló zsidómentőknek semmilyen történelmi szerepe sem lehetett volna, hiszen a kormányzó júliusi beavatkozása nélkül az összes zsidót deportálják. Wallenberg ennek tudatában jelenthette a svéd kormánynak a következőket: „Horthy pozícióját a kérdésben az fejezi ki egyrészt, hogy a deportálásokat az ő parancsára állították le, másrészt számos másfajta, kisebb beavatkozás. Ezek közé tartozik, hogy két esetben foglyokkal teli vonatokat fordítottak vissza még a határ előtt.”
Ezek az Európában valóban példátlan tettek alátámasztják Horthy beszámolóját Magyarország német megszállásának indoklásáról. A németek ezek szerint azért szállták meg Magyarországot, mert a magyarok csupán mímelték a német hadsereggel való katonai együttműködést, s Magyarország nem tette meg a szükséges lépéseket a zsidók ellen.
Nem véletlenül fogalmazhatott Horthy életrajzírója, az amerikai Thomas Sakmyster a következőképpen: „Horthy tette előzmények nélküli a holokauszt történetében. Soha korábban nem fordult elő, hogy egy európai államférfi sikerrel alkalmazta volna a katonai erővel való fenyegetést, annak érdekében, hogy megállítsa a zsidók haláltáborokba való deportálását.”
Kállay Miklós Bárdossy László helyére való kinevezésekor éles vita alakult ki a kormánypárt és Kállay közt. A párt vezetői ugyanis szabályosan rettegtek a kommunizmustól, aminek felülkerekedésével számoltak a szövetségesek győzelme esetén. Ezzel magyarázható, hogy miért voltak a németek győzelmének a hívei. Lássuk be, félelmük nem volt alaptalan. E magyar politikusok ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogyha hazájuk továbbra is pozitívan áll a zsidókhoz, akkor Németország Magyarországot ellenségesen fogja kezelni esetleges győzelme után. Kállay volt a fék, aki a zsidókérdés végleges rendezésének a háború utánra halasztásával valójában védelmet nyújtott a zsidóknak. Horthy, Kállay és Keresztes-Fischer Ferenc ekkor tehát Kállay-kettőst táncolt egy szakadék szélén, de tevékenységük hatásos volt mind a párt antiszemita köreivel, mind Hitler akaratával szemben. Mindezt tették ugyanakkor azzal a tudattal, hogy tisztában voltak vele: az utókor ezért aligha lesz nekik hálás.
Kállay 1942, majd 1943 folyamán Hitler követelése ellenére nem egyezett bele abba, hogy Magyarország még több katonát küldjön a keleti frontra, sem abba, hogy 300.000 magyarországi zsidót Németországba vigyenek. Mint ahogy nem járult hozzá a sárga csillag viselésének elrendeléséhez sem. Hitler hiába követelte Horthytól már 1943 tavaszán Kállay leváltását, a kormányzó ettől mereven elzárkózott, és kijelentette, hogy Kállay továbbra is teljes bizalmát élvezi.
Amikor 1944 márciusában Salzburg mellett Hitler bejelentette Horthynak, hogy megszállják Magyarországot, a kormányzó első gondolata az volt, hogy lemond. Ezt minden további nélkül megtehette volna, akár idős korára, akár személyes, családi körülményeire hivatkozva. A Koronatanács utáni, a budai palotában éjszakába nyúló beszélgetésükön barátja, Kállay Miklós is erre kívánta rávenni a kormányzót, hiszen – a német megszállást követően – már nem volt parlament, sem valódi alkotmányos alap a kormányzáshoz.
Horthy azonban végül mégsem mondott le, mert úgy gondolta, hogy a süllyedő hajó kapitánya nem hagyhatja ott a parancsnoki hidat, amíg mindenkit, akit csak lehet, ki nem menekít. Utólag mondhatjuk akár, hogy Kállaynak igaza volt, és Horthy nem volt más, mint egy hiú vénember. De fel kell tennünk a kérdést, mi lett volna, ha lemond?
És valóban: noha a német megszállással megszűnt Magyarország szuverén államként való létezése, neki mégis sikerült később visszaszereznie a hatalom egy részét, és olyan cselekedeteket hajtott végre, amelyek példa nélküliek a holokauszt történetében.
Természetesen Horthy hathatós zsidómentő tevékenységéhez szükség volt bizonyos fokú társadalmi támogatottságra is. Annak ellenére, hogy a deportálásban egyes nézetek szerint akár 200.000 ember is közreműködhetett, teljesen helytálló Deák István, a New York-i Columbia Egyetem egykori tanárának véleménye, aki szerint „figyelembe véve, hogy Budapesten majdnem mindenki képes volt felismerni a zsidókat és a bujkálók legtöbbjét a németek nem fedezték fel, elmondható, hogy legalább százezer nemzsidó aktív segítséget nyújtott a zsidóknak és jóval többen pedig passzívan járultak hozzá a túlélésükhöz azáltal, hogy nem adták fel őket.”
Bár ezt követően a nyilaskeresztes banditák mintegy 10–15 ezer zsidót megöltek, majd körülbelül 5 ezer zsidó lett halálmenetek áldozata, a magyarokkal együtt pedig sok zsidó is a bombázás és Budapest ostromának következtében vesztette életét, mégis elmondható, hogy nem utolsósorban Horthy tevékenységének köszönhetően a budapesti zsidóság legalább 90%-a életben maradt. Ha Horthy nem állíttatta volna le a deportálást, ma ők és utódaik nem élnének. 1944 nyarától a háborús és gazdasági körülmények miatt a németeknek már sem fizikailag, sem infrastrukturálisan nem volt lehetőségük a tömeges deportálások végrehajtására.
Bár itt csak pár mozzanatot emeltünk ki a Horthy–korszak politikai és katonai történéseiből, ezek alátámasztják Rabinovich összegző megállapításait, amelyek szerint ezek az emberek ugyan nem szerették különösebben a zsidókat, de szerették Istent. Nem voltak szentek, nem tudtak mindent megtenni, nem tudtak kimaradni a háborúból, de az ember lélegzete mégis eláll attól, mi mindenre voltak képesek. Magyarország olyan sziget maradt, ahol a magyar zsidók és a menekültek 95%-a még mindig életben volt!
Ha Horthy és társai néha meginogva a könnyebb utat választják és például Kállay nem fogadja el miniszterelnöki kinevezését, Wallenberg és mások zsidómentő tevékenysége nem valósulhat meg.
Eliezer a kommunizmust a legvéresebb diktatúrának tartja a világon. „Tagadom, hogy aki antikommunista, az egyértelműen rossz ember lenne. Lehet, hogy Horthy nem volt ideális vezető, de a feljebbviteli bíróság már megbocsátott neki, mivel több mint negyedmillió zsidót megmentett! Remélem, hogy az alsóbb fokú bíróság, vagyis a magyar nép is tevékenységének megfelelően fogja értékelni mindazt, amit tett, és minden felekezet együtt fog emlékezni a Budapest belvárosában hamarosan felállítandó emlékműve előtt. Nem szabad engedni, hogy a hazugságok a valós nemzeti emlékezet kialakulásának útjába álljanak!” – zárta elgondolkodtató, további elemzésre ösztönző előadását Eliezer Rabinovich.
Kékesi Raymund
