Raáb Renáta kolléganőm vezetőtanára ugyanaz a Diószegi István professzor volt az ELTE Új és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékén, mint nekem. Renáta írt már nekünk korábban is, ezért nem csodálkoztam, amikor 2024. decemberében megkért, hogy közöljem azt a cikket, amelyet Faggyas Sándor véleménycikkére írt a Magyar Nemzetnek. Reagálni kívánt ugyanis rá, de nem tudott, mivel a főszerkesztő Néző Lászlónak írt 2024. november 17-i e-mailjére nem érkezett válasz. Nem a cikket küldte tehát el, hanem egy levelet, amelyben azt írta, hogy reagálna a Magyar Nemzetben megjelent glosszára. Megkértem Renátát, hogy küldje el nekem, mire gondolt. Ez megtörtént. Renáta válaszcikke viszont háromszor akkora terjedelmű lett, mint amekkora Faggyas Sándoré volt. Erre megkértem Renátát, hogy írjon ugyanakkora terjedelemben, mint Faggyas, mert ez így szokás, és én szívesen elküldöm Faggyasnak, amit Renáta írt, tekintve, hogy Sándorral korábbról ismerjük egymást. Ráadásul a módi az, hogy a válaszcikk ugyanabban az orgánumban jelenik meg, ahol a véleménycikk eredetileg napvilágot látott.
Renáta erre megírta ugyanakkora terjedelemben, amekkorában Faggyas Sándor glosszája megjelent. Ezt én továbbítottam Sándornak, aki azt mondta, hogy karácsony előtt nehéz lesz beszélni a főszerkesztővel. Nem hajt a tatár – mondtam. A lényeg, hogy tudjuk, le tud-e jönni az írás a Magyar Nemzetben, vagy sem. Aztán január végére derült csak ki, hogy – nem. Aktualitását vesztette – szólt az indoklás.
Nekem is kedvem lett volna írni a jelenségről amelyről itt szó van, de egyelőre – nem teszem.
Minden esetre a kérésem az, hogy – amennyiben bárki véleményt formálna, kommentelne, számoljon azzal, hogy amennyiben a témát folytatjuk, nem kizárt, hogy használni fogjuk hozzászólását, ezért a kérésünk az, hogy küldjön magáról képet az ujaspektus@gmail.com-ra!
Íme Faggyas Sándor cikke, amely “A bűnbakszakértő történész súlyos tévedése” címmel, a Magyar Nemzet 2024. november 15-i számában jelent meg – kattintással
És íme, közreadjuk Raáb Renáta reagálását az iménti cikkre (Gecse Géza szerk.)
Faggyas Sándor véleménycikkben igyekezett cáfolni azt az észrevételemet, miszerint analógia áll fenn aközött, ahogy Kossuth Görgeiből, Orbán pedig Gyurcsányból kreált nemzeti bűnbakot. A Magyar Nemzet cikkírója úgy gondolja, hogy “baklövést” követtem el, amikor „megállapítottam”, hogy Görgei és Gyurcsány személye között sok a hasonlóság. Ilyet nem „állapítottam meg”, mint ahogy Kossuth-Orbán vonatkozásában sem vettem volna ehhez a bátorságot. Nem személyiségek összehasonlítását végeztem el, hanem egy mai jelenségre mutattam be egy történelmi analógiát.
Faggyas Sándor úgy értelmezte egyik mondatomat, hogy én általában a bűnbakképzést, mint gyakorlatot hungarikumnak tekintem. A mondatom viszont így hangzott: „Ez a magyar bűnbakképzés folyamata, ami szinte hungarikumnak tekinthető”. Tehát nem általában a bűnbakképzés, hanem a magyar bűnbakképzés folyamatára vonatkozott a „szinte hungarikum” kitétel.
A Magyar Nemzet cikkírója részéről René Girard bűnbakelméletének auktoritásként való becitálása ezért szintén célt tévesztett kritika. Mind a korábbi cikkem, mind az Élet és Irodalomban közölt interjú egyik konszenzusos alaptételéről beszélünk, amely szerint – Faggyast/Girardot idézve – „a bűnbakállítás – a kollektív, nem ritualizált indulatátvitel, egy kiválasztott áldozat megbélyegzése, kirekesztése, üldözése – a jelenkorban is élő hagyományként működik”. Sehol nem vitattam ezt az alaptételt. Sőt, éppen ez az élő tapasztalat ösztönzött cikkem megírására.
Faggyas azt állítja továbbá, hogy Görgei rehabilitációja már az 1900-as évek elejére lezárult, csak a marxista történetírás „melegítette fel” 1945-ben a vádakat. Ezzel szemben az árulásvád a széles tömegekben a 20. század elején még messze nem eliminálódott. A hivatalos állami vagy szakmai rehabilitáció ugyanis nem javít automatikusan egy nemzeti bűnbak társadalmi megítélésén. Még 1998. május 21-én is, amikor Görgei Artúr lovasszobrát lepleztük le a Várban, tüntetők jelentek meg kezükben „ÁRULÓ” feliratú táblákkal. Hogy miért írtam 170 évet? Azért mert a magyar társadalom csak Görgei születésének 200. évfordulója alkalmából, a Nemzeti Múzeumban megrendezett kiállításon zárta le a Görgei-kérdést. Az esemény jóval több volt, mint egy egyszerű múzeumi rendezvény. Ez alkalommal ugyanis a nemzet legelső múzeumából üzenték meg az ország lakosságának: Görgei hős volt. Aki ezek után árulónak nevezi őt – és itt egyetértek Faggyassal – „félanalfabétának” tekinthető.
Ezután a cikk írója az analógiával szembeni érvként hozza fel, hogy míg Gyurcsány nem adta fel a küzdelmet, nem vonult vissza, addig Görgei bezzeg haláláig visszavonultan, magányosan élt. Valójában Görgei mindent elkövetett, hogy polgári foglalkozást szerezhessen, de egyetlen munkahelyen sem tűrték meg az „árulót”. Kényszerű passzivitása tehát nem Görgei erénye, hanem a magyar társadalom szégyene. A csendes visszavonulás mögött ráadásul érzékelhető Görgei tudatos politikai üzenete is. Az „Inkább földig tiporva Visegrádon, mint égig emelve Turinban” mondata – utalva a Torinóban letelepedő Kossuthra – szerves folytatása annak a válasznak, amelyet az őt öngyilkosságra felszólító gróf Károlyi Györgynének 1850 elején adott: „Ha véget vetek életemnek, azzal jogot adok rágalmazóimnak azt mondani, hogy a lelkiismeret furdalásai bírtak az öngyilkosságra. Nekem tehát élnem kell, ha csak avégett is, hogy mindazoknak, akik bennem hittek, vesztett vagy megrendült hitöket visszaadjam és újra megszilárdítsam.”
Francia felesége révén letelepedhetett volna családjával Franciaországban, vegyészként csinálhatott volna tudományos karriert, de ő hazajött, hogy ne egyszerűen az életével, hanem magyarországi életével bizonyítsa: hamisak az ellene felhozott kossuthi vádak.
Ezt követően Faggyas írásán elhatalmasodik az indulat. Cikkének mégis ez a legértékesebb része, hiszen az analógia két további állítását támasztja alá. Az első, hogy pontosan úgy vádol, mint anno Görgei vádlói. Gyurcsány-ellenes szóhasználata semmiben nem különbözik azoktól a pamfletektől, amelyeket Görgei ellen kortársai írtak. Ahogy Görgei vádlói számára „közismert” volt, hogy Debrecennél feláldozta Nagysándor József tábornokot, éppen annyira „közismert” Faggyas számára is, hogy Gyurcsány „idézte elő” a „gazdasági válságot és a pénzügyi összeomlást.” (Nem becsüli túl ezzel Faggyas egy kissé Gyurcsány szerepét? Nem az történt-e valójában, hogy 2008-ban egy a nagy gazdasági világválság óta legjelentősebbnek tartott gazdasági világválság bontakozott ki?) Faggyas szerint az is „közismert”, hogy Gyurcsánynak a választást „az igazságot tartalmazó közérdekű adatok eltitkolásával sikerült megnyernie.” Ezt az állítását egyelőre cáfolja a Fővárosi Ítélőtábla 2009. december 18-i döntése, amelyben elutasította a Központi Statisztikai Hivatal fellebbezését, és helyben hagyta a Fővárosi Bíróság által hozott elsőfokú ítéletet, amely kimondja, hogy „Magyarországon sem az államháztartási adatokban, sem az államadósságról készített számításokban 2003 óta semmiféle eltitkolás nem történt”.
A második állításomat, miszerint a bűnbak mellett kiállókra is kiterjednek a szidalmak, szintén érzékletesen támasztja alá Faggyas. Tehát én is, aki a gyűlölt Gyurcsány nevét bele merészeltem helyezni egy történelmi analógiába, pontosan olyan jelzőket kapok, mint a Görgei mellett kiállók kaptak: „szerecsenmosdató” lettem, aki Gyurcsány „szennyesét mossa”, sőt szubjektív, elfogult politikai véleményt jelenítek meg. (Érdekes, ugyanezt a „szubjektivitást” Faggyas nem kéri ki magának, amikor Orbánt 2-3 tulajdonsága alapján az analógia erejéig kossuthi szintre emelem). Egyik pillanatról a másikra lettem politikai propagandista és ezáltal hiteltelenné vált minden, amit eddig a 19. századi történelemről „amúgy valósághűen” leírtam.
Végül Faggyas elköveti azt a tévedést, hogy kortársként a történettudomány nevében hirdet ítéletet Gyurcsánnyal szemben. Két forrásra, Gyurcsány – egyébként pontatlanul idézett, így félreértelmezett – lemondó nyilatkozatára, valamint az őszödi beszéd indulati, motivációs, retorikai elemeire hivatkozva állapítja meg, hogy Gyurcsány elismerte felelősségét, sőt bevallotta, hogy elkövette a bűnöket, amelyekkel vádolták. Görgeivel ellentétben tehát a társadalom joggal kezeli őt bűnösként – véli Faggyas.
Itt most nincs hely a teljes őszödi beszéd részletes forráselemzésére. Különösen annak első részére, amelyben Gyurcsány apró részletekbe menően taglalja Magyarország tervezett teljes államreformját, a közszolgáltatások, a közigazgatás strukturális átalakítását, a közalkalmazotti és köztisztviselői jogviszony, valamint az egészségügy és a szociális szféra átalakítását. (Ez az a rész, amelyet a jelenlegi kormány egyik prominens minisztere, Lázár János 2014-ben a mindenkori magyar végrehajtó hatalomnak szakmai támpontként figyelmébe ajánlott.) Az őszödi beszéd önostorozó elemeinek bűnbevalló bizonyítékként való felhasználása kampányrendezvényeken, játékfilmekben elérheti ugyan a kívánt hatást, de a történettudomány számára édeskevés lesz. Közismert, hogy a nyomozóhatóságok és bíróságok emberei még a higgadtan és átgondoltan elmondott beismerő vallomások esetében is vizsgálják, hogy független bizonyítékok alátámasztják-e a vallomásban foglaltakat.
Azt is illik tudni, hogy teljesítményértékeléskor a munkavállaló önreflexióját egyáltalán nem veszik figyelembe, éppen azért mert az önértékelés nem objektív mérce.Tehát, hogy Gyurcsány beledöglött-e abba, hogy saját maga szerint nem tette le az asztalra azt a teljesítményt, amelyet magától elvárt volna, az Gyurcsány egyéni problémája. A jövő történésze számára nem ez lesz a releváns. Hogy mi lesz az, csak sejtjük, de ma még biztosan nem tudjuk.
Amit viszont már most biztosan tudunk az az, hogy a Magyar Nemzet cikkírója az analógiát nem cáfolta, hanem tovább erősítette. Ki is követett el akkor baklövést?
Raáb Renáta
