1946. január 19-én kezdődött a magyarországi németek deportálása
Az ember hatalmas képzelőereje mindig túlszárnyalja a természet leleményességét, s még a csodákat és a mágiát is. Legalábbis így vélekedett Gábriel García Marquez Nobel-díjas regényének, a Száz év magánynak főhőse José Arcadio Buendía. Kell lennie egy olyan ma még haszontalan találmánynak – gondolta –, amelynek segítségével ki lehetne húzni az aranyat a földből. Ha nem valamiféle mágnes, akkor egy frappáns, gyakorlatias megoldás. A település, amelynek Buendia első embere volt, nevezzük községi bírónak, az őserdő közepén világtól elzárva pergette monoton életét, teljes tudatlanságban, s csak a néha arra vetődő cigánykaravánoktól tudtak meg valamit a külvilág dolgairól.
A Buendía fejében lakozó természetfeletti képzelőerő megérlelte a gondolatot: ki kell törni az elszigeteltségből, el kell jutni az ígéret földjére. Rábeszélte az útra a faluközösséget, csupa fiatalembert, és a kaland lázában elindultak gyerekestül egy képzelt irányba, ahol a tengert, mint az ígéret földjét sejtették. A hatalmas óceán maga a lehetőség arra, hogy meggazdagodjanak. Tovább menni a hátán valahova, ahol az aranyat ki tudják szippantani a földből. Az út nem volt turistaút. Visszafordulni egy idő után nem lehetett. „Azon az estén, amikor letáboroztak a folyóparton, […] serege olyan látványt nyújtott, mint egy csapat reménytelen hajótörött.” Álmot látott: egy lármás város emelkedett körülötte tükörfalú házakkal. „Megkérdezte, hogy hívják a várost, amire egy olyan szót mondtak, amelyet még sohasem hallott, amely nem jelentett semmit, de álmában természetfölötti hangzása volt.” Intő jel, letelepedtek. Buendía népe sohasem jutott el a tengerig, a budaörsi svábok igen.
Az élet örök búcsúzás és megérkezés
2023. szeptember 21. A budaörsi városháza nagy tanácstermében telt ház. Konferencia a város betelepítéséről, magas szintű tudományos protokoll, előadások imponáló minőségben. Magyarul, németül. A főszervező, Frank Gajdos Katalin és munkatársai kiváló munkát végeztek. Az előadók németül szólnak, de a hallgatóság többsége nem a sváb kisebbséghez tartozik. Mert a sikeres háromszáz év után mégiscsak törés következett be, vállalni kellett a visszafelé vezető utat. Az aranyat sikerült ugyan kiszippantani a földből, de a tenger bosszúja nem engedte, hogy újabb háromszáz év következzen. Mert miről szól a történet?
Valamikor a 9. században egy meghatározatlan etnikumú, finnugor – egyesek szerint nem finnugor – nyelvet beszélő nép, hasonló kényszerektől hajtva indult el nyugat felé. Igaz, hogy szomszéd pusztai népek hajtották őket, de legvégső célként ők is a tengert keresték. Szépen elbúcsúztak az otthon maradottaktól és elindultak. Demjén Ferenc népszerű honfoglalás dalában a búcsúzásról és a megérkezésről szól: „Az úton majd néha, gondolj reám, ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár.” De nem térnek vissza a keleti pusztákra. Eltelik hét évszázad, s amikor Budaörs németjei megérkeznek az ígéret földjére, ez a vad pusztai nép túl van már minden olyan vívmányon, amit az úgynevezett európai civilizáció termelt ki magából. Igaz, hogy a 150 éves török uralomtól legyengülve, de az alapok szilárdak. Valakiknek fel kell húzni a falakat.
Nemcsak Budaörs
Budaörs 1659 óta volt a Zichy család birtoka. Aztán elzálogosították. Aztán 1719-ben Zichy Péter gróf felesége, Bercsényi Zsuzsanna a maga nevére visszaváltotta. Az 1718-tól folyamatosan Budaörsre érkező német telepesek 1721. április 21-én kötöttek szerződést Bercsényi Zsuzsannával. Ebben az időben már az egész ország telepítési lázban égett, és ez a láz az 1723-as „betelepítési törvény”, az „Impopulationsgesetz” meghozatala után még magasabbra szökött. Nem az elszigeteltséget elkerülendő, hanem a szűkös körülményektől hajtva jöttek Magyarországra, amikor a tengert keresték. A beérkező több ezres tömeg útja – eltérően a Száz év magány földönfutóitól – tulajdonképpen elszigeteltségbe vezetett, de a tovább menetelnek a bevándorlók zöme nem sok értelmét látta. Az arany a földön hevert. Az Óhazában, főleg a Fuldai Hercegérsekség területén túlnépesedés, kenyérhiány, jogtalanság, kényszersorozás, földesúri túlkapások. Magyarországon a korlátolt lehetőségek ugyan, de a meggazdagodás jó esélye, az első időkben hat év adómentesség. És a németországi földviszonyokkal összehasonlítva tényleg Kánaán.
Személyes németországi beszélgetéseim summázata: a mai német parasztok idősebb generációja még ebben a modern korunkban is az elvágyódás, a szentimentalizmus hangján szólal meg, ha a Magyarországon elterülő termékeny mezőkről és a ringó búzatáblákról beszél. Háromszáz év is kevés volt, hogy kikopjon belőlük ez a sztereotípia. A hazaérkezés, a biztos jövő élményét nyújtották ezek az évek a telepesek számára, még akkor is, ha az első két generáció élete nem is volt fenékig tejföl. Az első évszázadban a megtalált otthon melege pedig már bele is ringatta őket egy olyan nyugalmi állapotba, ami úgy hangzik, hogy azonosulás, vagy annak továbbvitele: identitásváltás. Engedmény, kompromisszum, ha úgy tetszik. Mert ami jó, azzal azonosulni jó. Csupán a magánnyal kellett megküzdeniük, eltávolodtak a törzstől, idegen világ vette őket körül. Farkasok közt védtelen, gondolhatnánk, de – legalábbis az első időkben – nem ez lett a sorsuk.
„Deutschungar”
Létrejött a „Deutschungar” mint önazonossági kategória. „Németmagyar”. Nehéz definiálni, de létezik. Aki elhagyta az őserdei tisztást, annak el kell fogadni azokat a körülményeket, amelyeket a „tenger” – metaforikus szóhasználatunkban a Kárpát-medence – mint életközösség határoz meg. Az 1780-as évektől kezdődően – a németség történetét feldolgozó történész, Gerhard Seewann megfogalmazásában – transzformáció zajlott le a rendi-nemesi nemzetfelfogásban. A nemzethez való tartozás kritériuma megváltozott. A rendi-nemesi kritériumok helyett a nyelviek kerültek előtérbe. Ami által a betelepült német közösség defenzívába került volna. De. A megindult magyarosításra a németség a fenti fogalommal válaszolt. Egyre kevesebben gondoltak már a Demjén Rózsi által megénekelt hazára, amely visszavárja őket.
Aztán a tenger simasága eltűnt, a szelek fújni kezdtek, a víz fodrozódott. Magyarosítás. A Franzból Fenyvesi, a Feldéből Földesi, a Tefnerből Tavasi lett. Pár év, és az iskolarendszert is támadás érte: Lex Apponyi 1907-ben. Az érdekbeszámítás nagy úr. Ha az egzisztenciális érdekek úgy kívánják, ha a család megélhetése forog kockán, tegyünk egy tétova lépést, s „németemagyarok” vagy „svábok” helyett nevezzük magunkat „magyaroknak”, Weiszből legyünk Várhegyi. Attól még a budaörsi utcakép nem változik, a nyelv tovább él, a címke megváltozása nem a világvége.
Aztán, ha úgy döntünk, tegyünk még egy lépést: érzelmileg is változzunk meg. A 19. században tömeges jelenség, a magyar nemzeti újjászületés szép, romantikus mozgalom. Különösen a fiatalok számára vonzerő. Schedelből így lesz Toldy, Franz Herzogból Herczeg Ferenc. De még a névváltoztatás sem szükséges. Nem lehetnek kétségeink a nemzeti hovatartozást illetően például, az Ybl, Erkel, Steindl, Lotz stb. nevek hallatán. A magyarországi (Kárpát-medencei) németség egy identitásában önálló csoport, leválva a birodalom németségéről. A Buendía által értelmezett „magány” a 18. századot követően – de már az erdélyi szászok és a cipszerek esetében is így alakult – ezt a „leválást” jelentette.
Jakob Bleyer
Az iskolarendszer szekularizációja megtette a hatását. Még a nyelvhasználatot tekintve „tiszta” községekben is elindult a nyelvi (nem kulturális, életmódbeli) elmagyarosodás. A helyzet odáig fajult, hogy 1916-ban, a háború kellős közepén, még dualizmust és ezáltal a német nyelvi kultúrát foggal-körömmel védő magyar miniszterelnök, Tisza is interpellált az ügyben a pesti képviselőházban. Valamit tenni kell, nem normális dolog, hogy a tolnai sváb gyerek levelet ír haza a frontról (természetesen magyarul), s annak tartalmát a nagymamának németre kell fordítani.
De a Lex Apponyi csupán a kezdetet jelentette. A trianoni sokk hatására a tenger háborogni kezdett. Numerus clausus. A nem magyar társadalmi csoportok közszolgálatot csak a számarányuknak megfelelően vállalhattak. A rendelkezés minden csoportot sújtott, a zsidókat nagyon, a svábokat kevésbé.
És akkor jött egy látszatmegoldás. 1918 után, a területileg megcsonkított Magyarországnak gesztusként mutatnia kellett, hogy felvállalja a területén élő nemzetiségek ügyét, javítani akar a sorsukon. Kisebbségi miniszteri posztot kreáltak. Betöltésére Bleyer Jakab professzort találták a legalkalmasabbnak, akiről tudott volt, hogy ő az a politikus, aki már fiatal egyetemi hallgatóként is a magyarországi németek kettős identitásáért szállt síkra. Bleyer, a dunacsébi parasztgyerekből egyetemi professzorrá avanzsált germanista 1919. augusztus 15-étől 1920. december 16-áig a nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztere lett a Friedrich-, a Huszár-, a Simonyi-Semadam- és az első Teleki-kormányban.
Számításai nem váltak be. Az akkori magyarországi közhangulat nem a nemzetiségek jogainak megvédését erősítette. Támadta is Bleyert mindenki, a jobb- és baloldal egyaránt. Magányos harcosként, állandó támadásoknak kitéve folytatta a küzdelmet – reménytelenül. Akár az antanttól vár támogatást, akár Németország pángermán irányzataitól, mindkét esetben a nemzetárulás bélyegét sütik rá. Az állandó stressz feléli az immunrendszert. Bleyer 1933-ban szívinfarktusban elhalálozott.
Volksbund
A nemzetiszocialista Németország világuralomra tört. A Volksbundot a Birodalom eszköznek használta. Illetve akarta. A magyarországi németség az SS Birodalmi Biztonsági Főhivatalhoz tartozott. Megkeresték – s úgy gondolták – meg is találták a megfelelő embert a vezetésére. Ez lett Franz Basch, az egykori Eötvös Collegista. Basch eredetileg nem akart népvezér lenni, irodalmi ambíciói voltak, mint a legtöbb hallgatónak a régi, történelmi Eötvös Collegiumban. Egy új Herczeg Ferenc akart lenni, svábból ünnepelt magyar író. De ez a próbálkozása kudarcot vallott. Ha valaki, akkor jelen sorok írója tisztában van az Eötvös Collegium hiperkritikus szellemiségével. Van elképzelése arról, hogy ilyen extra ötletekkel ott miért nem lehetett megváltani a világot. Régi Eötvös Collegisták mondták: Basch pellengérre került. A gúnyolódások középpontjában a „sváb” mint társadalmi típus nemzetellenessége állott. A magyar–német szakos Bleyer-tanítvány, Basch elindult vissza az őserdei tisztásra: „Ha ti nem, akkor én sem.” Közben a háború Németország számára a vereség felé haladt.
A bleyeri szellemtől átitatva ettől kezdve már csak egyetlen célja lett az életének: a népcsoport átmentése a háború utáni időkre. Basch emiatt Berlinben fekete bárány lett. A Biztonsági Főhivatal Berlinben őrült tervet dolgozott ki: az elfoglalt Szovjetunióból afféle rabszolga-telepeket létesíteni. A magyarországi svábokra az a feladat várt volna, hogy kitelepítik őket keletre, termelésirányítók, a fajilag harmadosztályú szlávok felett afféle rabszolgahajcsárok lettek volna. Basch tiltakozott, Himmler hisztérikusan üvöltözött. Szálasival és a nyilasokkal a kapcsolata kritikán aluli, a két szervezet közötti kapcsolat majdhogynem ellenséges. Antiszemitizmusa erősen vitatható. Tizenöt évig élt élettársi kapcsolatban Spieler Klára fotóművésszel. Egy pesti zsidó család sarja. Spieler Klára volt azon kevesek egyike, akik a népbíróság előtt tanúként Basch mellé álltak. Az eredmény falra hányt borsó: golyó általi halál. Túl sok vér folyt az előző években ahhoz, hogy a törvényszékeken se kelljen vért produkálni.
Indulj hazafelé
A kitelepítés Budaörs – s az egész „Deutschungar”-társadalom – számára a tragikus végjátékot hozta. Budaörs 9 ezres lakosságának zöme sváb, ebből csupán háromszáz tagja a Volksbundnak. Ezek is zömében fiatal, vagyontalan emberek. A vagyonos többség hallgat. Számára az átmentés a fontos. Ami Basch célkitűzésével volt azonos, de ami Budaörsön és szerte az országban mégsem sikerült. Az átmentés helyett a marhavagonok jöttek. A gazdagság, jólét, a „Wirtschaft”, a földek, szőlők, pincék, művészien megépített lakóházak, istállók, állatállomány, s az egész háromszáz év az egyházi hagyományokkal együtt ebek harmincadjára került. Az első marhavagonok éppen a budaörsi állomásról indultak el egy didergős januári napon. Az úton nem énekelhették a honfoglalás-dalt, Demjén Rózsi dala akkor még nem létezett. De énekelték a több versszakos gyönyörű sváb népdalt: „So lebe wohl, du stilles Haus…”, „Isten veled te csendes ház…”. Benne a lánnyal, akivel a sors ollója a szerelem fonalát oly rövidre vágta. Az út egyébként akkor sem volt turistautazás. Szenvedés, honvágy, világvége hangulat, az út végén sok helyütt ellenséges fogadtatás. Csupa kérdőjel: „Szállj, szállj, én várok rád, ahol véget ér az út! Nézz rám, s ne ígérj, Nézz rám, sose félj, Ha nincs hely, ahol élj, Indulj hazafelé!”?
Tefner Zoltán
nyugalmazott egyetemi magántanár
Budapesti Corvinus Egyetem
