Gondolatok Gecse Géza, Nemzetpolitika – szorítóban. Aspektus – határok nélkül 2002-2017 című könyvének 42. és 53. fejezetéhez a magyar diaszpóra politikáról – a 2010 után indult programok tükrében.
A kötet 42. fejezetben megjelenített találkozó 2008 áprilisában zajlott le az Ausztráliából hazaérkezett Ámon Antal, a Kanadában élő Magyaródy Szabolcs és az Ausztriában tevékenykedő Deák Ernő részvételével. Három év múlva: 2011-ben Gecse Géza kicsit másként vizsgálta ugyanezt a kérdést – hiszen az 53. fejezetben – a Nyugat-Európában élő Schöpflin György, az idehaza Budapesten kifejezetten ezt a kérdést kutató és azóta sajnos elhunyt Ilyés Zoltán, valamint a felvidéki Ladányi Lajos, az erdélyi Bodó Barna és a Brüsszelben élő Udvarhelyi Zsófia más hangsúlyokkal ugyan, de ugyanazokra a kérdésekre keresték a választ. Az alapkérdés változatlan maradt: a határon túl keletkezett magyar diaszpórák vajon végvárak-e, vagy előretolt hadállások? A 2010 óta bekövetkezett politikai változások hoztak látszólag komoly változásokat a magyar diaszpóra politikában, ugyanakkor azok valódi, hosszú távú, az adott közösségekben konkrétan lecsapódó stratégiai hatásai korántsem ennyire egyértelműek. Jelen sorokban csupán néhány fontosabb részletkérdésre hívnám fel a figyelmet, amelyek megvitatása és az azokra való reagálás kulcsszerepet játszhat a magyar diaszpóra közösségek hosszú távú megmaradásában. Fontos, hogy elsősorban részleteiben átgondolt, szakmai alapokon nyugvó döntésekre van szükség.
Az egyes nemzetek országon kívül élő közösségeiről, illetve azok nemzeti közösségbe való becsatornázásáról szóló diskurzus nem új keletű a világban. Magyarország tekintetében a rendszerváltás előtt nyilvánvalóan tabu téma volt, bár a társadalom érintett csoportjai, itthon maradt családtagok, barátok vagy akár a segélyegyleteken keresztül elért, látszólag idegen emberek emlékezetében, a családi történetekben a mai napig kibeszéletlenül, de tovább élt és él a téma.
Össztársadalmi szinten tudásunk rendkívül szegényes az elvándorlással kapcsolatban, de még a trianoni békeszerződés után határon kívül maradt közösségekről is viszonylag keveset tud a szélesebb közvélemény. Ugyanez a tudásbeli hiányosság egyébként elmondható a diaszpóra szemszögéből nézve az úgynevezett anyaországi társadalom tekintetében is. Mintegy időbeli és térbeli burokba zárva, a régmúlt generációk tudása, tapasztalata és főleg szubjektív álomképe élt és él tovább generációkon keresztül. A rendszerváltás után többször felmerült a diaszpóra közösségekkel való kapcsolatfelvétel, illetve az állampolgárság megadásának kérdése is, de épp azon politikai fronton ütközött ellenállásba a közeledés és az állampolgárság meg-, illetve visszaadása, amely néhány évvel később egy széleskörű, nemzetépítésnek nevezett folyamatot elindítva elérhetővé tette az állampolgárságot nemcsak a diaszpórában, hanem általában a határon túl élők számára.
Az elmúlt évtizedben érzékelhető, hogy a millennium után egy eddig soha nem tapasztalt mértékű globalizáció okán, amely számos dimenzió mentén igen intenzíven kikezdte a nemzetállamok határait, felértékelődött azon közösségek szerepe és jelentősége, amelyek jellemzően az adott országtól nyugatra, fejlettebb, vagy legalábbis gazdaságilag és politikailag erőteljesebb országokban alakultak. A balkáni országoktól, Lengyelországon át Magyarországig ez a folyamat még gyermekcipőben jár, ugyanakkor látni kell azt is, hogy az anyaország és a diaszpóra közösségek között párbeszédről igen jóindulattal lehet csak beszélni. Érdemes átgondolni, hogy ez a fajta kapcsolat melyik félnek miért jó és hosszú távon hova vezet.
A fejezetben említésre kerül minden, a jelenlegi országhatáron kívül élő magyar közösség. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ezek a közösséges rendkívül eltérő saját múlttal, társadalommal, közösséggel, illetve az anyaországhoz való kapcsolattal rendelkeznek.
A fizikai távolságok mentén való tagolódás mellett talán sokkal jelentősebbek azok a belső törésvonalak, amelyek egyértelművé teszik, hogy egy-egy külhonban vagy diaszpórában létező közösség messze nem homogén, így ezen közösségek egységként való kezelése igen nagy stratégiai hiba. A közösség időbelisége pedig szintén fontos eltéréseket eredményez az egyes közösségek aktuális értékrendjében, preferenciáiban és az egész közösségszervező erőben egyaránt. A hagyományosnak mondható, a századfordulón, illetve az I. világháború környékén megalakult közösségek mára a többed generációs fiatal tagok megtartásáért küzdenek, miközben az európai közösségekben sokkal kisebb az igény a magyar identitás közösségi megőrzése iránt, miután a hazától való elszakadás messze nem olyan intenzív és éles, mint az az elmúlt évszázadban volt. Ahogy a beszélgetés során is elhangzott, fontos érteni és tiszteletben tartani, hogy ki miért kényszerült arra, vagy épp döntött úgy, hogy elhagyja a hazáját. Ezen aspektusai az identitásnak meghatározzák azt, hogy a diaszpóra közösségbe szeretne-e az illető becsatlakozni, miért igen, vagy miért nem a válasza.
A kivándorlás történeti áttekintése nélkül a mai magyar diaszpórák helyzete nem érthető meg, ahogy az említésre kerülő problémák megoldása sem. Egyre kevesebben vannak, akik még rendelkeznek közvetlen, vagy szüleiken keresztül közvetett tapasztalattal Magyarországról. A kivándorlási hullámoknak mind-mind megvannak a maguk sajátosságai. A háborúk előtti időben inkább a szegényebb rétegek keltek útra, majd a zsidóság, később a kommunizmus kiteljesedése okán nagypolgári és nemes családok kényszerültek elhagyni az országot, főleg az 1956-os forradalom következményeként pedig művészek, sportolók és munkásemberek egyaránt menekültek az országból. Az utána következő időkben, a rendszerváltást követően főleg gazdasági kivándorlásról beszélhetünk. Ezen esetekben nem csak a motiváció, de az országhoz, a nemzethez fűződő viszony is egészen más, mint a korábbi migráció esetében. Ez az újabb hullám a mai napig rendkívül intenzíven tart, amely az európai magyar diaszpórákat alapvetően jellemzi.
Ezek a hullámok és társadalmi sajátosságaik jól leképeződtek az egyes közösségek alakulásán, életén és az országgal való kapcsolatukban egyaránt. Illetve tetten érhető ezen generációk kikopása és a magyarságot megtartó tevékenység mögötti motivációk átalakulásának párhuzama is, amely jelentős kihívásokkal szembesíti a közösségeket. A motivációvesztés folyamatának egyik fontos mérföldköve a Szovjetunió szétesése, illetve a szabad nemzetállamok megalakulása volt. Addig ugyanis a tengereken túlra vándorolt közösségek legfőbb hivatása és motivációja a magyarságuk megtartása a magyar nyelv és kultúra megőrzése volt arra az időkre, amikor az ország újra felszabadul. Ez megtörtént, azonban jelentős visszavándorlásról sem beszélhetünk. Mindezen átalakulás egy természetes folyamat, viszont az irányvesztettség súlyok károkat okozhat.
A millennium új társadalmi hullámai, trendjei nem kerülik el a diaszpóra közösségeket sem. A sikeres generációváltás nem csak az egyre több vegyes házasság okán, hanem egyéb társadalmi folyamatok mentén is kihívásokba ütközik. A nemzeti identitás jelentőségének drasztikus gyengülése, a digitalizáció nyújtotta kommunikációs lehetőségek mind olyan tényezők, amelyek eróziós hatással lehetnek a közössége életére. Ugyanakkor mindezen folyamtokban a lehetőséget is látnunk kell, illetve azt a tényt, miszerint minden generáció nyelvére, érdeklődési körére lefordítható egy kulturális közösség. A diaszpóra közösségekben ugyanis jellemzően kulturális etnikai csoportosulásról van szó mintsem politikai közösségről. Ennek az állításnak részben ellentmond a fentebb említett nemzetpolitikai stratégia, amelynek következményeit már tapasztalhatjuk a közösségekben.
Mára komoly kihívásokkal szembesülnek a közösségek, szórványban és diaszpórában egyaránt a nyelv megőrzését tekintve is. Azok a hagyományos identitáserősítő, közösségszervező erők, amelyek korábban működtek, már nem, vagy csak egyre kisebb számban tudják megfogni a fiatalokat. Ráadásul bizonyos hivatalos állami diaszpóra programok figyelmen kívül hagynak olyan közösségszervező erőket, évtizedek óta működő intézményeket, amelyek egyébként némi vérfrissítéssel komoly bázisokká alakíthatóak lennének. A néptánc és a cserkészet továbbra is fontos tevékenység és sarokkő a közösségek életében, ugyanakkor azt is látni kell, hogy ezek messze nem tudják megszólítani a szélesebb diaszpóra közösséget, illetve egyre kevésbé tudják megtartani a fiatalabb generációkat. A hétvégi magyar iskolák hasonló helyzetben vannak sok diaszpóra közösségben. A cserkészet például, mint az egyik legerősebb közösségszervező erő is komoly kihívásokkal küzd napi szinten és az egyik legjobb példát adja azokra a különbözőségekre, amelyek a diaszpóra közösségek és az anyaország elképzelései között húzódnak. Hatalmas elvi kérdés ugyanis az elmúlt időkben, hogy mi a fontosabb, a számszerűleg több magyar megtartása a csapatokban, vagy a “minőségi” magyar programok megtartása magyar nyelven? A külföldi magyar cserkészek egyik alapszabálya, hogy a foglalkozásokon, gyűléseken csak és kizárólag magyar nyelven lehet kommunikálni. Ez azonban azzal jár(na), hogy csapatok, körzetek szűnnének meg például Dél-Amerikában, ahol kompromisszumra kényszerült a szövetség e kérdésben.
Ezen a ponton megemlítendő, hogy a befogadó ország nyelvének ismeretének épp a hiánya okoz komoly gondokat a Kárpát-medencében élő határon túli magyar közösségek életében. Esetükben ugyanis az adott ország nyelvének nem ismerete, illetve a magyar államon való függőségi viszony rendkívül kiszolgáltatottá teszi az ottani közösségek tagjait. A legnagyobb segítség esetükben az önálló, önszerveződő és az önérdek érvényesítésben sikeres lokális közösségek megszervezése lenne, ahogy egyébként a diaszpóra közösségek esetében is alapvetően erre volna szükség.
Felmerül a beszélgetés során, hogy a diaszpóra közösségek, magyarok a világ minden pontján viszik a nemzet hírét. Azt gondolom, ez napjainkban egy rendkívül vegyes képet takar a tekintetben, hogy ez a kép vajon valóban létezik-e? Ha igen, akkor ki által és hogyan alakul és mennyire egységes?
Alapvető kérdés, hogy mi alapján dől el, ki számít a magyar diaszpóra közösség tagjának, illetve mit jelent egyáltalán tagnak lenni? A statisztikai felmérések gyenge pontjai a diaszpóra politikáknak, nemcsak hazánk esetében. De ahogy a beszélgetésben is elhangzott, nem feltétlenül a számokon múlik egy-egy közösség megmaradása. Minden ország másképp definiál, másképp áll a kérdéshez.
A legfontosabb elem azonban maga a valós idejű nemzettudat és a nemzeti identitás. E nélkül bármilyen politikai törekvés, program vagy egyéb intézkedés csupán annyit eredményezhet, hogy a közösségek tovább töredeznek. Ha valóban a magyar diaszpóra közösségek segítése a cél, akkor égetően sürgős volna önkritikus módon felmérni, hogy mire van valóban szüksége ezeknek a közösségeknek, illetve milyen szinten van joga, vagy kötelezettsége beavatkoznia az életükbe a mindenkori magyarországi politikai vezetésnek. Egy diaszpóra közösségben vajon mennyi helye kell, vagy szabad legyen a politikai nemzet identitásnak, és mennyire tud a kulturális nemzet érvényesülni.
A legtöbb diaszpóra közösség szembesül ezekkel a döntési helyzetekkel. Ugyanakkor fontos tudatosítani, hogy e döntések nem csupán egy-egy magyar iskola megmaradásáról, hanem tulajdonképpen az egész nemzet önképéről, identitásáról és a jövőbeli terveiről is szólnak. Ezek hiánya nélkül viszont túl sok hely marad politikai szempontok érvényesülésének, amelynek hosszú távú következményei kiszámíthatatlanok a diaszpóra közösségek életére nézve.
Nádas-Nagy Katalin
Budapesti Corvinus Egyetem, Nemzetközi Kapcsolatok Multidiszciplináris Doktori Iskolájának doktorjelöltje
