Fotók: Thaler Tamás és Gecse Géza
Évekkel ezelőtt megkérdezték Henry Kissingertől, hogy kinek a munkáit ismeri a magyar történészek közül? A válasz a következő volt: Diószegi.
2020. május 26-án elhunyt egyik legkedvesebb professzorom: Diószegi István! Ha volt egész pályámat befolyásoló személyiség eddigi életemben, akkor őt az elsők között kell említenem! A gimnázium vége felé számomra soha nem volt kérdés, hogy tovább kell tanulni, csupán arra kellett választ találni, hogy hol. Hogy ez végül nem a közgáz, hanem a bölcsészkar történelem szaka lett, abban Diószegi Istvánnak kulcsszerepe volt, akinek a könyveit már középiskolás koromban megismerhettem. Az ő munkái győztek meg róla, hogy lehet az ember Magyarországon úgy történész, hogy nem kell hazudnia – megírhatja az igazat! (Vagy legalábbis van, amiről megírhatja!)
Thaler Tamás e fotója 2015-ben készült Diószegi Istvánról
Amikor 1981-ben végül az ELTÉ-re felvételiztem, Diószegi István nemcsak az Új- és Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszék vezetője, hanem a bölcsészkar dékánja is volt. Nemcsak könyveire, szemináriumi óráira is jellemző volt az elképesztően igényes és árnyalt fogalmazásmód, amit diákként is mindannyian irigyeltünk tőle. Számomra az is fontos volt, hogy bár Szegeden, tehát a csonka-országban született 1930-ban, de a II. bécsi döntés következtében édesapját katonaként Nagyváradra helyezték, így tizenöt éves gyerekként 1945-ben hirtelen Romániában találta magát. Ez nem töltötte el lelkesedéssel, amin némi röpcédulázással próbált segíteni. A nagyváradi utcák közönségét igyekezett meggyőzni, hogy jobb lenne Magyarországhoz tartozni! Ezt a tevékenységet a román államhatalom börtönnel „jutalmazta”. Amikor majd másfél év után kiengedték a börtönből, hogy elmehessen a tárgyalásra, a zöld határon keresztül Magyarországra menekült.
Ez az affér hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon benne az a fajta nemzeti kérdések iránti érzékenység, ami a csonka országban élőkből általában hiányzik, de például bennem is azért van meg, mert életem első kilenc évét Kárpátalján töltöttem. TDK-dolgozatot is írtam hozzá, témavezetőm lett és az egyetem után három éven át tudományos továbbképzési ösztöndíjasként a kutatóhelyem a Diószegi-tanszék lett! Diószegi István nagyon szépen ír indíttatásáról 1999-ben kelt önéletrajzában, amelyből érdemes szó szerint idézni:
„Felmenőim kisföldű parasztok és nincstelen mezőgazdasági munkások voltak, apai nagyszüleim írni-olvasni sem tudtak. Iskolák nélkül is bölcs apai nagyanyám arra biztatta négy gyermekét, hogy ha csak tehetik, meneküljenek a falusi nyomorúságból. Apám, a legidősebb fogadta meg először a szülői tanácsot. A sorkatonai évek letöltése után a honvédség állományában maradt, testvérei az ő segítségével lettek szakmunkások, aztán a hadifogságból hazatérve, amikor elveszítette állását, testvérei őt juttatták munkalehetőséghez. Szüleim is azon voltak, hogy gyerekeik többre vigyék, mint ők maguk, és bátyámat is, engem is gimnáziumba írattak. Anyám, bár ő is csak hat elemit végzett, a szószedetből minden este kikérdezte tőlünk a latin szavakat. A nagyváradi gimnáziumban, ahova először jártam, igyekvő, de semmi különös tehetséget nem mutató diák voltam, és a magyar házidolgozatot nemegyszer írói tehetséggel megáldott András bátyám készítette el helyettem.”
Diószegi István, vagy, ahogy a tanszéken egymás között hívtuk: „Dió” a kezdeti nehéz éveket követően nyílván nem kis erőfeszítéssel tanult meg olyan szépen fogalmazni, hogy nyelvhasználata miatt is érdemes kézbe venni munkáit. A diplomáciatörténész az 1960-as évektől kezdett el folyamatosan komolyabb műveket is publikálni, kezdetben főként az Osztrák-Magyar Monarchia történetéről. Azok közé a történészek közé tartozott, akik Ausztria-Magyarországot rehabilitálták. 1945 után ugyanis az Andics Erzsébet-Mód Aladár-féle koncepció jegyében Horthy-fasizmusról „illett’ beszélni, a Monarchia pedig az idegen német uralom, s mint ilyen a német nácizmusnak behódoló Horthy-fasizmus egyfajta előképe volt. Diószegi Istvánon kívül főként Katus László és Hanák Péter járult hozzá ennek az előítéletnek a lebontásához. Gerő András hívja fel a figyelmet visszaemlékezésében arra, hogy Diószegi István ráadásul azok közé a magyar történészek közé tartozott, aki igyekezett szóhasználatából az akkor kötelezőnek számító osztályharcos paneleket száműzni. Gerő András nekrológját lásd – kattintással
Ez és elképesztően lelkiismeretes, pozitivista témakezelése mellett stílusa az, ami munkáit 30-40-50 év múlva is nemcsak megkerülhetetlenné, hanem folyamatosan élvezhetővé is teszi.
Utoljára idén január elején jártunk nála egykori tanítványai. Közülünk Raáb Renáta érezte fontosnak, hogy Diószegi profról összefoglalót írjon.
Egyszerűbb, ha hivatkozás helyett közreadom, amit 2020. január 10-én közöltünk itt az aspektus.eu oldalán:
„A korábbi évekhez hasonlóan idén is abban a megtiszteltetésben és örömben volt részem, hogy az újév alkalmából Diószegi István professzor urat meghívott tanítványai körében az otthonában köszönthettem. A 90. életévébe lépett tudósról minden szakmabeli és történelem iránt érdeklődő tudja, hogy diplomáciatörténész, az Osztrák–Magyar Monarchia első számú szakértője, a 19. századi nemzetközi kapcsolatok európai formátumú magyar tudósa. Akit már nem tanított, a Wikipédiából azt is megtudhatja, hogy az ELTE-n szerzett történelem szakos diplomát, majd a bölcsészkar könyvtárának munkatársa lett. 1957-től az egyetem Új- és Jelenkori Egyetemes Történelem Tanszékén tanár, 1978 és 1995 között tanszékvezető, illetve 1979-1982-ig a BTK dékánja volt. 1992 és 1999 között a Magyar Történelmi Társulat elnöke, a magyar–osztrák, magyar–francia, magyar–lengyel történész vegyesbizottság és az MTA Történettudományi Bizottsága, valamint az Acta Historica Academiae Scientiarium Hungaricae és a Történelmi Szemle szerkesztőbizottsági tagja. 1962-ben lett kandidátus, 1978-ban akadémiai doktor.
Számos monográfia szerzője és számos díj tulajdonosa. Vele kapcsolatban hangzott el egyszer az a mondat, hogy nem neki, hanem a díjnak megtiszteltetés, hogy átveszi. Munkásságát elismerték már Akadémiai Díj(külső hivatkozás)jal (1973, 1995), Anton Gindely-díj(külső hivatkozás)jal (1994) Ránki György-díj(külső hivatkozás)jal (2000), Apáczai Csere János-díj(külső hivatkozás)jal (2002) és a Habsburg Alapítvány Életmű Díjja(külső hivatkozás)l (2003). Kulcsszerepe van abban, hogy a klasszikus diplomácia kutatása Magyarországon is népszerűvé vált és az itthon általában elhanyagolt egyetemes történetírás jelentősége felértékelődött.
Azt viszont már kevesebben tudják, hogy elsősorban nem a szakmai tudása, a titulusai és ikonikus státusza miatt jelentenek élményt a vele való telefonbeszélgetések és személyes találkozások, hanem a humora, kötetlen egyénisége és közvetlen stílusa miatt. Szinte csak Skandináviában, a koppenhágai egyetem tanárai között tapasztaltam azt a fokú közvetlenséget és mindenre kiterjedő gondoskodó figyelmet, amit tőle, mint doktori témavezetőtől kaptam. Itt, a kelet-közép-európai, német-osztrák-magyar akadémiai világban, ahol tartja magát a hierarchikus, tekintélyelvű rendszer, ahol a hosszú címek és titulusok szinte el sem férnek az ajtók névtábláin, a hallgatóknak a gyakran megközelíthetetlen professzorokkal és tanszékvezetőkkel többnyire csak kollokviumokon, egyoldalú kérdezz-felelek típusú kommunikációra van lehetőségük. Kötetlen beszélgetésekre, szabad eszmecserékre – amelyek kapcsán a diákok is feltehetnék saját specifikus kérdéseiket és lenne lehetőség a közös együttgondolkodásra – csak nagyon ritkán.
Diószegi professzor úr kivételt jelent. Bármikor elérhető volt telefonon, és mindig visszahívott rövid időn belül, ha azonnali válaszra éppen nem volt lehetősége. Jó kedéllyel és humorral vezette be a hallgatókat a követjelentések és követutasítások elsőre unalmasnak tűnő világába és képes volt ennek a forrástípusnak a megszerettetésére. Rá tudott mutatni azok szépségére és izgalmasságára. Miközben a gót betűs német folyóírást tanította szeminárium keretében, egy-egy elsőre reménytelenül olvashatatlannak tűnő szóról operettslágerek jutottak eszébe és dalrészleteken keresztül vezetett rá a megoldásra. Máskor anekdotákkal dobta fel a hangulatot. Ilyenkor vált nyilvánvalóvá életszeretete és színes egyénisége. Bár rendkívül jó szeme és kivételes érzéke van ahhoz, hogy kiszúrja a történeti munkákban a sántító érvelést, a gyenge pontot, a forrás bizonytalanságát, mégis nemegyszer nagyvonalúságról tett tanúságot, ami viszont soha nem ment a szakmaiság rovására. Fiatal kollégáit megszégyenítő módon még idős, aktív egyetemi tanár korában is modern, haladó, szabad gondolkodású és flexibilis volt. Vele beszélgetve megszűnt a korkülönbség, a hierarchia érzése, a magyar diákokba égetett, a szabad eszmecserét gyakran lebénító tekintélytisztelet. Szinte partnerként, egyenrangú félként ösztönzött a vele való vitára, akár saját véleményének kritikai megkérdőjelezésére is. Sőt, azon kevés történész egyike volt, aki nyitott volt az elsőre abszurdnak tűnő témákra és képes volt ezekben is meglátni a fantáziát. Ha pedig egy kutatási tervben perspektívát látott, utána teljes mellszéleséggel támogatta annak megvalósítását. Ugyanakkor azt is megértette és elfogadta, ha valakit egy téma nem kötött le. Különösen megkapó az a szerénység, amivel saját eredményeiről beszélt.
Egy-egy speciális kérdés kapcsán soha nem szégyellte bevallani, hogy utána kell néznie. Bécsi levéltári kutatásaim és ösztöndíjas tartózkodásom alatt – amikor többször is felhívtam őt egy-egy követjelentésben talált, számomra szokatlan jelenség miatt – még arra is volt gondja, hogy rákérdezzen: vajon a szállásomon minden feltétel adott-e ahhoz, hogy rendszeresen étkezzek? Majd azt tanácsolta, hogy a munkát se vigyem túlzásba, a kikapcsolódásra pedig feltétlenül hagyjak időt magamnak. (Ilyen kérdést és javaslatot egyetemi tanártól korábban csak Koppenhágában kaptam).
Most, amikor napjainkban a magyar tudományos életet a ”hatékonyság”, ”versenyképesség”, ”innováció”, valamint a ”produktivitás” jelszavak alapján szervezik át és elavultnak minősítik a hagyományos megközelítéseket, talán érdemes megállnunk egy pillanatra és megnézni Diószegi István professzor urat, akinek élete és munkássága maga az innováció, a versenyképesség, a hatékonyság, és a produktivitás. Méghozzá nem országos, hanem nemzetközi szinten. Boldog Új Évet kívánok még egyszer Professzor Úrnak!”
dr Raáb Renáta
———————-
Januárban arról is beszéltünk, hogy igazságtalan volt vele a sors, hiszen nála kevesebbet teljesítő történészek lettek akadémikusok. Benda Kálmán tett volna javaslatot akadémiai tagságára, viszont 1994 márciusában Benda Ferihegyen hirtelen meghalt. Ezen múlt, hogy Diószegi István nem lett akadémikus!
A második világháborúról írt munkája maradt félbe Dió halálával! Kérdés, hogy milyen készültségű a kézirat és kell-e hozzátenni valamit. Azért is lenne fontos a megjelentetése, mert nemcsak engem, többi tanítványát is inspirálta néhány részkérdés kidolgozására.
Valószínű, hogy az én Oroszországról szóló doktori disszertációm volt az utolsó, amelynek védésén 2015-ben opponensként részt vett, amelynek egyébként nagyon illene már könyv formában megjelennie. Két hónapja állapodtunk meg, hogy az ennek alapján készült Diószegi-összefoglaló szerkesztett változatát előszóként használhatjuk. (Mennyire reménykedtem benne, hogy ott tud lenni majd a bemutatóján.)
Nemcsak írásainak, rádiós szerepléseinek is változatlan az időszerűségük! Trianon kapcsán számtalanszor, így 1993-ban például Szamuely László közgazdásszal és Kardos Gábor nemzetközi jogásszal az önrendelkezésről beszélgettünk, amit itt most meghallgatható – kattintással
Aztán 1994-ben a területi revízió lehetőségéről kértem tőle összefoglalót. Itt hallgatható meg – kattintással
Ezeket az interjúkat, kerekasztal-beszélgetéseket a Magyar Rádió vagy az MTVA összegyűjthetné és közreadhatná!
Utolsó interjúnkra 2015-ben került sor. Akkor nem gondoltam, hogy ez az 1916-os román betörésről szóló kamerák előtt folytatott beszélgetésünk az utolsó lesz. Az interjú része volt annak a főként középiskolásoknak és egyetemistáknak szervezett első világháborús kisfilmvetélkedőt támogató pályázatunknak, amelyet a diákok munkáját megkönnyítendő készítettünk a szakma hozzáértőivel. Itt lehet megnézni – kattintással!
Gecse Géza
