Progresszív tradicionalizmus 1.

Költőként indult, ezért többnyire így is ismeri mindenki Krausz Tivadart, aki Rozsnyón született, de ma Budapesten él. Ám nemcsak verseket ír, hanem regényeket, sőt a próza szinte valamennyi műfaját űzi. Eddig körülbelül tíz könyve jelent meg, és ugyanennyi vár kiadásra. Ezek egyébként szerinte sikerültebbek is, mint az eddigiek, de csak akkor hajlandó megjelentetni őket, ha korrekt kiadóra talál. Mindemellett műsora van a Civil Rádióban, a Kapu folyóirat állandó szerzője, de mégsem ebből él, hanem az El Rapido mexikói étterem kerékpáros gyorsfutárjaként keresi kenyerét. Ugyanis úgy látja, hogy Budapesten ezzel képes tartósan szellemi függetlenségét biztosítani, amibe immár több mint tíz éve beletartoznak a keleti küzdősportok is. Két fia közül az egyik 30, a másik 18 éves. Az első Rozsnyón, a második Párizsban él. Krausz Tivadar 1963-ban született. Több mint 30 évvel ezelőtt diákfolyóiratokban olvashattuk először a verseit. Akkor ő még csehszlovákiai illetőségű volt, és a Sátoraljaújhely szomszédságában lévő felvidéki Borsiban Rákóczi Ferenc szülőházának a rendbetételekor találkoztunk. Most Budapest belvárosában beszéltük meg az interjút.

Hogyan került Krausz Tivadar a magyar fővárosba?

-Budapest soha nem volt a számomra idegen, mivel nagypapám és nagymamám 1948-ban Rozsnyó főterén laktak, ahonnan 50 kg-os csomaggal repítették őket Magyarországra. Először a gánti bányatelepre kerültek, majd idővel Budapestre költözhettek. A nagyanyámnak Pesten a Királyi Pál utcában lett lakása, házat pedig Pestlőrincen vásárolt. Ezért gyermekkoromtól fogva minden szünidőmet Budapesten töltöttem, illetve amikor még egyedül nem tudtam utazni, akkor az apámmal, anyámmal, a testvéremmel vagy nővéremmel jöttem vakációzni.

Hogyan volt lehetséges, hogy a nagyszüleid a gyerekeik nélkül jöttek Magyarországra, vagyis a szüleid otthon maradtak Rozsnyón?

– Apám már felnőtt volt. 1949 februárjában, amikor kipattant a Mindszenty-ügy, és a hercegprímást lefogták, az ávósok apámat az összes felvidéki barátjával együtt letartóztatták, és hat nap, hat éjjel kínzás után megkérdezték, hogy hova szeretne börtönbe kerülni: a Szovjetunióba-e, az édesanyja hazájába, vagy pedig az édesapja hazájába, Csehszlovákiába? Az én nagymamám ugyanis orosz volt, akit a nagyapám első világháborús hadifogolyként odakint vett feleségül és hazahozott. A nagyapám buliner német volt…

Bocsánat, mi az, hogy buliner?

– Az egyik szász törzs. A másik kettő a Felvidéken a cipszer és a mánta. Az északi Kárpátok-beli szászok ugyanis az erdélyi szászoktól eltérően, akik már nem ismerik a törzsi neveiket, számon tartják azt. A felvidéki szászok a szabadságharcban Kossuth-pártiak voltak, és sokan harcoltak is érte közülük.

Lehet azt tudni, hogy miért különböznek a felvidéki szászok ebben a tekintetben az erdélyi szászoktól? Hiszen az erdélyi szászok – a felvidékiekkel ellentétben – mindvégig megtartották a német identitásukat és a német anyanyelvüket.

– Az én nagyapám az első világháború után Szibériából, a hadifogságból német tábori levelezőlapokat küldött haza német nyelven a már egyébként magyar öntudatú dédapámnak Rozsnyóra. Az Ob-vidéken, a Tomszk-Omszk-Kemerovó-Kuznyeck-Novoszibirszk-vidéken töltötte hadifogoly-éveit, ami Délnyugat-Szibéria, ahol még megterem a gabona és van nyár, de a tél már rendkívül kemény.

Hány éves volt ekkor a te édesapád?

– 1923-ban született. 1942-ben vagy 1943-ban jött Budapestre tanulni, ahol egyrészt filmrendezést tanult, miközben párhuzamosan a Hunnia Filmstúdióban dolgozott egészen 1949-ig, illetve tanult a bölcsészkaron és az evangélikus teológián. És szervezkedett a felvidéki magyarok kitelepítése ellen a többi egyetemista társával.

Mi lett a szervezkedés következménye?

– Az apám kapott hat év uránbányát Jáchimovban, a vamzerek, vagyis akik szintén lebuktak, de a társaik ellen vallottak, hogy mentsék magukat – kevesebbet. Illegális sajtókiadványokat és röplapokat adtak ki, olyanokat, mint az „Észak Szava”, a „Gyepű Hangja”. Ez zavarta a csehszlovák hatóságokat a Benes-korszakban, amikor jogfosztottak voltunk. Egyébként Sztálintól a római pápáig mindenkihez folyamodtak. És azzal buktak le, hogy Mindszentynél megtalálták a pápához szóló ajánlólevelet, amivel apám és Varró István Rómába indultak, ahova végül mégsem jutottak el, viszont Ausztriában tudtak az egyik püspökkel tárgyalni. Mivel azonban ott akkor négy megszállási övezet volt, a francia, angol és amerikai mellett az orosz, nem volt kedvük hadifogságba kerülni egyik zónában sem, ezért lemondtak róla, hogy Olaszország fővárosáig elmenjenek.

Hová, melyik táborba került édesapád?

– A volt keletnémet-cseh határon, ezer méter feletti magas hegyek közé, arra a vidékre, amit cseh Szibériának is neveznek. Merthogy itt legalább öt hónapig tartott a tél, egyméteres volt többnyire a hó, és a nagyon zord viszonyok között a szovjet mérnökök sem oroszok, hanem kaukázusiak, főleg grúzok voltak, akiket az oroszok csornijoknak, vagyis feketéknek neveztek.

Akkor te oroszul is tudsz – ezek szerint.

– A nagyanyám gyermekkoromban beszélt velem oroszul és ez az iskolában az orosztanulásban az előnyömre vált. De mivel ma már csak olvasok oroszul, ezért most az orosz gyengébben megy, mint amikor a nagyanyám még élt, illetve tanulnom kellett az iskolában.

A végén még kiderül, hogy németül is megtanultál a családban.

– Sajnos csak alapfokon. Amíg gimnazista voltam, tanultam németül, és volt pénzem utazgatni Németországba is, amikor például Dr. Bacskulin Józsefnek voltam a személyi titkára…

Őt idehaza őstörténészként tartják számon, ugye?

– Ő a világ hét legjobb szemsebésze közé tartozott az 1960-as, 1970-es években, amiből milliomos lett. Frankfurt mellett Rüsselsheimben is volt egy nagy palotája. Ott dolgoztunk időnként, ami azt jelenti, hogy én szerkesztettem a műveit. 1988-ban jelent meg először a „Sem Kelet, sem Nyugat! Távol-Kelet!” című könyve, amiről mostanra bebizonyosodott, hogy jól érzékelte, mi fog történni: hogy a Kelet, vagyis a Szovjetunió megy a levesbe, a Nyugat küszködni fog a saját bajaival, a Távol-Kelet pedig egyre erősebb lesz. Ő egyébként hobbi-őstörténész volt. Valójában abból élt, hogy Tokiótól kezdve Moszkván át New Yorkig mindenütt oktatta a Bacskulin-plasztikát, vagyis vakoknak adta vissza a látását. Egy multi-milliomos japán vagy amerikai egy műtétért 200 000 márkát fizetett neki, egy német felső-középosztálybeli 20 000-et, egy alsó-középosztálybeli 2 000-et, egy jugoszláviai vendégmunkásnak pedig megcsinálta ugyanazt a műtétet ingyen. Egyébként néhány éve gyilkolta meg a saját ügyvédje és a saját gondnoka a Kanári-szigeteken, ahol szintén több ingatlanja is volt, csakúgy mint Magyarországon – Röszke mellett, ugyanis Horgoson a határ túloldalán született.

Térjünk vissza hozzád. Hol végezted a tanulmányaidat, és mikor kerültél végül Magyarországra?

– Rozsnyón érettségiztem 1981-ben. 1983-ban már egész évben Magyarországon tartózkodtam. Aztán megkaptam a katonai behívómat Csehszlovákiában, ugyanis Budapesten turista útlevéllel, illegálisan tartózkodtam. Bevonultam egy időre katonának, ami pont a grenadai válság idején volt. A cseh politikai tiszt minden hétfő reggel azzal jött, hogy ezen a héten tuti, hogy kitör a világháború! A katonaság után megpróbáltam a prágai színházrendezői szakra bejutni, ahová iszonyatos mennyiségű ember jelentkezett: derékig érő szakállakkal harmincöt éves emberek, akik között én voltam a legfiatalabb. Miután hét embert vettek fel és én a tizenharmadik voltam, azzal vigasztaltak –, hogy jöjjek jövőre is, mert előbb-utóbb úgyis felvesznek. Nézzem csak meg milyen szakállas emberek azok, akiknek végül most sikerült bejutniuk! De én oda többet nem jelentkeztem, pedig Horváth Lajoska – egy losonci származású, felvidéki tehetséges magyar roma rendező, ott Prágában, nagyon biztatott. Utána a pozsonyi evangélikus teológiára jelentkeztem, de ott még a felvételi előtt – szlovák sovinizmusból – a püspök urak eltanácsoltak – mondták, hogy ne erőltessem -, mivel nem akarnak magyar lelkészeket a Felvidéken. Ezután elmentem felvételizni a marosvásárhelyi színi akadémiára…

Miért nem Budapestre?

– Mert Budapestre nem lehetett. A pozsonyi minisztériumban ahhoz, hogy valaki a magyar fővárosba menjen tanulni, elvtársi gyereknek kellett lenni! A marosvásárhelyi színiakadémián a színházigazgató és az akadémia vezetője felvételiztetett, majd elmondták, hogy szeptembertől jöhetek, csak intézzem el a papírokat a pozsonyi iskolaügyi minisztériumban. Pozsonyban viszont azt mondták, hogyha tudok csere-diákot Romániából Pozsonyba – akkor mehetek. De nem találtam ilyet. Akkor fogtam magam és Budapesten a Bosnyák tér mellett a teológiára iratkoztam be, ahová fel is vettek! De az egyházügyi hivatal, tehát az egyház kommunista felügyeleti szerve – mivel idegen állampolgár voltam – nem biztosított kollégiumi helyet, hogy ösztöndíjról ne is beszéljünk! Lakjak, ahol tudok, és éljek, amiből tudok! Ezért aztán a Bosnyák téren hajnalban pakoltam a zöldséget, mielőtt ¾ 7-kor bementem az istentiszteletre, majd délután 4-ig vagy ½ 5-ig voltam az iskolában. Ez egy darabig ment. De a héber annyira kemény volt, hogy feladtam. Akkor azt javasolták, hogy fejezzem be levelezőn, de ez a havi egyszeri tanfolyam annyira jelentéktelennek tűnt, hogy úgy éreztem, itt nem tanulok semmit. Azon kívül pedig elárulták, hogy mi a céljuk velem: az evangélikus egyháznak Magyarországon vannak szlovák hívei, és azt szerették volna, hogyha egy ilyen szlovák településre megyek, mert a fiatal lelkészek közül már senki sem tud szlovákul, és néhány szlovák származású gyereket szlovákul kellett volna megtanítanom, olyanokat, akinek legalább az egyik nagyszülőjük szlovák volt, hogy alkalmasak legyenek a szlovák faluban lelkészként szolgálni. Ehhez viszont végképp nem volt kedvem, ezért abbahagytam a teológiát is, és az élet iskoláját jártam tovább.

Ez akkor azt jelenti, hogy diploma nélkül megtaláltad a számításaidat.

– Meg, mert nagyon szeretek írni. Szépirodalmat is és újságot is. És nagyon szeretem a sportot is. Én nem az a fajta újságíró vagyok, aki eladja magát valamelyik kultúrpolitikai irányzatnak, és utána ebből jól él, hanem én mindig megmaradtam függetlennek. A saját írói tevékenységemet kerékpár-futárkodással támogatom.

Ez életmód vagy inkább pénzkereseti lehetőség?

– Ez mindkettő egyszerre. Nekem a kerékpározás egy életmód, és ha nekem fizetnek azért, hogy én sportolok, akkor miért ne? Bármelyik hobbi-focista boldog lenne, hogyha annyit kapna focizásért, amennyit én a biciklizéssel keresek.

Mennyire lehet ebből megélni?

– Szerényen, de ha én anyagias lettem volna, akkor más utat választok. Volt időszak, amikor művészeti galériát és whisky-bárt nyitottam. Egy év alatt háromszor annyi pénzt vettem ki belőle, mint amennyit beletettem, de nekem az az életmód nem tetszett.

Mostani találkozónkra ketten érkeztetek ide a fiaddal, aki majdnem felnőtt, most lesz nagykorú, és van egy másik fiad is.

– Van Rozsnyón is egy 30 éves fiam. A rozsnyói fiammal havonta találkozom, amikor hazalátogatok. Vannak időszakok az életemben, amikor csak egy-két napot vagyok Rozsnyón, de van, amikor egy teljes hetet. Viszont előfordult, hogy Rozsnyón több időt töltöttem a hónapban, mint Pesten. Ez attól függ, hogy mennyire kell nekem Rozsnyó, vagy mennyire csömörlök meg Pesttől. Amikor regényt írtam, annak az időszaknak a nagyobb részét Rozsnyón töltöttem, hogy nyugodtan írhassak például.

Erre azt szokták mondani, hogy ez egy amolyan fél-bohém életmód, mert a művészektől szoktuk azt meg, hogy ilyen attitűdjük van a világhoz.

– Rólam azt hiszik, hogy első sorban költő vagyok, mert a tíz megjelent kötetem – verses könyv. Az más kérdés, hogy verseken kívül mindenféle más műfajban is írok, ráadásul sokkal többet, mint vers műfajban.

Sőt, a Civil Rádióban is dolgozol.

-Az egy önkéntes, ingyenes munka, aminek az előnye az, hogy ott nincs főszerkesztő, hanem azt csinálok, amit akarok.

És ebben neked mi a jó? Sajátos önkifejezési forma?

-Nem szeretem azt a szót, hogy „önkifejezés”. Én nem önmegvalósító vagyok, hanem szolgálattevő. Nem tudom, hogy sikeresen csinálom-e, de én úgy gondolom, hogy az ilyen kultúrtevékenységeimmel meg kell örvendeztetnem azokat, akiknek csinálom. Másrészt pedig szolgálnom kell azt a közösséget, amelyhez tartozom.

Most melyik közösséget akarod szolgálni? Mert Budapesten is vagy és néha Rozsnyón is.

-Ez tulajdonképpen ugyanaz a közösség, ha a történelmi Magyarországot egy világnak tekintjük. Én legalábbis mindig egy világnak tekintem. A trianoni határokat én nem nagyon vettem figyelembe. Akkor sem, amikor még turista útlevéllel tartózkodtam itt évekig, ami erősen megnehezítette a dolgomat, hiszen nem tudtam legális munkát vállalni. Ha Afrikából jöttem volna, biztos, hogy hamarabb megkaptam volna az állampolgárságot. Így négy évembe telt, és két évig voltam hontalan az 1980-as évek második felében, vagyis a csehszlovák állampolgárságról már le kellett mondanom, a magyart pedig még nem kaptam meg.

És miért volt sürgető számodra a magyar állampolgárság, hiszen a magyarországi tartózkodáshoz nem feltétlenül van rá szükség?

-Életveszélyes fenyegetéseket kaptam Csehszlovákiában. Az ún. bársonyos forradalomkor, amikor már tudták, hogy magyar állampolgár vagyok, még mindig csehszlovák civil nyomozók kerestek a szüleim lakásán. Ebből lett végül nagyon elegem.

De miért piszkáltak téged odakint?

-Mert első gimnazista-koromban a CSEMADOK-ban művelődési klubot vezettem, és olyan programokat szerveztem, amelyek után a párthóhér rendszeresen elbeszélgetetett velem, és megmagyarázta, hogy miért nem tarthatjuk meg a következő programot. Meg majd ő segít, hogy olyan program legyen, ami jó. Aztán ott volt az Íródia is közben, ami azért nem tetszett nekik, mert annak kiadványait szamizdatnak gondolták, és az Íródiát pedig egy veszélyes mozgalomnak.

Három évig tartott, ha jól emlékszem.

-1983-ban alakult, és létezett, amíg meg nem alakult a Szlovákiai Magyar Írók Társasága, utána 1986-ban betiltották. Farkas Józsi barátomat pedig, aki borzovai volt, és volt egy blues-zenekara, agyonverték, a holttestét pedig bedobták a Sajóba. Azt hazudták, hogy a Sajón átvezető gázvezetékről esett a folyóba részegen. Ez volt, ami miatt eljöttem. Nem szerettem volna, hogyha engem is agyonvernek. Utána a rendszerváltás után Rozsnyón az egyik STB-s, ami olyan, mint a III/III Magyarországon – vagyis besúgó, aki részt vett, vagy legalábbis jelen volt Farkas Józsi agyonverésében, éjjel 3-kor odajött hozzám, és remegő hangon azt mondta, hogy ő tudja, kik verték agyon Józsit, de nem ő volt. Akkor ugyanis még nem tudták, hogy mi lesz, hogy valódi forradalom lesz-e, vagy sikerül nekik a hatalomátmentés. És a manipulálás, kontra-manipulálás. Sikerült nekik, úgyhogy feleslegesen izgult szegény STB-s.

És a többieket ismerted? Vagy tudtál róluk?

-Persze. Rozsnyó legtehetségesebb festőművésze egy rám állított besúgó volt. Ő előadta, hogy mekkora nagy barátom. És most még utólag is jajong. Megbocsátottam neki, de barátkozni már nem fogok vele.

Végül is a te állandó jelenlétedet a magyar szellemi életben a Kapunak köszönheted, ahol folyamatosan dolgozol annak megalapítása óta.

-1988 szeptembere óta. Még Grósz Karcsi volt hatalmon, aki még akkor a Sportcsarnokban 13 000 embernek azt mondta, hogy lövettetni fog, ha kell.

Az, hogy te a Kapuban dolgoztál, lett a meghatározó abban, hogy a szellemi jelenlétedet állandóvá tudtad tenni?

-Én akkor letettem a garast a nemzeti oldal mellett. Én nem egy pártfüggő nemzeti sajtóorgánumhoz álltam be, hanem egy függetlenhez, így mikor mások minden választás után újrapozicionálták magukat, vagyis fordítottak a köpönyegükön, nekem nem kellett.

Hogy jutott eszedbe hirtelen 17 évvel ezelőtt a szamuráj sportoknak a gyakorlása?

-Gyerekkoromban láttam egy ismeretterjesztő rövidfilmet arról, hogyan kendóztak, és akkor azt mondtam, hogy ez az én sportom, csak akkor lehetetlen volt kendózni. Akkor az anyukám ahelyett, hogy hagyott volna dzsúdózni és lovagolni, nem engedte, mert azt mondta veszélyes. Nekem zongoraórára és versmondó versenyekre kellett járnom.

És hogy ment? Mármint a versmondás meg a zongora?

-Én hároméves korom óta színházi próbákon nőttem fel, mivel az apám rendező volt, anyám színésznő. Mikor eljöttek a komáromi színházból, akkor Rozsnyón egy műkedvelő színtársulatot csináltak, és én minden próbán ott voltam. Mire én a középiskolába kerültem, akkor már én is a kortársaimat rendeztem. Volt tehát egy színházi korszakom. Aztán volt egy fotós is, mivel apám fotós is volt, és arra is rákaptam.

A szüleid élnek?

-Nem. Meghaltak. Apám 69 évesen, már réges-rég, anyám két éve. A zeneiskola után hobbiból négy évet gitároztam néhány zenekarban, mint a Pünkosdi Rózsa a United Musics, meg a Parkingson Kórus, de ebből is elegem lett. Az írás – a legmaradandóbb tevékenységem az összes többi kreatív közül – megmaradt.

De miért jó írni? Ezt azért kérdezem, mert abba is bele tud unni az ember.

-Igen. Ilyenkor kardozok. Akkor inkább tízezer vágás, mint egy oldal!

A kardozásba még nem untál bele?

-Az egy olyan személyiségfejlesztő folyamat, ami egyre izgalmasabbá válik, és egyre inkább javára van az egyéb kreatív tevékenységeimnek. Amióta kardozom, egyre jobban írok, és jobban is sakkozom.

Mexikói gyorsszolgálat, az El Rapido, ami azt jelenti, hogy mexikói koszttal látod el azokat, akinek erre igénye vagy szüksége van.

-Nem ritka, hogy 120 kilométert biciklizek egy nap. Éjjel ½ 1-kor nagyon boldog vagyok, hogyha aznap csak 60-70 kilométert tekertem, mert akkor az egy nagyon gyenge nap volt. A nito-jutsu a jelenlegi harcművészeti iskolám, amit a barátaimmal harmincvalahányan alapítottunk négy évvel ezelőtt, a másik fizikai tevékenység, aminek hódolok. Most lesz az edzőtáborunk, ahová a fiatalabbik fiammal, Ábellel együtt megyek. Ő az édesanyjával együtt Franciaországban él és tanul, aki azért van most Franciaországban, mert a munka után ment ki, ugyanis itt a megélhetés nehéz volt.

Gecse Géza

Az interjú első része 2015. július 19-én jelent meg először a Felvidék.ma-ban – kattintással

Az második része 2015. július 20-án jelent meg először a Felvidék.ma-ban – kattintással