A hadifogoly-ügy minden harmadik magyar családot közvetlenül érintett. Sztálin parancsára a nők is tömegesen számíthattak a Szovjetunió „vendégszeretetére”. A gulágra hurcolt magyarokról írt könyvet Bognár Zalán.
Van néhány mozaik-szó, amelyeket bár orosz eredetűek, mégis jól ismer a magyar közvélemény. Ilyen például a gulág, pontosabban GULAG, amely a hetvenes évek eleje óta Alekszandr Szolzsenyicin A GULAG-szigetcsoport művének köszönhetően vált nemcsak Magyarországon, hanem világszerte ismertté! Azt az állami szervet hívták így, amely a Szovjetunió területét behálózó láger-rendszert igazgatta. A „nép ellenségei”, vagyis
a szovjet társadalommal szemben a legkisebb kritikai megnyilvánulást tanúsítók kerültek ide.
A szigetcsoportként értelmezett orosz arhipelag magyarra fordítása azért nem túl szerencsés, mert így szűkebbé válik a szó értelme, mint amilyennel az eredetileg az oroszban rendelkezik.
Arhipelag például Görögország, amelynek a jelentős része egyfajta sziget-rendszer, vagyis Szolzsenyicin címválasztása azért is zseniális, mert a lágerrendszer jelentőségét, annak az egész társadalmat behálózó és azt leuraló jellegét tömören képes megjeleníteni, míg magyar megfelelője a szigetcsoport ezzel a kiegészítő tartalommal nem bír.
Szolzsenyicin annyira fején találta a szöget, hogy művének 1973-as megjelenését követően fosztották meg odahaza szovjet állampolgárságától és ennek köszönhetően kényszerült külföldre, hogy onnan csak 1994-ben térjen vissza – immár nem a Szovjetunióba, hanem Oroszországba!
Bognár Zalán, aki több mint negyedszázada kutatja a Magyarországról Szovjetunióba hurcoltak sorsának alakulását és elsőként írt erről 2006-ban doktori disszertációt, nemrég a Napvilág Kiadó József körúti boltjában mutatta be GULAG, GUPVI, „málenkij robot” főcímmel írt, képmellékletek nélkül 413 oldalon megjelent tekintélyes könyvét.
Nem csak a kötet előszavában olvasható, a bemutató helyszínén is elhangzott: azért van a korszakot kutató történésznek igen nehéz dolga, mert
a szovjet láger-rendszerbe elhurcoltaknak megtiltották, hogy tapasztalataikról idehaza beszéljenek.
Nem kellett különösebben tudatosítani bennük, hiszen tapasztalhatták, hogy ők a szerencsések közé tartoznak, hiszen a deportáltak harmada nem élte túl a Szovjetunióba tett utat. Amúgy meglehetősen abszurd ez a halálozási statisztika, még ha jelentősen különbözik is a II. világháború során megismert korábbi szovjet hadifogoly-léttől, hisz a hetvenhat esztendeje bekövetkezett doni katasztrófa során például a fogságba ejtett 27-28 ezer magyarból csupán 3-4 ezren maradtak életben, ami 85 százalékos halálozási arányszámot és csupán 15 százalékos túlélési esélyt jelent!
Kevés szó esik róla, de az első világháborút és orosz fogságot megjárt magyar katonák egyik lidércnyomás-szerű rémlátomása volt, hogy Szibériába kerüljenek, amit a korabeli magyar propaganda ki is használt!
Emlékezzünk csak a vonat hátulján utazó vörösgárdista egyenruhában feszítő halálfejes figurára, aki azt a kérdést teszi fel: Szibériába akarsz kerülni te is? A „nyilvánvaló” válasz persze erre az, hogy soha és harcolni kell a végső győzelemig!
Ez a vízió – tulajdonképpen politikai hovatartozástól függetlenül – ott munkált valamennyi magyar katona tudatában akkor is, amikor majd 1945 január-februárjában a budai várban az utolsó töltényig igyekeztek kitartani, majd a várból, illetve a szovjet ostromgyűrűből kitörni.
Az biztos, hogy a doni áttörés volt az első, amikor a magyar társadalom
először szembesült azzal a ténnyel, hogy a Szovjetunió nem pusztán élő erőben, hanem haditechnikában is felülkerekedett.
Korábban, egészen 1942 végéig ez nem így volt. Addig a keleti fronton az erőviszonyok legalább kiegyensúlyozottnak voltak mondhatók, még akkor is, amikor a 200 ezer fős magyar hadsereg sérülékenységével – ma már pontosan tudjuk – a keleten harcoló katonai parancsnokok, köztük Jány Gusztáv nemcsak tökéletesen tisztában voltak, hanem ezt feletteseiknek jelezték is! Ugyanakkor nem csak a történet-, hanem a hadtörténetírás is adós a keleti hadjárat részletes feldolgozásával, közte a Szovjetunió hadifogoly-politikájának bemutatásával.
Bognár Zalán könyve ilyen szempontból is úttörő jelentőségű, hiszen kiderül belőle, hogy míg a GULAG-ra, a lágerekbe, vagyis a javító-munkatáborokba 1945-öt követően bírósági eljárást követő ítélettel jutott az ember, a GUPVI (a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság) táboraiba bírói ítélet nélkül fogdosták össze az embereket, eredetileg hadifoglyokra „szakosodtak”, ám ha nem volt ki a létszám, vitték a civileket is. Sőt, német származás indokával,
Sztálin parancsára még a nők is tömegesen számíthattak a Szovjetunió „vendégszeretetére”.
Sovány vigasz, hogy néha a láger-lakók élelmezése jobb volt, mint a helyi szovjet lakosságé!
Bognár Zalán a könyvbemutatón
Bognár Zalán ír arról, hogy míg nyugati hadifogságba összesen 300 ezer magyar került, addig szovjetbe összesen 900 ezer! Ebben persze benne vannak az elcsatolt területről elhurcolt magyarok is, akik közül a kárpátaljai és az erdélyi magyarok a határon túliak közül a maguk külön-külön 30-40 ezer fős létszámával vezettek.
Így aztán a második világháború után ismét megcsonkított országból közel félmilliónyi ember, míg a Kárpát-medence többi részében további 150-180 ezer magyar számított szerencsés túlélőnek és jelentős részük csak 1947-1948-ra térhetett haza.
A hadifogoly-ügy így minden harmadik magyar családot közvetlenül érintett
– a Magyar Kommunista Párt – Rákosi Mátyással az élen – ennek jelentőségét felismerte és igyekezett ki is használni: magát a megmentő szerepében feltüntetni – fogalmazott Bognár Zalán.
A könyv hiányzik a kötelező oktatási tananyagból! Nagy érdeme, hogy így most már adott annak a lehetősége, hogy a tananyag részévé válik.
Gecse Géza
A cikk megjelenésének eredeti helyén a Mandiner 2019. január 23-i számában – kattintással
